„Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg az Isten országát. – Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodáld, hogy azt mondtam néked: Szükség néktek újonnan születnetek”. (János 3:3,6,7.)

A nemrég megjelent film kapcsán pótólok egy hiányosságot: közreadom Sípos Ete Zoltán részletes magyarázatát a könyvről, melyet még mindig sokan gondolnak biblikusnak.

"mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok!" Thesszalonika 5:21

„A megrepedezett nádat nem töri el, és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, mígnem diadalomra viszi az ítéletet.“ - Máté 12,20

          A fecsegő hírnév folyton szárnyra kap valakit, s állandóan szeret beszélni, hol az egyik emberről, hol a másikról. Olyanokról, kiknek dicsősége messze tündököl, méltóságuk felülmúlja az felhőket. Vannak némelyek, kik az ő kedvencei, s neveik márványba vésettek, mindenfelé beszélnek róluk. A hírnév egy részrehajló bíró; megvannak a kedvencei. Egyes embereket magasztal, felemel, és szinte istenesít; másokat, - kiknek erényei talán sokkal nagyobbak, s kiknek jelleme sokkal inkább megérdemelné a dicséretet, - számba se vesz, mélyen hallgat róluk. Általában úgy találjátok, hogy a hírnév kiváltságos személyei rézből, vasból gyúrt emberek, kik durva formába lettek öntve. A hírnévnek gondja volt Cézárra, mivel vasvesszővel kormányozta a földet. A hírnév szerette Luthert, mert bátran és férfiasan szembe mert szállni a római pápával, s kemény homlokkal nevetett Vatikán fenyegetéseivel szemben. A hírnév megcsodálta Knoxot, mert szigorú volt, s a legbátrabbaknál is bátrabbnak bizonyult. Általában úgy fogjátok találni, hogy a tüzes, heves vérmérsékletű embereket választja ki, kik embertársaik előtt rettenthetetlenül álltak; oly embereket, kiket bátorságból gyúrtak; kik a rettenthetetlenség sziklái voltak és sohasem tudták, mi a félénkség. De tudjátok, hogy voltak más, éppoly értékes személyek - sőt lehet, még értékesebbek -, kiknek emléke teljesen feledésbe tűnt. Nem halljátok őt beszélni a jámbor-lelkű Melanchtonról - nagyon keveset szól róla -, pedig ő éppoly sokat tett a reformációban, mint Luther, ha nem többet. Nem halljátok sokat beszélni a jó és áldott emlékű Rutherfordról, s azon mennyei igékről, melyek ajkairól aláhullottak; vagy Leighton érsekről, kiről azt mondják, hogy sohasem vesztette el békességét egész éltében. A hírnév a kemény gránitszikla csúcsokat szereti, melyek dacolnak a viharfelhőkkel szemben; de nem törődik a völgyben levő alázatos kővel, melyre a fáradt vándor leülve pihen. Neki valami kitűnő, és szembeszökő dologra van szüksége, ami a népszerűséget kihívja; valamire, ami kiváló a világ előtt. És nem törődik azokkal, kik meghúzódnak az árnyékban. Innen van, testvéreim, hogy az áldott Jézust, tiszteletreméltó Mesterünket elkerülte a hírnév. Senki se beszél sokat róla az Ő követőin kívül. Nem találjuk nevét felírva a világ nagyjai között; habár, igazán, ő volt a legfelségesebb, legszentebb, legtisztább s legjobb minden ember közül, ki valaha csak élt a föld színén. De mivel ő a „szelíd és alázatos szívű“ Jézus, és kimondottan az az ember, kinek országa nem e világból való volt; mivel Benne semmi durvaság nem találtatott; mivel beszéde simább volt a vajnál, vigasztalása lágyabb az olajnál; mivel soha egy ember sem beszélt oly szelíden, mint ez az ember: ezért a világ őt elfeledte, és mellőzte. Ő nem azért jött, hogy kardjával világhódító legyen, vagy Mohamedhez hasonlóan tüzes szónoklással vallást alapítson. Hanem azért jött, hogy „csendes és szelíd“ hangon szóljon, mely meglágyítsa a kőkemény szívet és bekötözze az összetört lelkeket; és folytonosan mondja „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, kik megfáradtatok, és megterheltettetek“, „Vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugodalmat találtok lelketeknek“. Jézus Krisztus a megtestesült szelídség volt; és ez volt az oka, amiért nem kapta szárnyra a hírnév a világ előtt, ami másként megtörtént volna. Szeretteim! Igénk telve van vigasztalással; úgy tűnik, teljesen át van itatva szeretettel; és remélem, a Szentlélek segítségével képes leszek feltárni valamit számotokra Jézus mérhetetlen kedvességéből és óriási együttérzéséből, amint szólni fogok belőle. Három dologra kell felfigyeljünk: először, a halandó törékenységre, másodszor, az isteni együttérzésre, és harmadszor a biztos győzelemre.

I.

Először, előttetek van a halandó törékenység látványa - megrepedt nád, és pislogó gyertyabél, - két sokatmondó hasonlat, mély jelentéssel tele. Ha nem volna túl szellemes állítás - s ha az lenne, bocsássátok meg nekem, - azt mondanám, hogy a megrepedt nád a megtérő bűnöst jelképezi, bűnbánatának első szakaszában. A Szentlélek munkája összetöretéssel kezdődik; a kemény ugart fel kell szántani; a kemény szívet össze kell törni; a sziklát szét kell hasítni. Egy régi teológus mondja, hogy nem lehet a mennybe menni anélkül, hogy ne tapasztalnánk meg a pokol kapuin való nehéz átmenetelt; anélkül, hogy egy jó adag kétségbeesés és szívbéli nyugtalanság erőt ne venne rajtunk. Úgy veszem tehát, hogy a megrepedt nád a szegény bűnösnek azt a képét tárja elénk, amikor Isten először elkezdi az ő munkáját lelkében. Olyan, mint egy megrepedt nád; majdnem teljesen kettétörve és megsemmisülve; semmi erő sincs már benne. A pislogó gyertyabelet pedig egy visszaesett keresztyénként fogom fel; valaki, aki égő és fénylő világosság volt a maga idejében, de a kegyelem eszközeinek elhanyagolása, Isten Lelkének visszavonulása, és bűnbeesése által világossága majdnem kialudt; - de nem teljesen! - sohasem hunyhat ki teljesen, mert Krisztus így szól „Én nem oltom ki azt“; de olyan lett, mint az a lámpa, mely nincs megfelelőképpen ellátva olajjal, - szinte haszontalan. Nincs még teljesen kialudva, - még pislog -; egykor hasznos lámpa volt, de most olyan, mint pislogó kanóc. Tehát, úgy hiszem, ezek a hasonlatok megfelelően szemléltetik a töredelmes bűnöst, mint egy megrepedt nádat, valamint a visszaesett keresztyént, mint pislogó gyertyát. Mindemellett mégsem fogom ezt a felosztást választani, hanem mindkét hasonlatot egybeveszem, és hitem szerint néhány vigasztaló gondolatot merítünk belőlük.

            És először is, igénkben felajánlott bátorítás a gyengékre vonatkozik. Mi az, ami gyengébb a világon a megrepedt nádnál, vagy pislogó gyertyánál. A nád, mely a lápon, vagy mocsáron nő, ha csak vadréce száll is reá, eltörik; ha csak ember lába érinti, máris megsérül és összetörik; minden szélfúvásra ide-oda lengedez, s a folyó felől üvöltő vihar szinte gyökerestől kitépi. Nem tudtok elképzelni gyengébb és törékenyebb dolgot, melynek léte annyira a körülményektől függne, mint egy megrepedt nádszál. Aztán nézzétek a pislogó gyertyabelet: - mi is ez? Egy kis szikra még van benne, igaz, de majdnem megfojtatik; egy gyermek leheletére kialudna; egy leányka könnye eloltaná. Semminek sincs bizonytalanabb, ingatagabb léte, mint a pislogó gyertyabélben rejlő szikrának. Miként látjátok, gyenge személyek vannak itt szemléltetve. Nos, Krisztus így szól hozzájuk: „A pislogó gyertyabelet el nem oltom; s a megrepedt nádat sem töröm el“. Hadd induljak el ily gyenge emberek keresésére. Óh, nem is kell messze menjek. Sokan vannak itt, az imaházban, ma reggel, kik valóban gyengék, erőtlenek. Vannak Isten gyermekei közül egyesek - áldott legyen az Ő neve! - kik erősekké tétettek, hogy nagy dolgokat tehessenek Érte. Istennek itt-ott megvannak a Sámsonai, kik képesek kirántani Gáza kapuit, s felviszik azt a domb tetejére; itt-ott megvannak bátor Gedeonjai, kik el mernek menni a Midianiták táborába, és legyőzik azok seregét; Istennek vannak nagy hősei, kik lemennek a verembe télnek idején, és megölik az oroszlánokat; de népének nagyobbrésze félénk, gyenge alkatú. Olyanok, mint a seregélyek, melyek szétriadnak bármely járókelő közeledtére; egy kicsiny, félénk nyáj. Ha kisértés jön, elesnek előtte; ha próba jön rájuk, nem bírják kiállni; kicsiny törékeny csónakjukat ide-oda dobálják a hullámok; s ha vihar támad, sodortatnak a hullámok taraján; gyengék, erőtlenek, nincs bennük ellenálló erő, hatalom. Ah, kedves barátaim! tudom, megragadtam némelykőtöknek kezét és szívét is úgyszintén; mert ezt mondjátok: „Gyenge, erőtlen! Ah, igen, ez vagyok én! Sokszor kénytelen vagyok így szólni: Szeretnék, de nem tudok énekelni; vágynék, de nincs erőm imádkozni; akarok, de képtelen vagyok hinni“. Azt mondjátok, hogy semmit sem tudtok tenni; legjobb elhatározásaitok is gyengék és haszontalanok; s amikor így kiáltotok: „Újítsd mg erőmet!“ - még gyengébbnek érzitek magatokat, mint előbb. Nos, igazán gyengék vagytok? Megrepedt nádszálak és pislogó gyertyák? Áldott legyen Isten, mert akkor ez az ige néktek szól. Boldog vagyok, hogy bejöhettek a gyengék gyülekezetébe, mert itt van az ígéret, hogy ő sohasem töri össze, sem nem oltja ki az ilyeneket. Tudom, vannak itt nagyon erős emberek - úgy értem, akik erőseknek képzelik magukat. Gyakran találkozom ilyen személyekkel, kik sohasem látják magukat gyengéknek. Ők erős lelkek. Ezt mondják: „Azt gondolja, hogy bűnbe esnénk, uram? Azt mondja nekünk, hogy romlott a szívünk? Mi nem hiszünk ilyesmiben. Mi jók, tiszták és becsületesek, erősek és szilárdak vagyunk“. Nem néked prédikálok e reggelen; számodra nincs semmi mondanivalóm. De vigyázz! erőd hiábavaló; tartásod öncsalás; szilárdságod hazugság, - mert bármennyire dicsekedj is teljesítményeiddel, mindaz elmúlik; amikor a halállal való valódi küzdelemhez érsz, meglátod, semmi erőd sem lesz szembeszállni vele; amikor a nehéz kísértések napjai eljönnek, lebuksz, erkölcsiséged dicső egyenruhája bemocskolódik, annyira, hogy mégha hóban mosódnál is meg és igyekeznéd magadat megtisztítani s illatosítani, oly szennyesnek fogsz bizonyulni mégis, hogy saját öltözéked is utálni fog téged. Úgy hiszem, áldott dolog gyengének lenni. A gyenge ember meg van szentelve; a Szentlélek tette őt ilyenné. El tudod-e mondani: „Nincs semmi erőm? “ Akkor ez az Ige érted íratott meg.

            Másodszor, igénkben említett dolgok nemcsak gyengék, hanem értéktelenek is. Hallottam valakit, ki felvette a tűt is az útról, ha rátalált miközben sétált a városban, a takarékosság elve alapján; de még sohasem hallottam, hogy valaki hasonlóképpen megrepedt nádszálakat gyűjtött volna össze. Ezeknek semmi értékük, semmi hasznuk nincs. Ki törődik egy összezúzott náddal - egy szeméttel a földön? Mindenki elfordul tőle, rá se tekintenek, hisz értéktelen. És a pislogó gyertya mire jó? Egy idegesítő, bosszantó dolog; semmire se való. Senki sem nyújtja ki kisújját sem a megrepedt nádért, sem a pislogó gyertyáért. Nos, szeretteim, becslésünk szerint sokan látjuk magunkat ilyen értékteleneknek. Vannak itt olyanok, kik ha megmérik önmagukat a szentély mérlegén, s szíveiket a lelkiismeret serpenyőjébe teszik, úgy látják, mit sem érnek - értéktelenek, haszontalanok. Volt idő, mikor magatokat a legjobb embereknek gondoltátok a világon; amikor, ha valaki azt mondta volna, hogy többel bírtok, mint amit megérdemeltek, kézzel-lábbal tiltakoztatok volna ellene, mondván: „Vagyok olyan jó, mint bárki más!“. Magatokat csodálatos értéknek képzeltétek, kik rendkívülien méltók Isten figyelmére és szeretetére. De most értékteleneknek érzitek magatokat. Néha úgy gondoljátok, Isten is alig tudhatja, hol vagytok, annyira megvetésre méltó, hitvány teremtéseknek látjátok magatokat, kiket nem érdemes számbavenni. Azt meg tudjátok érteni, miként képes Isten nyilvántartani egy kis baktériumot a vízcseppben, vagy egy porszemet a napsugárban; de nehezen tudnátok megmagyarázni, miként gondolhat rátok, - annyira értékteleneknek tűntök magatok szemében. Egy üres, hitvány semmiség és haszontalan dolog az, amihez hasonlóknak látjátok magatokat. Így szólsz: „Mire vagyok én jó? Semmit sem teszek. Ami az evangélium-hirdetőt illeti, ő valóban jelentős szolgálatot végez; egy gyülekezeti diakónusnak is van valami haszna; egy vasárnapi iskolai tanító is tesz valami értékeset; de milyen szolgálatot végzek én?“ De ugyanezt a kérdést felteheted itt is. Mire jó a megrepedt nád? Rátámaszkodhat-e az ember? Segíthet-e ez valakin? Lehet-e belőle oszlop házadban? Beépítheted-e az orgona sípjai közé, s zenélhetsz-e rajta? Ó, nem! haszontalan! És mi haszna van a pislogó gyertyának? Az éjjeli utas nem világítható meg általa; a diák sem olvashat fényénél; haszontalan. Az emberek a tűzbe vetik s megemésztetik. Ah! ekképpen beszéltek ti is magatokról. Semmire se vagytok jók, mint ezek a dolgok. De Krisztus nem vet el titeket értéktelen voltotok miatt. Nem tudjátok megmondani, mi hasznotok lehet, és nem vagytok képesek megmondani, hogyan lehet, hogy Jézus Krisztus mindennek ellenére mégis értékel titeket. Itt van talán egy hívő asszony, egy édesanya, ki így szól: „Én ritkán mozdulhatok el hazulról; gyermekeimmel vagyok egész nap, s házi munkát végzek, s úgy látszik, semmit se teszek.“ Ah, Édesanya, ne mondd ezt! A te hivatásod magas, fenséges és felelősségteljes; és miközben gyermekeidet az Úrnak neveled, éppoly sokat teszel az Ő nevéért, mint az ékesen szóló ifjú Appolós, ki oly derék módon hirdette az Igét. És te, szegény férfi, minden amit teszel, nem egyéb, mint reggeltől estig tartó fárasztó robot, s épp csak annyit sikerül megkeresned, hogy megélhessetek napról napra belőle; nincs mit másoknak adj; s mikor a vasárnapi iskolába mész, az igeolvasáson kívül mást nem tehetsz, nem vagy képes a tanításra; - nos, ne feledd, akinek kevés adatott, attól keveset követelnek. Nem tudod-e, hogy lstent lehet dicsőíteni utcasepréssel is? Ha Isten két angyalt küldene a földre, az egyiket egy birodalom kormányzására, a másikat pedig utcaseprésre, ők nem látnának különbséget a kettő között, mivel tudják, hogy mindkét munkára Isten rendelte őket. Ekképpen Isten az Ő gondviselésében téged arra hívott, hogy nehéz munkával keresd a mindennapi kenyeret; tedd hát ezt az Ő dicsőségére. „Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent Isten dicsőségére cselekedjetek“. De, ó! vannak itt némelyek, ki haszontalanoknak tűnhetnek a gyülekezet számára. Megtesztek mindent, amit tehettek, de mégis, semminek tűnik az egész. Nem segíthettek minket se pénzzel, se tehetséggel, sem idővel, és ezért úgy gondoljátok, Istennek ki kell vágnia titeket, mint gyümölcstelen fákat. Úgy vélitek, ha Péterhez, vagy Pálhoz hasonlítanátok, akkor biztonságban lennétek. Ah szeretett testvérem! ne szólj így! Jézus Krisztus azt mondja, hogy nem oltja el a haszontalan gyertyabelet, s nem töri el az értéktelen nádat. Valamit tartogat a haszontalanok és értéktelenek számára. De jegyezzétek meg: Nem azért mondom ezt, hogy a lustaságnak pártját fogjam - hogy mentsem azokat, kik tehetnének valamit, de nem tesznek; ez teljesen más dolog. Van ostor a szamarak számára, s korbács a rest emberek hátára, s néha használni kell azokat. De most azokról szólok, kik képtelenek valamit is tenni; nem Izsakhárról beszélek, ki mint erős szamár leheveredik a két teher között, s túl lusta ahhoz, hogy felálljon velük. Semmit sem szólok a lomhák javára, kik nem szántanak azért, mert hideg az idő; hanem oly férfiakhoz és nőkhöz beszélek, kik valóban érzik, hogy kevés szolgálatot tehetnek, kik nem tehetnek többet; és az ilyenekre alkalmazhatók az igénkben levő szavak.

            Most még egy megfigyelést teszünk: az itt említett dolgok visszataszítóak is. Egy megrepedt nád kellemetlen; s úgy hiszem, utalás van ebben Pan sípjaira, melyekről tudjátok, hogy egybeszerkesztett nádszálakból készültek, s melyeken az ember, ha száját végighúzta rajtuk s belefújt, egyféle muzsikát eredményezett. Úgy hiszem, ez volt az a hangszer, melyet Jubál feltalált, s melyet Dávid is megemlít; mert biztos, hogy a most használt orgona akkor még nem volt ismeretes. A megrepedt nád tehát természetesen zavarhatta a sípok összhangját. Amikor egy síp meghibásodott, s eresztette a levegőt, amikor zavaró hangot adott, vagy egyáltalán nem adott ki hangot, az ember nem tehetett mást, mint hogy kivegye azt, és újat tegyen helyébe. A pislogó gyertya-, vagy lámpabélről pedig úgy hiszem nem szükség sokat magyarázzam nektek, hogy füstje mennyire visszataszító. Számomra a világon semmi sem visszataszítóbb a pislogó-füstölgő gyertyabélnél. De egyesek talán ezt mondják: „Hogy beszélhet ilyen megalázó módon? “ Nem beszélek aljasabban, mint amennyire meg kell magamat alázzam; sem, annál, mint amilyen mélyre ti is velem jöhettek; mert biztos vagyok benne, hogy ti is, ha a Szentlélek Isten valóban alázatossá tett titeket, éppoly visszataszítóknak érzitek magatokat, önmagatok és Isten előtt, mint a megrepedt nád a sípok között, vagy amilyen a füstölgő gyertyabél a szemnek és orrnak. Gyakran gondolok az áldott emlékű Bunyan Jánosra, aki kívánta volna, hogy Isten bárcsak békává, varangyos békává, kígyóvá, vagy bármi mássá teremtette volna inkább, mintsem embernek, mert annyira utálatosnak érezte magát. El tudom képzelni a viperák fészkét, és úgy hiszem, ellenszenvesek; el tudok képzelni mindenféle utálatos teremtményt együtt, amint tisztátalanságot idéznek elő, de az összesen mind együttvéve sem méltók annyira az utálatra, mint az emberi szív. Isten minden szemet megkímélt e szörnyű látványtól, kivéve a sajátját; és ha te és én csak egyszer meglátnánk saját szívünket teljes romlottságában, beleőrülnénk, oly irtózatos lenne a látomás. Nos, éreztek valamit ebből? Érzitek, mennyire visszataszítóknak kell lennetek Isten szemében, - mivel annyira fellázadtatok ellene, annyira eltértetek parancsolataitól, hogy bizonyosan utálatosnak kell lennetek előtte.

            Aztán elgondolom, van itt olyan nő, ezen a reggelen, ki eltávolodott az erkölcs jó ösvényeitől; s miközben ott áll a tömegben, vagy amott lenn ül, úgy érzi, nincs joga e szent csarnokba lépni, s nem szabad Isten népe között állnia. Úgy érzi, Isten joggal fejére zúdíthatná a mennyezetet, hogy elpusztítsa őt, oly nagy bűnös. Ó, ne hidd, megrepedt nád, és pislogó gyertyabél: ha az emberek utálata vagy is, s te is undorodsz magadtól, mégis, Jézus ezt mondja neked: „Én nem kárhoztatlak; eredj el, és többé ne vétkezzél, hogy rosszabbul ne legyen dolgod“. Vannak itt emberek, kiknek szívében olyan dolgok vannak, melyekről én nem tudok - kik titkos bűnöket követtek el, melyeket szégyellnek nyilvánosan emlegetni; bűneik piócaként tapadnak rájuk, s minden nyugalomtól megfosztják őket. Itt vagy, te fiatalember! reszketsz és félsz, nehogy kikiáltsák bűnödet a magas ég előtt; letört vagy, mint összezúzott nád, füstölögsz, mint pislogó gyertyabél. Ah! Van egy szavam hozzád is: Vigasz! vigasz! vigasz! Ne csüggedj el; mert Jézus azt mondja, nem oltja ki a pislogó gyertyabelet, s nem töri el a megrepedt nádat.

            És drága barátaim, még van gondolat, mielőtt elhagynám e fejezetet. Ez említett dolgok, bármennyire értéktelen legyenek is, mégis, még szolgálhatnak valamire. Amikor Isten kézbe vesz egy embert, mégha értéktelen és haszontalan volt is előbb, Ő nagyon értékessé teheti. Tudjátok, hogy egy dolognak értéke nem annyira a nyersanyagtól függ, melyből készül, hanem annak kidolgozástól, a mester által rajta végzett munkától. Itt nagyon rossz nyersanyaggal kezdődik a munka - megrepedt náddal, pislogó gyertyával; de az isteni kézügyesség által mindegyik csodálatos értékké válik. Te azt mondod, hogy a megrepedt nád semmire se jó; én viszont azt mondom neked, hogy Krisztus kézbe veszi azt a megrepedt nádat, megjavítja, s alkalmassá teszi, hogy a mennyei sípok közé tegyék. Aztán, amikor a nagy zenekar szárnyaló muzsikába kezd, amikor az ég orgonái megszólalnak csodás mély hagjaikkal, mi azt kérdezzük majd: „Mi volt az az édes, kellemes hang, melyet hallottunk, a többi közé vegyülten“? S valaki így felel: „Egykor egy megrepedt nád volt.“ Ah! elképzelem Mária Magdalénának a hangját a mennyben: mindenkinél édesebben és tisztábban cseng mivel ő nagyon szeretetett, mert neki sok bűne bocsáttatott meg; és ama szegény lator hangja, ki a kereszten azt mondta: „Uram, emlékezzél meg rólam“, ha mély basszus hang volt, úgy sokkal lágyabb és kellemesebb most minden más hangnál. Ez a megtört nád még hasznos lehet. Ne mondd, hogy semmire se vagy jó; még énekelni fogsz a mennyben. Ne mondd, hogy értéktelen vagy; végül ott fogsz állni a trón előtt, a Bárány vérében megtisztultak seregében, és dicséretet fogsz énekelni Istennek. Ah! s a pislogó gyertyabél pedig mire lehet jó? Rögtön megmondom nektek. Még van benne egy kicsiny szikra; majdnem kialudt, de még nem teljesen. Nézzétek azt a lángbaborult prérit! Látjátok-e a fékezhetetlen tűznyelveket? Látjátok-e az emésztő lángok hullámait, egymásután miként borítják el az egész alföldet, mígnem az egész kontinens leég és megemésztetik, - míg az ég is tűzvörös lesz a lángoktól? Az éjszaka öreg, fekete arca rémülten nézi a lángokat, s a csillagok is megrettennek e tűzvész látványától. Mi okozta ez óriási tüzet? Egy pislogó gyertyabél, melyet egy utas eldobott, de mit felkapott a szél, s addig szította, mígnem az egész préri lángot fogott. Így egy szegény írástudatlan ember, egy gyenge, sőt, még egy visszaesett keresztyén is lehet egy egész nemzet megtérítésének eszköze. Ki tudja, te, ki semmi vagy most, nem leszel-e hasznosabb sokunknál, kik most látszólag legjobbakként állunk Isten előtt, mert legtöbb ajándékot s talentumot kaptuk Tőle? Istennek hatalma van egy szikra által az egész világot lángba borítani - képes megvilágosítani egy egész nemzetet egy imádkozó jelentéktelen lélek szikrájával. Még lehettek ti hasznosak; ezért legyetek jó reménységgel és örüljetek. A moha sírköveken nevekszik; a borostyán a porladó dombokon kapaszkodik; a fagyöngy a halott ágakon képződik; épp így származhat kegyelem és kegyesség és erény és szentség és jóság a pislogó gyertyából és a megrepedt nádból.

II.

            Tehát, kedves barátaim, megpróbáltam feltárni, kikre vonatkozik ez ige, és megmutattam valamit a halandó törékenységből; most feljebb hágok egy lépéssel - az isteni együttérzéshez. „A megrepedt nádat Ő nem töri el, és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki“.

            Jegyezzük meg azt, mindenek előtt, ami ki van itt jelentve; s aztán vegyük észre, hogy Jézus Krisztus itt sokkal többre gondol, mint amit mond. Mindenek előtt, mit is mond Ő? Világosan hirdeti, hogy nem fogja eltörni a megrepedt nádat. Egy megrepedt nád van előttem, - Istennek egy gyermeke, ki bűneinek terhét mélyen átérzi. Úgy tűnik, mintha a törvény ostora sohasem állna már meg rajta. Tovább folytatja csapkodásait. És bár így szólsz: „Uram! állj meg! adj egy lélegzetnyi szünetet!“, a kegyetlen korbács tovább csapkod. Mélyen átérzed bűneidet. Ah! tudom mit mondasz ma reggel: „Ha Isten ezt így még egy kissé tovább folytatja, szívem meghasad; elveszek a kétségbeesésben; hisz majdnem elalélt vagyok már bűneim miatt; ha lefekszem este, nem tudok elaludni; úgy rémlik, mintha szellemek lennének a szobában, - bűneim szellemei -, s mikor éjfélkor felserkenek, halálarcú fekete szellemeket látok, amint rámmeresztik tekintetüket, s így szólnak: ‘Elviszünk téged!’, s mögöttük a poklot látom égni.“ Ah, szegény megrepedt nád! Ő nem tör össze téged, még ha túl erős is bűneid miatti gyötrődésed. Elég erős lesz ahhoz, hogy meglágyítson téged, s arra késztessen, hogy a Jézus lábához borulj; de nem lesz oly erős, hogy szívedet a kétségbeesésben összetörje, hogy reménytelen halált hozzon reád. Sohasem jutsz reménytelen kétségbeesésébe; hanem bizonnyal kiszabadíttatol abból; kivétetel a tűzből, te szegény megrepedt nád, s nem töretel össze.

            Hasonlóképpen, talán van itt egy visszaesett hivő ma reggel; olyan mint egy pislogó gyertyabél. Évekkel ezelőtt örömöd találtad az Úr utjaiban, s olyannyira gyönyörködtél szolgálatában, hogy ezt mondtad,

„Ott vágynék örökké élni!

Mily boldog óráknak örvendtem akkor,

Mily édesek most is azok az emlékek,

Egy fájó űrt hagytak maguk után

Mit a világ nem képes kitölteni.“

            Pislogó gyertyabél vagy, és úgy gondolod, hogy Isten ki fog oltani téged. Ha arminiánus lennék, azt kellene mondjam neked, hogy valóban kiolt. De mivel teljes szívvel hiszek a Bibliában, és semmi másban, azt mondom határozottan neked, hogy nem fog kioltani. Bár pislogó gyertyabél vagy, de lángod mégsem fog elhalni. Bármilyen legyen is a vétked, az Úr azt mondja: „Térjetek vissza, elpártolt fiak, s én meggyógyítom hűtlenségeteket“. Ő nem vet el téged, elpártolt Efraim; csak jöjj vissza hozzá. Ő nem vet meg téged, noha sárba és porba heveredtél, és tetőtől talpig szennyel vagy tele. Jöjj vissza szegény tékozló fiú, jöjj vissza, jöjj vissza, jöjj vissza! Atyád hív téged. Halld meg, te szegény visszaesett! Jöjj sietve Ahhoz, kinek karjai tárva vannak fogadásodra.

            Azt mondja igénk: Ő nem oltja ki - Ő nem töri el. De több rejlik itt a szőnyeg alatt, mint amit első látásra észreveszünk. Amikor Jézus azt mondja, hogy nem töri el, sokkal többre gondol annál, amit mond; így érti: „kezembe veszem a megrepedt nádat; elültetem biztonságban folyóvizek mellé, és - csodák csodája! - olyan fát növesztek belőle, melynek levelei sosem hervadnak el; szüntelen öntözöm és vigyázok rá; égi gyümölcsöket érlelek rajta; távol tartom a ragadozó madarakat tőle; de az ég madarait, a paradicsom édes énekeseinek lakást készítek ágai között“. Amikor azt mondja, hogy nem töri el a megrepedt nádat, ő ennél többre gondol; úgy érti, hogy ápolni, segítni, erősíteni és támogatni fogja és megdicsőíti; végbeviszi dicső rendeletét rajta, és örökre dicsőségessé teszi. És amikor azt mondja a visszaesettnek, hogy nem oltja el őt, többre gondol. Úgy érti, hogy óriási lánggá fogja éleszteni őt. Egyesek közületek - merem állítani -, mire hazamentek innen, a tüzet lakásotokban majdnem kialudva fogjátok találni. Tudom mit fogtok vele tenni. Lágyan fújni kezditek a kicsiny szikrát, ha van egy is, ujjatokat elébe tartva, nehogy túl erősen elfújjátok; és ha egyedül lennétek, s csak egyetlen gyufátok lenne, vagy csak egy kis szikra a taplóban, mily óvatosan fújnátok azt. Ekképpen bánik veled Jézus is, visszaesett testvérem; nem vet ki téged, nem fúj el téged; ezt mondja: „Én nem oltom el!“ Ez alatt azt érti: „Nagyon óvatos, figyelmes, gondos leszek vele szemben.“ Száraz anyagot fog rakni rája, s így lassanként, a kicsiny szikra lángra kap, s felcsap az égig, s nagy tűz lesz belőle.

            Szeretnék szólni egy pár szót a kicsinyhitűekhez is e reggelen. Isten kicsinyei, kik itt megrepedt nádként s pislogó gyertyabélként vannak említve éppoly biztonságban vannak, mint Isten nagy szentjei. Szeretném egy perc erejéig kifejteni e gondolatot, s aztán a másik fejezettel be is fejezem. Isten eme szentjei, kik megrepedt nádaknak és pislogó gyertyáknak vannak itt nevezve, éppoly biztonságban vannak, mint azok, kik nagy erővel harcolnak Mesterükért, és nagy dolgokat tesznek érte; éspedig néhány ok miatt. Először is, a kicsiny szentek éppúgy Isten kiválasztottjai, mint a nagyok. Mikor Isten kiválasztotta népét, mindnyájukat egyszerre és együtt választotta ki; és az egyik éppúgy kiválasztott, mint a másik. Ha én kiválasztok bizonyos dolgokat, legyen bár egyik kisebb, mint a többi, mégis, az egyik éppúgy kiválasztott, mint a másik. És így Félénk asszonyság és Csüggedő kisasszony éppolyan kiválasztott, mint Bátorszívű, vagy a jó Öreg Becsületes. Ismét: a kicsinyek egyenlőképpen váltattak meg a nagyokkal. A gyenge szentekért épp annyi szenvedéssel fizetett Krisztus, mint az erősekért. Isten legkisebb gyermekéért nem kevesebb váltságbér lett fizetve, mint Jézus drága vére; és Isten legerősebb gyermeke sem került neki többe ennél. Pál nem került semmivel sem többe, mint Benjámin - ebben biztos vagyok -, mert azt olvasom a Bibliában, hogy „nincs különbség“. Emellett, - olvassuk a törvényben - amikor régen váltságpénzt fizettek, minden személynek egy sekelt kellett hoznia. A szegény nem hozott kevesebbet, s a gazdag nem hozott többet egy sekelnél. Ugyanaz az ár volt lefizetve egyikért, mint a másikért. Nos, Isten kicsiny gyermeke, vedd ezt a gondolatot lelked számára. Látod, hogy egyesek nagyon kitűnnek Krisztus ügyében - és nagyon jó, ha ezt tehetik! -, de ők egy fillérrel sem kerültek többe Jézusnak, mint te; ugyanazt az árat fizette érted is, mint értük. Emlékezz ismét, te éppúgy Isten gyermeke vagy, mint a legnagyobb szent. Valakinek közületek öt gyermeke van. Talán az egyik azok közül szép magas, s rendkívül jóképű, s ráadásul értelmes és tehetséges is; de van egy másik gyermek, aki legkisebb a családban, talán nincs oly nagy tudása s értelme sem. De melyik leginkább a ti gyermeketek? „A leginkább!?“ - mondod megütközve; „hiszen mind egyformán az én gyermekem, bizonnyal, az egyik éppúgy, mint a másik“. És így, drága barátaim, kiknek lehet nagyon kevés ismeretetek van, lehet homályosan láttok a teológiában, talán „úgy látjátok az embereket, mint valami járkáló fákat“; de éppúgy Isten gyermekei vagytok, mint azok, kik felnőttek a Krisztusban ékeskedő kornak mértékére. Aztán emlékezzetek, szegény, megpróbált szentek, hogy ti éppúgy megigazíttattatok, mint Isten bármelyik más gyermeke. Tudom, hogy tökéletes igaznak vagyok nyilvánítva Isten előtt.

„Az ő vére és igazsága

szépségem s dicső öltönyöm “

Nem kívánok más ruhákat, csak melyeket Jézus készített, az Ő javamra beszámított igazságát.

            Isten legbátrabb gyermeke nem kíván többet; s én, „minden szentek között a legkisebb“ kevesebbel nem elégedhetek meg, és bizonnyal én is teljességben bírni fogom. Ó, Bukdácsoló-gyengélkedő, te épp úgy megigazíttattál, mint Pál, Péter, Keresztelő János vagy a menny bármely legkiválóbb szentje. Nincs különbség ebben a vonatkozásban. Ó, bízzál hát és örvendezz!

            Aztán még egy dolog: Ha te elveszel, Isten dicsősége éppúgy csorbát szenvedne, mint akkor, ha egy nagy szent veszne el. Egy különös dolgot olvastam egyszer egy régi könyvben, azzal kapcsolatban, hogy Isten gyermekei Krisztushoz tartoznak, az Ő részét képezik, és egyek Vele. Az író ezt mondja: „Egy apa gyermekével a szobában volt; s bejött egy idegen; ez felvette a gyermeket, térdére öltette; a gyermeknek volt egy fájós ujja; ‘Gyermekem’, mondta az idegen, ‘neked nagyon fájhat az ujjad;’ ‘Igen, fáj!’ ‘Nos, akkor engedd, hadd vágjam le, s adok neked egy aranyozottat helyette!’ A gyermek riadtan nézett rá, és így szólt: ‘Sehová sem megyek ez emberrel, mert azt mondja, hogy levágja az ujjamat; én szeretem az én ujjamat mégha fájós is, s nem akarok aranyozottat helyette.’“ Nos, így szól a szent is: „Én Krisztusnak egy tagja vagyok; talán olyan, mint egy fájós ujj; attól félek, levág engem, s egy aranyos újjal cserél ki. „Nem!“- szól Krisztus, „semmiképpen! Egy tagrészemet sem engedem levágni; ha fájós, sérült egyik ujjam, bekötözöm azt; meggyógyítom, megerősítem.“ Krisztus egy szót sem akar hallani tagjainak levágásáról. Ha Krisztus csak egy lelket is elveszítene népe közül, többé már nem lehetne teljesen egész. Ha legkisebb gyermeke kivágattatna, úgy hiányozna Krisztus teljességéből egy rész; hiszen Krisztus tökéletlen az ő gyülekezete nélkül. S ha mégis, gyermekei közül egy el kellene vesszen, jobb lenne, ha egy nagy veszne el, mint egy kicsiny. Hisz ha egy gyenge elveszne, a Sátán így szólhatna: „Ó, te megmented a nagyokat, mert azoknak van erejük, és segíthetnek magukon; a kicsinynek semmi ereje sincs, s ezért nem vagy képes megmenteni“. Látjátok, így szólna a Sátán; de Isten egyből bedugja száját, kijelentve, „Mind itt vannak, Sátán, gonoszságod dacára, nézd, mint itt vannak; mindegyik biztonságban van; nos hát, tűnj innen a mélység barlangjaiba örökre, s lácraverve füstölögj ott a kénköves tűzben.“ Ekképpen fog ő örökké kínoztatni, ámde Istennek egy gyermeke nem fog soha!

            Még egy gondolat, s e fejezet végére érünk. Az erős szentek üdvössége gyakran a gyengék üdvösségétől függ. Értitek-e ti ezt? Tudjátok, hogy az én üdvösségem, vagy Isten bármely gyermekének üdvössége másodlagos okokból tekintve, nagyon is függ valaki más megtérésétől. Tegyük fel, hogy édesanyád volt megtérésed eszköze; tehát azt mondanád, emberileg szólva, hogy megtérésed az ő megtérésétől függött; mert azáltal, hogy megtért, eszközzé lett abban, hogy téged is Krisztushoz vezessen. Tegyük fel, hogy X.Y. igehirdető lesz a te elhívatásod eszköze; így a te megtérésed, bizonyos értelemben - de nem abszolút értelemben! - tőle függ. Így gyakran megtörténik, hogy Isten legnagyobb szolgáinak üdvössége a jelentéktelenek megtérésétől függ. Ott van egy egyszerű édesanya; senki sem ismeri különösképpen őt; eljár Isten házába; de nevét nem találod az újságokban, se egyebütt máshol; csak tanítja gyermekét, s Isten félelmében neveli fel őt. Imádkozik azért a fiúért; harcol Istennel; könnyei és imái egybevegyülten Isten színe előtt vannak. A fiú felnő. S mi lett belőle? Egy misszionárius - egy William Knibb - egy Moffat - egy Williams. De semmit sem hallottál az édesanya felől. Ah! de ha az nem lett volna megmentve, hol lett volna a fia? Hadd vigasztalja, örvendeztesse ez a kicsinyeket; örvendezhettek annak, hogy táplál titeket, s vigyáz reátok, mégha megrepedt nádhoz, s pislogó gyertyabélhez vagytok is hasonlók.

III.

            Most pedig, befejezésül itt van a biztos győzelem: „mígnem diadalomra viszi az ítéletet“.

            Diadal! Van valami kimondhatatlan gyönyör ebben a szóban. John Moore úr halála a félszigeti háborúban nagyon megrendítő volt; a győzelem karjaiban esett el; s bármennyire szomorú is volt végzete, nem kételkedem afelől, hogy szemei fényre gyúltak a diadal kiáltásakor. S éppígy, úgy hiszem, Wolfe igazat mondott, amikor így szólt: „Boldogan halok meg!“, mert röviddel azelőtt hallotta a kiáltást: „ők harcolnak, győzelmet aratnak!“ Tudom, a győzelem még e rossz értelemben is - mert én a földi győzelmeket nem becsülöm sokra - megörvendeztetheti a harcost. Ámde, mily boldog lehet egy szent, ha tudja, hogy övé lesz a győzelem. Életem végéig harcolni fogok, de pajzsomra felírom: „vici“ (miénk a győzelem). „Felettébb diadalmaskodom azáltal, aki engem szeretett!“ Minden egyes gyenge szent meg fogja érni a győzelem napját; még azok is, kik mankón járnak; még a sánták is mindnyájan; még azok is kivétel nélkül mind megnyerik a győzelmet, kik telve vannak most fogyatkozással, szomorúsággal, betegséggel és gyengeséggel. „Énekelve jönnek a Sionra; a vakok, sánták, gyengék, nők és gyermekek együttesen“. Így szól az Írás. Egy sem lesz ki hagyva; hiszen „ő diadalomra viszi az ítéletet“. Győzelem! Győzelem! Diadal! Ez az osztályrésze minden keresztyénnek. Győzni fog drága Megváltójának nevében.

            Nos, hadd szóljak egy szót erről a győzelemről. Először az idős emberekhez, férfiakhoz és nőkhöz szólok. Szeretett fivéreim s nővéreim, ti, gyakran, tudom, megrepedt nádhoz vagytok hasonlók. Az elkövetkezendő események előrevetítik árnyaikat; s a halál az öregség árnyékát veti reátok; egy szöcske súlyát is nehéznek érzitek; egész testetekben érzitek a gyengülést és hanyatlást; tagjaitok nehezen állnak már össze... Ah, itt van számotokra egy különleges ígéret. „A megrepedt nádat nem töröm el!“ „Megerősítlek téged!“ „Amikor szíved és tested elhagynak, én leszek erősséged és örökséged mindörökre!“.

„Még hajlott korban is, népem minden tagja

élvezni fogja örökkétartó szeretetem;

S mikor ősz haj díszlik már fejük templomán

mint bárányokat, őket majd vállamon viszem.“....

Támolyogva, botodra támaszkodva, gyengén és erőtlenül, sápadtan, amint vagy, ó, mégsem kell félned az utolsó órától; amaz utolsó óra lesz a legjobb számodra e földön; utolsó napod lesz hőn áhított vágyad beteljesülésének napja. Ha gyenge vagy, Isten a próbát erőtlenségedhez méri. Csökkenti a fájdalmakat, amikor fogytán erőd; azonban biztos, hogy győzelmi himnuszt zenghetsz majd a mennyben! Vannak közöttünk olyanok, kik szívesen helyet cserélnének veletek, mert vágynának oly közel lenni a mennyhez - az örök otthonhoz, mint ti. Minden gyengeségetek ellenére, az ősz haj dicsőség koszorút képez számotokra; mert közel vagytok a célhoz, az igazság ösvényén.

            Egy szót hadd szóljak hozzátok is középkorúak, kik az élet viharában küszködtök. Gyakran megrepedt nádszálak vagytok, kegyességeteket annyira akadályozza a világi hivatás, annyira körülvesz a szüntelen való robot zaja, hogy úgy tűnik, hitetek olyan, mint pislogó gyertyabél. Úgy érzitek, nem tesztek eleget Istenért, s nem mondható el rólatok, hogy „lélekben buzgók“ vagytok, hanem inkább az, hogy „a mindennapi szolgálatban szorgalmatoskodtok“. Ó, munkás ember, ki e világban serényen küszködsz és fáradsz, Ő nem olt ki téged, ha pislogó gyertyabél vagy is; nem tör el téged, mégha megrepedt nádhoz vagy is hasonló, hanem megszabadít téged nehézségeidből, hogy átúszhass az élet tengerén, s ott fogsz majd állni a mennyei parton, győzelmi himnuszt zengve, Ő általa, ki szeretett téged.

            Ifjak! Fiúk és lányok! Hozzátok szólok, s joggal teszem ezt. Ti velem együtt gyakran átélitek, mit jelent megrepedt nádnak lenni, amikor Isten keze meghiúsítja szép reményeinket. Tele vagyunk rajongással és önfejűséggel, s egyedül a fenyítés vesszeje az, mely képes kiűzni belőlünk az ostobaságot, hisz oly sok van abból bennünk. Sikamlós ösvények az ifjú útjai, és veszélyekkel teljesek, de Isten nem tör össze végképpen, sem nem tesz tönkre minket. Az emberek túlzott óvatosságuk folytán megtiltanák, hogy egyetlen lépést is tegyünk, nehogy elessünk. De Isten útnak indít minket, s lábunkat hasonlóvá teszi a zergééhez, hogy magas helyeken lépdelhessünk. Szolgálj Istennek már életed hajnalán! Add neki szívedet, és sohasem fog elvetni, hanem mindvégig táplálni és gondozni fog.

            Ám nehogy befejezzem már anélkül, hogy a kisgyermekekhez is ne szólnék! Hallottatok Jézusról, ezt mondja most néktek: „A megrepedt nádat nem töröm el, és a pislogó gyertyabelet nem oltom ki“. Úgy hiszem sok kis aranyos gyermek van itt, kik alig hat évesek, de már ismerik a Megváltót. Én soha nem vetem meg a gyermeki hitet s kegyességet. Szeretem s értékelem azt. Hallottam kisgyermekeket oly titkokról értekezni, melyekről ősz fejek mit sem tudnak. Ah, kedves gyermekek! kik a vasárnapi iskolában nevekedtetek, és szeretitek a Megváltó nevét, ha mások azt mondják is, hogy túl korai ez még hozzátok, ne féljetek, csak szeressétek Krisztust.

Szelíd Jézus, nyájas, kedves,

amíg egy kisgyermekre nézek,

csodálom egyszerűséged,

és áldd meg őt, esdve kérlek.

Ne félj, ő nem vet meg téged; mert a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, s a megrepedt nádat nem töri el.

forrás: leporollak.hu

A páska ünnepre Jeruzsálembe gyülekező sokaság között voltak görögök is, meg a zsidó egy-isten imádással rokonszenvező pogányok is, akik éppen azért, mert tele van a város Jézus neve emlegetésével, és mindenütt csak Jézusról beszélnek az emberek, s a nap eseményeit tárgyalják ellenségek és barátok egyaránt: elkezdenek maguk is kutatni Jézus után. Valaki talán az egyik tanítványhoz utasítja a kérdezősködő görögöket, így jutnak oda Filephez és kérik őt, mondván: “Uram, látni akarjuk a Jézust!”

Persze nem azt jelenti a görögöknek ez a kérése, hogy messziről akarják látni Jézust, hiszen lehet, hogy így már látták is Őt a délelőtti tolongásban,- hanem mivel már olyan sokat hallottak Róla, most szeretnék Őt látni. Vagyis: szeretnének Vele megismerkedni, személyesen is találkozni! - Óh, de nagy öröm az, amikor egy lélek már eljut idáig! Amikor már nem elég neki az, amit hallott Jézusról, hanem most már szeretné Őt látni, szeretne Vele személyesen is megismerkedni! És ez ezért olyan öröm, mert van ennek az ellenkezője is. Vannak még a tempolomba járó hívek között is olyanok, akik azt mondják: Hát nem unjátok már, hogy mindig csak Jézusl beszéltek? Mostanában egyebet sem lehet hallani a templomban meg az egyházban, mint "Jézus így.." meg "Jézus úgy...". Hát nem volt még elég? És vannak lelkek is, akik mennél többet hallanak Jézusról, annál égetőbbé válik szívükben a vágy, hogy most már “látni” is akarják Őt! Most már találkozni is szeretnének vele!

Te hogy vagy ezzel a kérdéssel? Unod, hogy már megint Jézus neve hangzik itt? Így gondolkodol magadban: Tudok én már mindent Jézusról, mi újat mondhatnának még róla nekem? - Nos: ez igaz lehet, de nem érezted-e, hogy nem elég Ő róla mindent tudni, nem elég az Ő tetteit és tanításait ismerni, hanem éppen azért, mert ismered már hallomásból, szeretnél Vele most már személyesen is megismerkedni! Így van!? - Értjük tehát, miről van szó?

Egy jó héttel ezelőtt az egyik konferencián beszélgettem egy asszonnyal, gyötrődött rettenetesen. Mégpedig azért, mert annak dacára, hogy minden szükséges ismerete megvolt Krisztusról, mégsem volt Krisztusa, Megváltója. Pontosan, precízen meg tudott felelni minden kérdésre, mint például: miért kellett a Krisztusnak a keresztfán meghalnia? Ő tudja, - mondta, hogy az ő bűneiért is. Ő tudja, hogy a Krisztus haláláért van a bűnbocsánat, de azt is tudja, hogy néki nem bocsáttattak még meg a bűnei. - Ő tudja, hogy aki hisz a Krisztusban, örökélete van, de azt is tudja, hogy neki nincsen örökélete. - Ő elismeri, hogy mindaz, amit Isten a Krisztusban adott: szép, igaz és jó, csak éppen nem az övé!

Nagyon nyomorult lelki állapot ez, mert egy rettenetes elégtelenségnek az érzése ez! Amikor az ember úgy érzi, hogy nem bírja tovább ezt a bizonytalanságot, neki bizonyosság kell, neki világosság kell! Ő most már látni akar tisztán és határozottan mindent! Ő most már meg akar győződni a valóságról, - látni akarja Jézust!

Lehet, hogy nyomorult lelki állapot ez, de az még ennél is sokkal nyomorultabb, ha valakinek elég az, amit hallott, amit tud, amit ismer Jézusról, és nem akarja Őt látni is! Semmi hasznod nincs abból, ha más ember szemével látod Jézust! Úgy, ahogy mások elmondják, leírják. Hiába ecsetelik az Ő szépségét akármilyen élénk színekkel előtted, ez nem az a látás, ami bizonyosságot támasztana, ami áldást jelentene, ami az Ő arcának a szívedbe való bevésődését eredményezhetné! Neked magadnak kell Őt szemtől-szembe látnod! Amikor tüzes kígyók lepték meg a vándorló népet és Mózes az Úr rendeletére csinált egy érckígyót, azt fölemelte magasra egy rúdon a tábor közepén, hogy aki reá tekint, megmeneküljön a kígyó halálos marásától, - akkor is mindenkinek magának kellett fölnéznie az érckígyóra. Nem nézhetett föl az édesanya a gyermeke helyett, sem a legjobb barát a barátja helyett. Így nem segít rajtad, ha a hitvestársad vagy a gyermeked már Krisztusé, neked magadnak kell akarni látni Krisztust! Nem akarok én itt szépen beszélni Jézusról, mert a sok és szép beszéd inkább eltakarja Azt, Akire föl akarom hívni a figyelmedet. Az Úr figyelmeztetését szeretném csak továbbadni: akarjad látni az Urat, akarj Vele személyesen, közvetlenül is megismerkedni, mert nem segít rajtad, ha csak tőlem vagy bárki mástól ismered Őt, és nem személyes találkozás alapján!

Ezek a görögök Jézusnak egy tanítványához fordultak és őt kérték: mutassa be őket Jézusnak. Drága feladat Jézus tanítványai számára, megfogni valakinek a kezét, elvezetni az Úrhoz és bemutatni Neki. De senki ne gondolja azt, hogy szüksége van valakire, aki őt bemutassa az Úrnak! Nem kell ahhoz ilyen parádé! Nem földi nagyság a mi Urunk, hogy mások ajánlása kellene az elébe való járuláshoz. Szabad az út mindenki számára közvetlenül is! - Olvastam valahol, hogy egy kisgyermek haldoklott és azt mondta: őnem fél a haláltól, csak azt szeretné, ha édesanyja is mehetne vele, hogy bemutassa Jézusnak! Mert te már ismered őt, édesanyám, - mondta a kisleányka, én pedig mindig féltem az idegenektől!

De Jézust senki sem fogja idegennek találni! Ő senkinek sem idegen, aki Őt igazán látni szeretné, aki Vele igazán meg akar ismerkedni, Ő mindig örül, amikor egy Őt kereső előtt leleplezheti önmagát. Hidd el, hogy nincs messze tőled sem, könnyen megtalálod, nincs szükséged senkire, hogy bemutasson Neki! Mutatkozz be Neki magad, s légy négyszemközt Vele! Olyan sokat hallottál Róla a múlthéten is. Egész héten annyi szeretettel hívott, bizonyosan hallottad az üzenetét. Nos, ha nem akarod, hogy megint csak ennyiben maradjon az egész, ha találkozni akarsz Vele, akkor otthon, csendben, egyedül térdelj le a láthatatlanul jelenlévőKrisztus előtt, és a szó szoros értelmében mutatkozzál be Neki! Mondd el, ki vagy! Mindent mondjál el, ami benned van! Minden titkot, minden csúnyát, minden bűnt, - leplezd le magad előtte!

Így fogod Őt meglátni! Én is így ismerkedtem meg vele 18 esztendővel ezelőtt, térden állva, amikor életemben először mertem őszintén bemutatkozni Neki! Eredj hát bátran, ezt sem teheti meg más helyetted! Amikor Jézus megtudja tanítványaitól, hogy görögök akarják Őt látni, olyan dolgokat mond, amelyek látszólag nem a tárgyhoz tartoznak: “Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek Fia. Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” János 20:23-24. Azért mondja ezt Jézus, hogy az Őt látni akaró görögöknek nehogy helytelen fogalmaik legyenek a Messiásról. Pláne a virágvasárnapi királyi bevonulás láttán könnyen az a téves kép alakulhatott ki a képzeletükben, hogy Jézus valami hadvezérszerű hős.

Tévedés ne essék, - mondja Jézus. Aki Őt látni akarja, akkor látja igazán, ha olyannak látja, mint a földbe esett gabonamag. Mit jelent ez a kép a földbe esett gabonamagról? Képzeljünk el egy búzaszemet! Abban a búzaszemben élet van! Csodálatos, gazdag élet van benne összeszorítva, elraktározva apró csöpp helyre. De ahhoz, hogy ez az élet a maga teljes gazdagságában és pompájában kibontakozzék, annak a búzaszemnek bele kell vettetnie a földbe, ott elrothad, “elhal”, és a búzaszemnek ebből a “halálából” lesz a termés. Ha nem hal el, csak egymaga marad, - ha pedig elhal, megsokszorozódik. Éppen az által diadalmaskodik, azáltal győz, hogy hajlandó meghalni! - Mindez csak kép, ami azonban másként kifejezhetetlen igazságot fejez ki. Világos, hogy Krisztus az a búzaszem, az örökéletnek az a magja, Akit Isten a földbe vetett el. Először levetette Őt, az Ő isteni életének egy darabját a mennyből a földre, majd itt a földön egészen bele a földbe, a sírba vetette el ezt a magot. Ott feküdt a földben, a sírban, mint a búzaszem a barázdában, a rögök alatt. És ha a búzaszem elhalásából új élet fakad, mennyivel gazdagabb, teljesebb, dicsőségesebb élet támad az örök élet magjának az elhalásából? Ahogy a búzaszem élete az elhalás által 30, 60, vagy 100 búzaszemben sokasodhat meg, úgy az egy Jézus Krisztus élete éppen az elhalás, a kereszten való halál által millió és millió ember életében sokasodhat meg. Így ültette át Isten az örök életet a földre Krisztusban, Krisztus által.

Tudod, mikor látod meg igazán Krisztust? Akkor, ha annak a nagypénteki magvetésnek a gyümölcsei benned is érni kezdenek, s megteremnek!

Annak a szent magvetésnek a legelső gyümölcse a bűnbocsánat. Amikor valaki térden állva bemutatkozik az Úrnak, a bűnbocsánat fölszabadító erejében válik először valósággá, realitássá számára az élo˝ Jézus Krisztus! Itt kezdődik a Jézussal való személyes megismerkedés, amikor azt mondja az előtte térdeplő embernek: “Megbocsáttattak néked a te bűneid!”

A nagypénteki magvetésnek a gyümölcse minden keresztyén élet. “A ki nékem szolgál, engem kövessen” (26a) - mondja Jézus. Azért halt meg a kereszten, hogy a bűnbocsánat által fölszabadulj arra, hogy most már Őt követve szolgálj Néki. Keresztyénnek lenni annyi, mint Jézust követve szolgálni Néki! Nagyon általánosan hangzik? Nos, hadd fejezzem ki más szóval ugyanezt. A görögök, a pogányok, a kívül valók azt kérték Fileptől: “Látni akarjuk a Jézust!” A pogányoknak, a kívül valóknak, a világnak ez a bevallott vagy be nem vallott igénye Krisztus tanítványaival szemben: “Látni akarjuk a Jézust!” - Egy hívőasszony kérdezte tőlem a minap: mit tanácsolok, hogyan adhatná hitetlen férje kezébe a Bibliát, mert ő úgy szeretné, ha a férje is részesülhetne a Szent Írás kincseiben! Azt válaszoltam neki: ne adja a kezébe egyáltalán, hanem élje oda elébe a Bibliát. Ne a Bibliából olvassa egyelőre a férje, hanem a felesége életéből lássa, mi a Krisztusi szeretet, megbocsátás, türelem, szelídség. Így jobban meg fogja érteni, mintha olvasná. - Hívő ember, érezd mindig a világnak ezt az igényét magaddal szemben: “Látni akarjuk a Jézust!” Tehát: nem hallani, - hanem látni! Úgy, ahogyan benned kiábrázolódik! Mindazok, akik körülötted nem járnak még hitben: “látni akarják a Jézust!” Benned, a tetteidben. A magatartásodban! - Tudod már, mit jelent Jézust követve szolgálni Néki? Ezt: minden igyekezettel megfelelni annak az igénynek, hogy a világ látni akarja Jézust!

De ez is a golgotai magvetésnek az eredménye. Az, hogy kiábrázolódjék bennem a Krisztus, nem az én erőfeszítésem eredménye, hanem mindenestől fogva Krisztus halálának és feltámadásának a gyümölcse. A megfeszített és feltámadott Krisztust szemlélve termelődik ki bennem a keresztyén élet! Nem úgy van az, hogy elhatározom magam és összeszedem minden erőmet, - mint ahogyan nem úgy barnul le valaki, hogy fogadalmat tesz rá, hanem úgy, hogy kiteszi az arcát a napnak, megfürdik a sugarakban. Úgy ahogyan Pál írta: “Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arczczal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.” 2 Kor 3:18

Mennyire igazuk volt ezeknek a görögöknek, amikor azzal mentek oda Filephez, hogy ők látni akarják a Jézust! - Milyen jó nekünk, hogy mi láthatjuk az Urat! Még mindig föltekinthetünk Reá! Most is itt van köztünk. Álljunk eléje lélekben és mondjuk el Néki szép énekünk szavaival:

Rád tekint már hitem, Megváltóm, Istenem,

A Golgotán:
Halld könyörgésemet,
És vedd el vétkemet;
Mostantól hadd legyek
Tied csupán.
466. ének 1. vers

Ámen

1997-ben a Lutheránus Világszövetség és a Római Katolikus Egyház aláírta a "Közös nyilatkozat a megigazulásról szóló tanításról" című közösen készített dokumentumot. 2006-ban a Metodista Világtanács és tagegyházai is csatlakoztak, majd végül idén nyáron a Református Egyházak Világközössége is aláírta, kegyelemdöfésként pont Wittenbergben.

Hogy a Nyilatkozat miről szól, arról hadd idézzem a református.hu-n közzétett bevezető első mondatát: "Az elmúlt évek során örvendetes mértékben közeledtek az álláspontok a megigazulástan tekintetében." Sajnos ezzel már innentől nem tudok egyet érteni. A katolikus dogmák pontosan ugyanazok mióta Luther tiltakozásul kiszögezte 95 tételét, nem változtattak vagy vontak vissza semmit. A protestánsok sem módosítottak hitvallásukon az elmúlt 500 évben.

De hadd idézzem inkább Adámi László evangélikus lelkészt, aki mindenki számára érthetően magyarázza el, mi a probléma az eredeti nyilatkozattal (ami akkor még csak az evangélikusokat említi természetesen). Református részről még hasonlóan jól érthetőt nem találtam, de keresem.

"A Nyilatkozat a következőképpen fogalmaz: „Nincs benne minden, amit az egyik vagy másik egyház a megigazulásról tanít; de a megigazulástan alapigazságainak közös konszenzusát foglalja össze, és megmutatja, hogy a megmaradt különbségek tanbeli elítélésre már többé nem adnak okot” (Nyilatkozat 5. pont). Ezzel „lehetővé” kívánja tenni, hogy „kötelező érvényű döntéseket hozzanak” (Nyilatk. 4. pont). Miután gondosan csiszolt mondataival, az állítólagos konszenzus kimutatása érdekében, egy sor lényegi különbséget elfedett (főleg a kegyelem elnyerésének módjára vonatkozóan, lásd pl. 25. és 28. pont a keresztség emlegetésével), a Nyilatkozat azt állítja: „Az evangélikus egyházak e nyilatkozatban bemutatott tanításai nem esnek a Tridenti Zsinat elmarasztaló ítéletei alá. Az evangélikus hitvallási iratokban megtalálható elmarasztaló ítéletek nem érintik a római katolikus egyház e nyilatkozatban bemutatott tanítását” (Nyilatk. 41. pont kiemelés tőlem).

Visszavonásról tehát – legalábbis Róma részéről – szó sincs! Hogy is vonhatna vissza Róma bármit a dogmáiból, hiszen tanrendszere megbonthatatlan építmény: csak tovább „építeni” és „csinosítgatni” lehet! Az eltorzult – mert nem az Úr Jézus Krisztus igéje iránti egyértelmű engedelmesség egységére törekvő! – ökumenizmus elvakult szerelmesei ne akarják velünk elhitetni (naivitásból vagy bármiféle érdekből), hogy Róma valamit is visszavon majd a Tridenti Zsinat határozataiból! Nem, itt csak arról van szó, hogy a Nyilatkozatban bemutatott tanításaink állítólag „nem esnek a Tridenti Zsinat elmarasztaló ítéletei alá”

Mit is mond ki azonban a Tridenti Zsinat?

A Tridenti Zsinat 1. szakaszának (1545-1547) 6. ülésszaka foglalkozott a megigazulásról szóló tanítással. „A megigazulás a zsinat szerint folyamat, mely által az Istentől elfordult lélek megint kellő, azaz természetfeletti vonatkozásba kerül Istennel. ... A megigazulás folyamatával kapcsolatban a zsinat hangoztatta az előkészület fontosságát s a hit jelentőségét, továbbá a megigazulásban való növekedést, annak helyreállíthatóságát és a megigazulás gyümölcseinek, a jótetteknek lehetőségét, valamint az örök életet mint kegyelmet és jutalmat” (Dr. Szántó Konrád: A katolikus egyház története, II., 126.1p., Ecclesia, Budapest 1985). Dr. Nagy Gyula azt állapítja meg erről tömören: „a középkori semipelagianizmushoz képest a Tridentinum biblikusabb (Isten megelőző kegyelme nélkül nincs megigazulás); de a lényege még mindig az emberi előkészülés a megigazító kegyelemre, s az akarat szabad egyetértése és együttműködése a kegyelemmel” (Dogmatika, Ev. Teol. A. jegyzet, 259.1p., Bp. 1965). A tisztánlátás érdekében érdemes az alábbi részletet is idéznünk Dr. Előd István: Katolikus dogmatika c. könyvéből:

„A Tridentinum Szent Ágoston szellemében járt el, amikor hangsúlyozta, hogy Krisztus a szőlőtő, és hogy a szőlővesszők csak az ő kegyelmi ereje folytán teremhetnek érdemszerző gyümölcsöket. Ha viszont a kegyelem segítségével jót tesz a megigazult ember, joggal bízhat annak ígéretében, aki a nevében nyújtott pohár vizet sem hagyja jutalom nélkül, és aki képes arra, hogy saját ajándékait a mi érdemünkül számítsa be. Az ember csak akkor képes érdemszerző cselekedetekre, ha Istennel együtt cselekszik, és ilyen esetben mindig Istené a nagyobb szerep (DS 9545-1550).

Éppen ezért a zsinat kizárással sújtja (anatematizálja) azokat, akik tagadják, hogy Isten ajándékai nem lehetnek egyúttal a mi valódi érdemeink is, vagy aki szerint nem tudjuk ezekkel valóban kiérdemelni a kegyelem növekedését, az örök élethez való jogot, az örök élet elnyerését és az örök boldogság nagyobb fokát (DS 1575; 1581). Ennek a definíciónak alapján a megigazultak számára az érdemszerzés lehetőségét dogmának kell mondanunk, éspedig abban az értelemben, ahogy a zsinat kimondta, és ahogy a zsinat szavait a hittudósok a korszerű hermeneutika szerint értelmezik.”

(Id. mű 447.1p., Szent István Társulat, Bp. 1978. – kiemelés tőlem.) Ez a Tridentinumra alapozó gondolkodásmód teljes mértékig kitapintható a mostani közös Nyilatkozat római katolikus megfogalmazásaiban is! (Vö. Nyilatk. 20. pont, 30. pont vége, 38. pont.) Tulajdonképpen röviden azt is lehet mondani, hogy a római katolicizmus összekeveri a megigazulás és a megszentelés kérdéseit, míg a reformátori teológia ezt a kettőt világosan megkülönbözteti.

Mindenesetre minket most elsősorban a Tridenti Zsinat elítélő tételei érdekelnek. Ezekből idézek néhányat:

„Aki azt állítja, hogy a megigazító hit nem más, mint bizalom az isteni irgalmasságban, amely Krisztusért a bűnöket megbocsátja, vagy hogy ez a bizalom egyedül az, amely által megigazíttatunk, az legyen kiközösítve.”

,Aki azt állítja, hogy a bűnös ember egyedül a hit által igazíttatik meg, és ez alatt azt érti, hogy semmi más nem kívántatik meg mint közreműködés a megigazulás kegyelmének eléréséhez, és hogy semmiképpen nem szükséges saját akarati tevékenység által felkészülni és előkészülni ehhez, az legyen kiközösítve.”

,Aki azt állítja, hogy az elnyert megigazultság jó cselekedetek által nem tartható meg és Isten előtt nem szaporítható, hanem a cselekedetek maguk csupán gyümölcsei és jelei az elnyert megigazulásnak, nem pedig okozói is növekedésének, az legyen kiközösítve.”

(Az idézetek Hansfrieder Hellenschmidt cikke nyomán, Informationsbrief der Bekenntnisbew. Febr. 1997.)

Itt olyan bibliai alapigazságokban való hitet sújtottak átokkal, amelyekről semmi áron sem mondhatunk le! És ezek valóban kiátkozások! Ezzel szemben a mi hitvallásaink (lásd pl. Formula Concordiae, Epitome, III.) a hamis tanítást („falsa dogmata”) vetik el és kárhoztatják: teljes joggal, Gal 1,6-10 alapján!

Föl kell tennünk a kérdést: Ha az evangélikusság tanításai jelenleg nem esnek a Tridenti Zsinat (Róma számára alapelvileg változatlanul érvényes!) kiátkozó tételeinek hatálya alá, akkor mi mit is tanítunk valójában? És mit tanít Róma?! Kétségkívül vannak rendkívül pozitívan ható kijelentések a közös Nyilatkozatban. Csak egy példát idézek most ezekből: „Közösen valljuk: Egyedül kegyelemből Krisztus megváltó munkájába vetett hitben, nem saját érdemünkből, Istenünk elfogad minket és Tőle kapjuk meg a Szentlelket, aki megújítja szívünket, alkalmassá tesz és hív minket a jó cselekvésére” (Nyilatk. 15.pont). De aztán csak visszaköszön a jócselekedetek „érdemszerző” voltának igazolása róm. kat. részről a 38. pontban. Általánosan jellemző Róma tanításaira, hogy igei és igeellenes elemeket kapcsol egybe. De hiszen éppen erre mond átkot Isten igéje („anathema”) Gal 1,6-10 igeszakaszában, ti. ha „el akarják ferdíteni a Krisztus evangéliumát”, és bárki bármit hozzátesz az eredeti evangéliumhoz. Ezt az ítéletet pedig nincs joga visszavonni senkinek!

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a megigazulás kérdése nem emelhető ki Róma tanrendszerének egészéből. Mindazt is, amit oly szép megfogalmazásokban a Nyilatkozat állítása szerint „közösen vallunk”, megfosztja erejétől a spiritiszta-bálványimádó hamis „Mária”-kultusz és a magát „Krisztus helyettesének” hirdető antikrisztusi pápai hatalmi igény stb. Lutherrel együtt szívfájdalommal vallom: „Ebben a kérdésben sem lehetünk sem elnézők, sem engedékenyek” (Schmalkaldeni Cikkek Második tétel 17. szakasz).

Ebben a megvilágításban kitűnik, hogy a Nyilatkozat ilyen és hasonló megfogalmazásai csak elfedik a lényegi különbséget: „Amikor a katolikusok több más kritériumot is kötelezőnek tartanak, akkor nem tagadják meg a megigazulástan üzenetének különleges szerepét. Evangélikusok és katolikusok együttes célja, hogy mindenben Krisztust vallják meg, akire mint egyetlen Közbenjáróra mindenben ráhagyatkozhatunk” (Nyilatk. 18.pont). Bárcsak így lenne, ahogyan az utóbbi mondatban olvashatjuk, – de nem így van, attól tartok, egyik oldalon sem. Az „elért konszenzus” egyáltalán nem tekinthető „hordozóképes alap”-nak, hanem olyan ez a Nyilatkozat, mintha nagy erőfeszítéssel és imponáló akrobata-mutatványokkal egy nagy fóliát vontak volna egy óriási szakadék egyik része fölé. De a szakadék ott van!

Hálát adhatunk Istennek, hogy a római katolikusok között is vannak, – éppúgy, mint közöttünk –, evangéliumi hitű testvéreink, akik Róma minden tévtanítása és elbűvölő hatalma ellenére egyszerű, bizodalmas hittel egyedül Jézus Krisztus igazságára hagyatkoznak. Eszünk ágában sincs bárkit is kizárni Krisztus egyházából, aki igaz hit által valóban odatartozik. De Isten igéjének ítéleteihez ragaszkodnunk kell, miközben magunkat is megítélni hagyjuk! Az egyházszakadást nem a tanbeli elítélések okozzák, hanem amint Luther mondja: „Aki pedig nem úgy tanít és él, ahogyan Isten igéje tanítja, az megszentségteleníti közöttünk Isten nevét. Ettől őrizz meg minket, mennyei Atyánk!” (Kiskáté, Miatyánk, első kérés magyarázata). 

A megigazulásban Isten a Szentlelke által hitre ébresztett bűnösnek Krisztus tökéletes igazságát ajándékozza oda merő kegyelemből, egészen. Ez a megigazulás nem folyamat, hanem az új élet kiindulópontja, és Krisztus igazsága soha, semmiképpen nem válik „saját igazsággá”. Ehhez kell ragaszkodnunk, minden kompromisszum nélkül!

Melanchthon, a lutheri teológiából fakadó sorokkal így ír erről hitvallási iratunkban: „A bűnbocsánat elnyerése egyet jelent a megigazulással, e szerint a hely szerint: Boldogok, akiknek bűneik megbocsáttattak (Zsolt 32,1). Egyedül a Krisztusban való hittel, nem a szeretet által, nem is a szeretet vagy jó cselekedetek miatt nyerjük el a bűnbocsánatot, bár a szeretet nyomon követi a hitet. Tehát egyedül hit által igazulunk meg, úgy értve a megigazulást, hogy a bűnös igazzá lesz, vagyis újjászületik” (Apologia, IV. cikk, 76-78. – kiemelés tőlem). Annak idején helyesen tanulhattuk Teológiai etika c. jegyzetünkből: „Egyházunk tanítása szerint a megigazulásban, Isten és a bűnös között semmi másnak nincs helye az ember részéről, egyedül csak a teljesen Krisztus érdemére, Isten kegyelmére hagyatkozó fiduciális hitnek, amelyet az evangélium kelt bennünk” (Dr. Nagy Gyula, 118.lp., Budapest, 1959-1960).

„Lelkiismeretem Isten igéjének foglya” (Luther): Nincs joga uralkodni rajta sem pápának, sem püspöknek, sem Országos Presbitériumnak, sem Lutheránus Világszövetségnek. Ezért ragaszkodom azoknak Rómával szembeni ítéleteihez, akik egyértelmű hitvallásukkal és szenvedésükkel, nem egyszer vérükkel pecsételték meg a reformációban Istentől visszakapott evangélium igazságát. Isten igéjének, de a tévelygésben lévő másik embernek a szeretete is erre kötelez. 

Állásfoglalásomat hadd koronázzák meg azok az igék, amelyek lelkiismeretemben most különös fénnyel világítanak:

„Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által... Ha tehát már most megigazított minket az Ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által” (Róm 5,1.9-10).

„Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni” (Gal 5,1).

forrás: Adámi László: Állásfoglalás a megigazulás „közös értelmezéséről” szóló LVSZ-Vatikán Nyilatkozat kapcsán

további kapcsolódó dokumentumok:

A megigazulásról szóló közös nyilatkozat - vélemény katolikus oldalról

Az eredeti, evangélikus-katolikus Nyilatkozat

A reformátusok által kiadott csatlakozási nyilatkozat

Megtörténhet, hogy a zene elnyomja, sőt "átalakítja" a szöveg üzenetét? S vajon van-e megkülönböztethető lelkisége a zenei műfajoknak? Lehetséges, hogy áldásvesztéssel jár egy-egy zenei stílus alkalmazása? Előfordulhat-e, hogy Isten Szentlelke megszomorodik bizonyos - leginkább a testre, illetve a lélek helyett a pszichére ható - zeneszámok hallgatása közben, s annak ellenére eltávozik a helyszínről, hogy a szövegek a Szentháromság Istent igyekeznek dicsőíteni?! - Az alábbi bizonyságtétel sok-sok kérdésre ad bibliai választ... (Vö.: Efézus 4,30; Galata 5,22-23; Máté 5,5 és 11,29; 1.Királyok 19,11-13; Zakariás 4,6)


Akik nem ismernek engem, szeretnék nagyon röviden bemutatkozni, Kiss Tamás ref. lelkész vagyok, és a lelkészi szolgálatom és a megtérésem előtt 11 évet játszottam rock zenét különféle rock-zenekarokban, a legkülönfélébb stílusokat, amik ezen a műfajon belül találhatók.

Tulajdonképpen ennek az előadásnak az elkészítése az ifjúsági csendesnapra készült, olyan a hangvétele is, nem lett igazán komolyan átdolgozva, csak kicsit bővebb lesz, mint ott. Erre az késztetett, hogy ami szakirodalmat olvastam a témával kapcsolatban, hívő irodalmat, abban kétféle hiányosságot láttam, ami érintett engem: az egyik az volt, hogy akik írtak erről, szemmel láthatólag nem voltak benne a rockzenében, tehát így kívülről – bocsánat, hogy ezt mondom – a vonalas hívő véleményt próbálták szinte belenyomni az emberbe, de ez kiütközött azokon a pontokon, amikor az ember ismeri ezt az egész világot belülről vagy valamennyire ismeri, és látja azt, hogy itt vannak dolgok, amikhez az illető nem ért. A másik, hogy voltak, akik úgy írtak, hogy ismerték ezt a világot belülről, de ők viszont nem mentek át evangéliumi megtérésen, nem juthattak Krisztusban – hogy így mondjam - Biblia-konzekvens véleményre.

Azzal szeretném még kiegészíteni ezt a bevezetést, hogy azt, amit a szakirodalom leír általában, azt nem fogom elmondani. Gondolom, mindannyian olvastatok már ebben a műfajban könyveket. Én nagyon jónak tartom egyébként Kőrössy Soltész Katalin: „Keresztény” rockzene című könyvét. Ott gyakorlatilag az összes lényeges kérdésen végig megy, ami mondjuk egy hívő keresztyénben fölmerülhet a keresztyén rockzenével kapcsolatban, és nagyon tisztességesen, igei alátámasztást ad, és nagyon jó ebben a könyvben az, hogy nem lépi túl a saját tudásának, tapasztalatainak határait, tehát pl. nem akar rocktörténetet írni, ahogy egyes szerzők belevágnak, akik nem is ismerik ezt a világot. Tehát egy nagyon jó, mértéktartó könyv szerintem.

Ezeket nem fogom elmondani, inkább gyakorlati oldalról közelíteném meg ezt a kérdést, ahogy én belülről láttam, és ami ehhez szükséges elmélet, csak azt szeretném elmondani, kiegészítőként fog járulni a hívő szakirodalomhoz.

A rockzenének először is a műfaji meghatározásáról mondanék néhány szót. A rockzene fogalmát használják egy szűkebb értelemben, és egy tágabb értelemben is. Szűkebb értelemben, amikor azt mondják, hogy rock, akkor általában ez – mondjuk így - a kemény műfajt jelenti. Amikor valakire gondolunk, hogy rocker, akkor ugye, elénk toppan egy fiatalember, hosszú hajjal, fekete bőrdzsekiben stb. és ezt a kemény zenét hard rockot, heavy metalt, egyebeket hallgat. Ez a szűkebb értelemben használat értelme a rocknak.

Van egy tágabb értelmű használata is, és én ezt fogom használni, a szakirodalom is ezt használja, s ez pedig gyakorlatilag annyit takar, hogy az összes ilyen értelemben vett könnyűzenei műfaj benne van, a diszkótól a rapp-en át a hiphap, a hard rock, a heavy metal, a punk és lehetne még sorolni.

A rock-lexikon egy ilyen definícióját adja a rockzenének, egy jó definíció egyébként: „Extatikus zene, amely átütő, monoton ritmusra építi fel a dallamot. Amiben a ritmus a meghatározó."

Fölmerül az a kérdés, hogy zenei értelemben beszélhetünk-e külön keresztyén rockzenéről? Hangsúlyozom, zenei műfaj értelmében! Én azt mondom, hogy NEM!

A keresztyén rock stílusok besorolhatók a világi rock stílusok alműfajaiba, dobozaiba, külön zeneileg olyan műfaj, hogy keresztyén rockzene – nem létezik!

Nagyon érdekes, hogy van az interneten egy keresztyén rock portál, egy magyar nyelvű portál, és ott is nagyon jól különítik el a szerzők, hogy van ilyen, hogy keresztyén punk, van ilyen, hogy keresztyén hiphap, van ilyen, hogy keresztyén heavy metal, van ilyen, hogy keresztyén black metal – de maga ez, hogy keresztyén rock, ilyen külön nincsen!

Mégis miért beszélnek keresztyén rockról külön, akik beszélnek? Én azt gondolom, alapvetően két ok miatt:

- az egyik az, hogy nem ismeri az illető a világi rockzenének a történetét, nem ismeri igazából átfogóan a világi rockzenét, s nem tudja azt, hogy mondjuk az a szerző, akit ő hallgat, lehet, hogy egy 20 évvel ezelőtti amerikai, vagy angol rocksztárnak az életművét másolja vagy adaptálja a saját műfajában, és azt gondolja, hogy ez külön műfaj. Persze, aki zenélt valamikor, az hallja, hogy bizonyos dallamok nagyon hasonlóak, bizonyos hangszerelésbeli és egyéb dolgok párhuzamosak. Tehát ez az egyik, hogy nem ismerik,

- a másik pedig az, hogy a keresztyéneknek, azt, amit ’keresztyén cimkével’ bélyegzünk fel, könnyebben el lehet adni. Bocsánat, hogy ezt mondom. Tehát amikor az van, hogy „Jójó, hát ez nem világi, hanem ez keresztyén rockzene!” - onnantól kezdve az emberben leomlik egy bizonyos gát, és azt mondja, hogy „Jó hát akkor ezt nem olyan veszélyes hallgatni, ehhez azért nyíltabban, nyitottabb szívvel fordulhatok”.

Újra mondom: keresztyén rockzene, zenei műfajban nem létezik külön, ez csak a világi műfajokba besorolható stílusokban létezik és él!

A rockzene eredetéről szeretnék néhány szót elmondani. A rockzene az 1950-es évek Amerikájában született meg a néger blues és a fehér bevándorlók, elsősorban angolszász bevándorlók muzsikájából, amit végül is az 50-es évek környékén country-nak neveztek – ez is hosszú fejlődésen ment át. De igazából ennek a két alkotórésznek a hatása nem úgy aránylik egymáshoz, hogy 50-50 %, hanem a rockzenében alapvetően a fekete hatás a domináns. Tehát ez a country, amit country-nak neveznek - és az 50-es években létezett egy ilyen műfaj -, ez már egy többszörösen fekete hatásokkal áthatott zene, és igazából a rock zene gyökere fekete afrikai eredetű. Amikor a rabszolgákat elvitték Amerikába Afrikából, akkor saját törzsi zenéjüket a protestáns és puritán Amerikában szép lassan betiltották, nem gyakorolhatták ezt a fajta muzsikát. Azért, hogy ez a zenei örökség tovább éljen és átmentődjön, ún. munkadalok jöttek létre: a földeken, ahogy dolgoztak, munkadalokat énekeltek a régi afrikai dallam és ritmusvilágra. Egy ilyen munkadal szövegét Leroy Jones, aki maga is néger és szakértője ennek a témának, hozza az egyik könyvében, idézem :

Na még, na még zabálok

Nem szégyen ez, zabálok

Na még, na még zabálok

Jó bort iszom, zabálok,

Na még, na még zabálok

Csirkét eszem, zabálok.

…és lehetne még sorolni. Azt gondolom, hogy érezzük, hogy ez nem kifejezetten egyházi műfaj, egy abszolút világi értelmű műfaj ez.

Ezekből az ún. hollerekből, munkadalokból jött aztán létre a blues délen Amerikában, New Orleans környékén. A rockzene fejlődését a század elején, az 1900-as évek elejétől befolyásolta az a fajta tömegkommunikációs forradalom, ami bekövetkezett a hanglemezek gyártása és árusítása, aztán a rádió, a filmipar, szórakoztatóipar (rengeteg zenés, táncos hely jött létre) terjedésével, ezek terjesztették ezt a fajta blues fekete zenét, amiből aztán kialakult a rockzene.

Ugyancsak jelentős lépés volt az elektromos gitár feltalálása az 1950-es években; Leo Fender nevéhez köthető tulajdonképpen az az első elektromos gitár, amit a mai napig használnak legnagyobb körben a rockzenészek.

A rock and roll, mint az első rock műfajnak a kezdetét 1954. április 12-éhez kötik, amikor Bill Haley New Yorkban fölvette a Rock Around The Clock c. számát, és ezzel gyakorlatilag elindult a rock and roll. Mégis, érdekes, hogy ennek a műfajnak van egy 9 éves periódusa, 1954-től 1963-ig, amikor nem volt igazán önálló arculata még. A régi stílusok (a rock and roll előtti stílusok) át meg áthatják, olyan, mint egy hullámzó tenger, még nem tisztult ki igazán, hogy mi lesz ebből.

1963-ban jelentkezik a Beatles, ami ennek a műfajnak az önálló arculatát aztán gyakorlatilag fixálja, megadja – ez egy teljesen új hang már, amit a Beatles hoz. Miért is mentem ebbe ilyen részletesen bele? Azért, mert a Beatles az együttes, amely a rockzenében gyakorlatilag áttörést hozott.

Ez a zenekar 1963-tól 1970-ig az egész világon, széles körben elterjesztette ezt a muzsikát, és gyakorlatilag széles néptömegek fogadták el, s vált így részévé a hétköznapi életnek.

Nagyon érdekes, hogy a Beatles hagyományos legendájáról (Liverpoolban indultak, szegény fiúk és aztán Hamburgba elmentek játszani és ott értek el bizonyos sikert, aztán visszajöttek az Egyesült Királyságba és akkor indul a világhír felé ez az együttes), egy John Coleman nevű, brit hírszerző tiszt írt cáfolatot 1984-ben „Halottkultuszok” c. könyvében. Ő nem kevesebbet állít, mint hogy a Beatles-t tulajdonképpen a brit titkosszolgálat égisze alatt működő Pszichológiai Kutató Intézet hozta létre.

Azt mondta, hogy itt összeálltak szakemberek (ez az intézet egyébként a pszichológiai hadviseléssel foglalkozott, azzal, hogyan lehet emberekre hatni, hogyan lehet széles tömegeket befolyásolni a muzsikával), és ők munkálták ki a Beatles-nek ezt a fizimiskáját, amit ugye mindannyian ismerünk, ez a gombafejű és egyebekből álló dolog… Nagyon érdekes, hogy ez a verzió (Drábik János hozza egyébként az egyik könyvében, Magyarországon megkapható könyvesboltokban) jól beilleszthető a Beatles történetébe, valóban a hamburgi korszak után egy félév alatt teljesen új Beatles születik, egy olyan zenével, ami azelőtt nem volt.

Azt mondta ez az ember, hogy a Beatles-nek az volt a feladata, hogy ismertté váljanak a tinédzserek előtt, akiket aztán megállás nélkül lehet majd bombázni a beat (azaz a rock) zenével. Emellett terjesztették a kábítószert. Tulajdonképpen a céljuk az volt, hogy egy átformált, másfajta értékrendet képviselő fiatalságot próbáljanak kiformálni ezáltal a zene által is. Ehhez új hajviselet, új ruházat, újfajta zene, újfajta jelszavak, értékrendek és egyebek kapcsolódtak.

Azt mondja, hogy 1960-as évek végén megjelent, a hűvös, méla undorral viselkedő fiatal embertömeg, s nem is sejtették azt, hogy ezt idős, a pszichológiában, tudományokban nagyon otthon lévő emberek tervezték meg az ő számukra, és adták el – játszották addig a rádióállomások és egyebek, míg aztán szépen beléjük kúszott és elfogadták. A Beatles-ről szinte minden forrás leírja, hogy soha nem lett volna olyan híres, ha nincs egy nagyon átgondolt reklámkampánya, és nincs egy fantasztikus sajtóhadjárat mellettük. A vízcsapból is ez folyt szinte.

Az Abba együttes pályafutásánál is megjegyzik a szerzők, hogy először, amikor bemutatták, normál reklám szinten, akkor nem kellett senkinek. Aztán a menedzserek úgy döntöttek, hogy tesznek még bele pénzt, és ne csak egyszer-egyszer játsszák a rádióállomások, hanem rengeteget játsszák – és szépen bekúszott a köztudatba.

Egyébként erre még majd vissza fogok térni, a rockzenének egy jellegzetes tulajdonsága, hogy így képes hatni és képes elfogadottá válni – természetesen ott, ahol lehet.

Leírja még ez a tiszt, hogy ebben az intézetben találtak ki ilyen fogalmakat pl., hogy: beat generáció és ebben az intézetben készítették elő, hogy a fiatalok azt higgyék, hogy itt egy spontán társadalmi forradalom zajlik, holott ez egy előre leirányított és tervszerűen adagolt dolog volt számukra.

Aztán ennek az intézetnek voltak más együttesei is, pl. a Black Sabbath-ról biztosan vannak, akik hallottak, ez a haevy metalnak az egyik első jelentős képviselője volt.

Ezt is itt fejlesztették ki, ezt mondja ez a tiszt, s itt már a szexuális szabadosságot, a kábítószer-fogyasztást, az anarchikus, minden ellen való, értelmetlen lázadást és ráadásul még az ördögnek a vallásos imádatát is terjesztették - becsomagolták ebbe az egészbe, amit ez az együttes képviselt.

Azért mondtam el ezt, mert rengeteget kerestem ennek a cáfolatát, angolul is, magyarul is, de sehol nem találtam! Ez a könyv kapható bármelyik könyvesboltban, ami nagyobb, tehát bemegy az ember és leveszi a polcról.

Magyarországon a rockzenét igazából a 60-as években terjesztette el az a bizonyos három nagy csapat: az Illés, a Metró és az Omega, de igazából az Illés együttes tekinthető a magyar Beatles-nek, ami ugye néha magyar népies elemeket is belevitt a zenéjébe, és ami széles körben elfogadottá tette ezt a zenét Magyarországon.

Szörényi Levente (aki az Illés együttes és a Fonográf frontembere volt) világéletében keresztyén embernek vallotta magát.

Néhány szót a keresztyén rock eredetéről.

A keresztyén rock gyakorlatilag a rockzene megjelenésével egyidejűleg jelent meg 1960 tájékán, és ennek a hordozója tulajdonképpen az ún. karizmatikus mozgalom. A karizmatikus mozgalom nem új felekezetek létrehozását tűzte ki célul elsősorban, hanem a történelmi egyházakon belül való munkálkodást, és így minden nagyobb történelmi egyházba betette a lábát, és bizonyos szinteken előbb-utóbb elfogadottá vált. A keresztyén rock együttesek csak ezután jelennek meg, akik kifejezetten koncerteken játszanak, először a gyülekezetekben ezek a karizmatikus csoportok játszottak, s aztán jelennek meg koncertező, színpadi keresztyén együttesek; a ’70-es évekre tehető ez. Az is érdekes, hogy vannak „félutas” emberek, viszonylag sokan ebben a műfajban, akik keresztyénnek vallják magukat, énekelnek keresztyén típusú dalokat is, de világiakat is, pl. Cliff Richard.

A keresztyén rock Magyarországon ugyancsak a ’60-as években indult a beat misékkel, 1969-ben lépett fel a műfaj nagy öregje, Sillye Jenő, egy katolikus gitáros, aki a mai napig játssza ezt a műfajt. A nagymarosi katolikus találkozók időről időre ismétlődő fórumai ennek a zenének. A gyülekezeti vagy egyházi keretek közül a nagyszínpadra csak a rendszerváltás környékén lép ki a keresztyén rockzene; 1989-ben a Hit Gyülekezethez köthető Ámen együttes az, aki először fölvállalja azt, hogy nagyszínpadon, gyülekezet nélkül koncertezik.

Ennyit szerettem volna dióhéjban a történelemről elmondani, kicsit hosszú volt, de azért, hogy a többit megalapozzuk, ezért szerettem volna ezt elmondani.

Következő témám: a rock-zene hatása az emberre.

Milyen hatással van ez a zene az emberre?

Robert Palmer, aki egy komoly szakértőnek számít ebben a témában, a Yale Egyetem professzora, és a Rolling Stone Magazinnak a társszerkesztője (ez a Rolling Stone a legrangosabb rock magazinok egyike a világban!), R. Palmer írta a rockzene ritmikai alapjairól (szó szerint idézem):

„Az afrikai vallások és az afroamerikai vallások, amelyek ezekből származnak, egyik alapvető tana, hogy bizonyos ritmusok spirituális energiák vezetésére szolgálnak, összekötve az egyéni tudatot az istenekkel [magyarán: a démonokkal – Kiss T.].

Akár történelmi, akár zenei szempontból nézzük, az alapvető aláfestések, közbeiktatott zenei frázisok, basszus szólamok és dobritmusok, amik a rock and roll-t teszik, mind az eredetileg spirituális vagy rituális természetű afrikai zenéből származnak. Bizonyos értelemben a rock and roll egyfajta vudu [néger varázslás].”

Másik érdekes nyilatkozat ebben a műfajban Little Richard-é, aki egy rock and roll sztár volt, és akinek volt egy „megtért” időszaka is (hogy így mondjam, de ugye ezt nem mondhatjuk, mert aki megtért, az az Istené örökre), szóval ő a teológiára is járt, volt egy ilyen időszaka is, aztán sajnos visszatért a rock and roll színpadokra. Ő mondta azt, mint fekete ember: „Hiszem, hogy a rock zene démoni, a legtöbb ritmus vudu szertartásokból származik, vudu doboktól.”

Nagyon érdekes, amikor kutattam erre az előadásra, direkt kutattam vudu zenéket – egy az egyben rock ritmusok!, érdemes megnézni. Lehetne dob alapnak tenni rock dalok alá.

Szeretném azt is említeni, mert ezzel gyülekezeti pályafutásom során többször találkoztam /és nyilván itt a jelenlévők mindig kivételek/, hogy talán az egyik legnehezebb embercsoport volt, akikkel erről a témáról beszéltem, azok az emberek, akik komolyzeneileg kiműveltek voltak: kórusvezetők, orgonisták (aki mondjuk konzervatóriumot végzett, zeneakadémiát stb.) – velük volt a legnehezebb zöld ágra vergődni ebben a témában, mert ők tudorai a zenének, tanultak zenetörténetet, zeneelméletet stb. és belehelyezték ebbe a tanult világba ezt a műfajt, és nehéz volt odáig eljutni, hogy az, amit ők akár zenetörténetként tanultak, az egy szekuláris tudomány. Tehát azok, akik megírták ezeket a könyveket, többnyire azok a spirituális tartalmát nem nézték ennek a zenének, nem is igazán értettek ehhez, hiszen Jézus nem lakott a szívükben. Ilyesmiket mondtak (biztosan ti is hallottatok ilyen dolgokat), hogy xy romantikus zeneszerző az ugyanolyan lázadó volt a maga korában, mint mondjuk Jimmy Hendriks a maga gitárjával, és a rock zene, amit képvisel.

Hát, én azt gondolom, hogy azért ilyen hatása nem volt a történelemre romantikus zeneszerzőnek, amely generációkat átformált viszonylag rövid idő alatt, s ezt így terjeszthette a tömegkommunikációs eszközök segítségével. Tehát én azt tapasztaltam, hogy ugyanolyan nehéz beszélni erről a komolyzeneileg kiművelt embercsoport egy részével (van, akivel könnyen lehet), mint amikor meg nem tért lelkésszel beszélget az ember a megtérésről; ő is tudora ennek a kérdésnek, hogy jön hozzá egy egyszerű ember, hogy felhívja erre a figyelmét stb.

Azt gondolom, hogy ebből a szemléletből ugyanúgy meg kell térni, ahogy a meg nem tért lelkésznek meg kell térnie abból a szemléletéből, hogy ő így lássa ezeket a dolgokat.

A szekuláris és spirituális megközelítés más, és nekünk erre oda kell figyelnünk!

Nagyon érdekes, hogy amikor ezeket a hangszereket, amik az afrikai zenét tulajdonképpen jellemezték (főleg a dobot) az Amerikába vitelkor a négerek között betiltották, az első emberek, akik mondták, hogy ezt állítsuk le, azok nem a fehérek, hanem a megtért négerek voltak! Pontosan azért, mert ők, akik abból a világból jöttek, nagyon pontosan érezték azt, hogy micsoda spirituális különbség van a két világ között! S ők mondták, azt mondták a dobra, hogy az az ördög dobja!, köszönjük szépen, ebből nem kérünk, mi már egy másik világban vagyunk – s ők mondták a sajátjaiknak, hogy ezen ne játsszatok, ne csináljátok!

Az sem véletlen, hogy New Orleans környékén jött létre a blues, ennek az egész műfajnak az alapja, tudniillik ez volt az egyetlen hely délen, ahol nem tiltották be, szabadon lehetett táncolni, dobolni. Kicsit olyan ez, mint ahogy Izráel történetében azt látjuk, hogy meghagynak népeket az ígéret földjén, s utána tőrként lesznek a hátukban.

Az sem véletlen, és ez is érdekes, hogy azok az úttörő misszionáriusok, akik elmentek Afrikába, semmit nem vettek át a néger zenéből. Gyakorlatilag a saját evangéliumi énekeiket viszik, s azt fordítják át. És ez nem fehér kulturimperializmus, vagy intolerancia, han  em pontosan azért van így, mert érezték a két világ közötti spirituális különbséget. Aki küzd, az szabályszerűen kell küzdjék, olyan eszközöket nem lehet használni az Isten Országa terjesztésének érdekében, ami ördögi.

Egy másik hatás gyökeréről kell egy kicsit beszélni, ez az okkultizmusban alakult ki és gyökerezett, Alister Crowley, az angol okkultizmus egyik 20. századi domináns személyisége volt, aki sajnos az ördögöt nem negatív személyiségként fogta föl, hanem olyan pozitív személyiségként, akivel kapcsolatba kell hozni az embereket, s azt mondta, hogy az ún. transzállapot az, amikor ez a kapcsolat létrejöhet. (Három fő kiváltó okot is említ: 1. erős, ritmusos ismétlésen, monotónián alapuló zene, 2. Kábítószerek, 3. szabad szex.)

Crowley 1946-ban halt meg, tehát ez még a rockzene előtt van, és ezek a felismerések ezekben a körökben már akkor léteztek és éltek. A már említett angol hírszerző tiszt azt állítja, hogy a brit Pszichológiai Kutató Intézet fölhasználta (amikor a Beatles image-át létrehozta) tudatosan ezeket az elemeket.

Edith Miller 1933-ban publikált egy könyvet, az a címe „Occult Theocrasy” (Okkult istenuralom), és ebben ezt írja : „Az okkult, monoton zene az egyébként pozitív beállítódású gondolkodást passzívvá és negatívvá teszi. Ez a zene zavarodott lelkiállapotot idéz elő. Az összezavart elme kész az engedelmességre, és arra, hogy kövesse a háttérből küldött sugalmazásokat, befolyásolásokat. Az ilyen összezavart lelkű ember elfordul a családjától, hazájától, és az Istenétől.” Milyen érdekes, ugye, ez következik aztán be a későbbi generációkban.

A nagy hangerő hatásáról azt írják szakemberek, hogy az ember lelkiismerete és érzékei eltompulnak, ezáltal könnyebben programozhatóvá válik. Amikor belépünk egy Pláza-szerű üzletházba, s bemegyünk egy modern farmerboltba, óriási hangerővel megy a zene. Ennek ez a magyarázata, hogy az érzékek eltompuljanak, ne gondolkozzon azon, hogy hat helyen ki van szakítva a nadrág, meddig fog egyáltalán funkcionálni nadrágként, hanem iktassuk ki azt, amit ki lehet – gondolják ők -, s ezért megy a zene. Ez egy tudatos megfontolás volt.

Körössy Katalin könyvében hozza az egérkísérleteket (nekem nagyon érdekes volt) a zenében. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy fiatal egereket egy bizonyos labirintushoz hozzászoktattak, hogy átjussanak a labirintuson, folyamatosan gyakoroltatták velük, és elérték azt idővel, hogy 10 perc alatt átmenjenek ezen az egyforma labirintuson. Utána elkülönítették őket, és 3 héten át napi 10 órában az egyik csoportnak Mozart zenét játszottak, a másik csoporttal heavy metalt hallgattattak, a harmadik csoport pedig zene nélkül gyakorolta a labirintuson való átjutást. Leírta azt, hogy 3 hét alatt a zene nélküli csoport a 10 percről 5 percre fejlődött, 5 perc alatt át tudott menni a labirintuson, a Mozartot hallgató csoportnak csak másfél percre volt szüksége, hogy átjusson, a heavy metalt hallgató egerek 30 perc alatt tették meg az utat, már aki egyáltalán hajlandónak mutatkozott arra, hogy elinduljon; mert azt vették észre, hogy az egerek passzívvá váltak, sőt a kísérletet meg kellett szakítani, mert a heavy metalt hallgató egerek egymást kezdték marcangolni.

Érdekes a zenének a hatása (mi benne vagyunk, bekapcsoljuk a rádiót, és jön ránk, föl se tűnik), de érdekes kontraszt, ami az egerekkel történt!

A zene a rock üzenetében a lázadást, szexuális felajzottságot, a testet mozgásba lendítő izgatottságot közvetíti, amely a hallgatás alatt felgyülemlő szorongás levezetésére szolgál – hát, mindezeket stimulálja, okozza az emberben, s azt gondolom, hogy ez teljesen ellentétben áll azzal a békességgel, amit a Szentlélek munkál az emberben, amikor a Szentlélek békességében imádkozunk, vagyunk egy gyülekezetben, vagy akár csak a magunk csendességében – tehát ez két külön világ.

Elgondolkodtató, hogy amikor a rock zene elindult világhódító útjára, a világi kritikusok is nagyon pontosan látták, hogy itt valami másról, újról, idegenről, valami rombolóról van szó. Olyannyira, hogy nem csak a kritikusok, hanem a blues nagyjai, Sammy Davis (egy igazán neves blues zenész) a rock ellen foglalt állást. Azt mondta: Ezt ne, ez nem jó irányba visz!

Amikor ez elindult, az egyház is ezt még pontosan látta, a hívők pontosan látták. Én magam még emlékszem a gyerekkoromra, amikor a hívők karakteresen ez ellen foglaltak állást, azt mondták, hogy „Köszönjük szépen, ez nekünk nem kell!” Érezték a spirituális különbséget, nem voltak még annyira belenőve ebbe a rock kultúrába, ami ma már folyamatosan ömlik a rádióban, ki sem lehet kerülni.

Csak a rockzenének van az a hatása, amiről beszéltem, (mi úgy neveztük ezt zenész koromban), hogy „bedarál”. Elkezdem hallgatni, először idegen, nem jó (nekem gyerekkoromban, kezdetben nagyon idegen volt), a zaj, meg torzított gitár, meg mittudomén, kiabáló éneklés, nagyon idegen volt! Aztán az ember valahol megszokja, jójó, hát ilyen világban élünk stb., ha mehet tovább, akkor elfogadottá válik, végül is miért ne, ha neki az tetszik, személyiségi jogok, egyebek ugye – és innen egy lépés az, amikor az ember bekerül egy olyan társaságba, ahol ez dominál, és esetleg maga is (egy fiatal) elindul ebbe az irányba, eljár koncertekre, hallgatja ezt a zenét, és átveszi a szöveget, az üzenetet és mindazt, amit ez a zene bevisz az emberbe, és átveszi ennek a zenének a lelkiségét is, mert ez igenis HAT az emberre.

Érdekes volt látni a rockzene függőséget kialakító munkáját…én ezt a magam életén is láttam. Én is úgy voltam, hogy amikor olyasmit csináltam, amikor nem kellett nagyon koncentrálni, rossz volt, ha nem szólt a zene, akkor rakjunk be valami kazettát, menjen valami stb. Volt egy teológus társam, egy lány, aki egy szelíd, átlagos, falusi lány volt, bementünk hozzá, lent ült az asztalnál és tanult, készült a vizsgákra, és komoly hangerővel ment a zene. Mondtam, hogy én nem tudnék így koncentrálni. Azt mondta: „Értsd meg, másként nem tudok tanulni!”

A rockzene függőséget is kialakíthat az emberekben.

Arról is ír a szakirodalom, hogy a zenének (a szövegtől függetlenül) külön is van üzenete. Hogyha az nem egyezik a szövegével, az egy esztétikai probléma, de a zenének magának külön is van üzenete! Különösen szembetűnő akkor, amikor mondjuk a rock zenekar dobosa tizenhatodokat játszik hosszú időn át és ugyanakkor a zenekar a békéről, harmóniáról stb énekel; a zenének gyors, felajzó ritmusa van, és ugyanakkor békesség, harmónia a szöveg – valahol ez nem stimmel.

Amikor külföldi keresztény rock-ot hallgatnak a fiatalok, ott nem is értik a szöveget, egyértelműen csak a zenéért hallgatják. Sőt, ma már vannak olyan műfajok, pld. a black metal ilyen, én nem értem, csodálkozom azon, aki megérti, mert az olyan hörgés, úgy el van keverve, hogy egyszerűen kibogozhatatlan, hogy az illető mit énekel.

Fölmerül a kérdés, hogy attól, hogy egy szál gitárral játsszák ugyanazt a dalt, attól az megváltozik-e, más lesz-e, más lelkiséget, tartalmat hordoz-e, vagy sem? NEM. Nem.

A Felkelő Nap Háza, ami minden gitárosnak egyik első alapdarab, amit tudni kell, azt az Animals együttes játssza teljes zenekarral, aki ezzel befutott gyakorlatilag, és ha egy szál gitárral játszom, mondjuk én (ma nem, de amikor játszottam) – az ugyanaz a dal!

Érdekes, hogy a dicsőítő zenéknél ugye ez fölmerül, hogy „Jó, hát csak egy szál gitárral…” Igen ám, de ha az ember utánanéz (ma már van ez Youtub portál, ahol egy csomó videó fönt van), megnézi az eredetit, hogy azt hogy gondolta ki a szerző, az hogy szól, akkor megdöbbenten tapasztalja, hogy itt bizony egy komplett rock számról van szó, az illető abból a lelkiségből, amivel ő ezt oktatta, így képzelte el ezt az egészet, s gyakorlatilag én uazt játszom egy szál gitárral.

Sokszor el szoktam mondani fiataloknak is, hogy a rockzenében (a keresztyén rockzenében is!) majdnem minden egy szál gitárral kezdődött. A Beatles is egy szál gitárral kezdődött, csak ugye volt négy ember, akinek volt egy szál gitárja, illetve három, mert a dobos volt a negyedik.

Ez, hogy egy szál gitárral megy, ez attól még ugyanaz a lelkiség.

Személyes tapasztalataimról szeretnék egy picit beszélni. Én nagyon sokat gyakoroltam gitáron…olvastam egyszer egy könyvet, amiben egy megtért rockzenész tett bizonyságot, s ő is elmondta, hogy nem volt egy kitartó ember. Gyakorlatilag elküldték nyelvet tanulni stb. mindent abbahagyott előbb-utóbb, de amikor a gitárt megkapta, maga se tudta, hogy miért, de egyszerűen abban kitartó lett. Én ugyanezt tapasztaltam a saját életemben. Rengeteget gyakoroltam, napi 5-6 órákat is olykor, és amikor egy-egy ilyen gitározás után letettem a gitárt, akkor szellemileg zsibbadt, felingerelt, felizgatott állapotban voltam. Mikor oda kellett volna a szívem csendjével, mondjuk valami igei témára figyelni, akkor ez nem ment. S érdekes, hogy aznap nem ment, úgy megmaradt bennem ez a felajzottság, ez a belső diszharmónia. Másnap megújult az Isten kegyelme, és akkor már lehetett ilyesmikbe belemenni, belefogni. Nagyon pontosan éreztem a két világ közötti különbséget! Hogy mi volt az, amikor gitároztam, és milyen szellemiségű világ volt az, milyen lelki hátterű, amikor a gyülekezet hívői között voltam, amikor csendben voltam, amikor az Istennel való kapcsolatban voltam. Ez két külön világ volt.

Nagyon érdekes volt az, hogy attól, hogy volt az életemnek egy ilyen szakasza is, hogy keresztyén rockzenét kezdtem el játszani – ez nem változott. A szöveg változott, de igazából nem változott ez a fajta belső diszharmónia, rendezetlenség, felizgatottság és egyebek.

Hogy ez mennyire nem a zene, vagy a puszta hangszeren játszás eredménye volt, azt ott tudtam igazán lemérni, amikor egy időben a gyülekezetünknek nem volt kántora, és én kísérgettem, hát, a magam szerény tudása szerint a gyülekezet énekeit, s ott soha, soha nem éreztem ilyesmit. Amikor orgonán játszottam, ugyanúgy, mint amikor csendben voltam, teljes harmóniában voltam az Istennel.

Még egy utolsó dolgot szeretnék elmondani a zene hatásáról.

A keresztyén rock műfajok ma a világi műfajokkal párhuzamosan haladnak : létrejön a punk a világi rockzenében, utána létrejön a keresztyén punk, létrejön a heavy metal, létrejön a keresztyén heavy metal, létrejön a black metal, létrejön a keresztyén black metal – tehát itt arról van szó, hogy A VILÁG HAT A KERESZTYÉNSÉGRE! Ugye, fordítva kéne lennie?, de a világ hat a keresztyénségre, s ez után mennek ezek az emberek, akik ezt művelik, és akik ezt hallgatják.

Egyetlen igét szeretnék a végére mondani, a zene hatását mintegy összegezve, s ezzel szemben, tehát a rockzene hatásával szemben : „A Lélek gondolata élet és békesség.” (Róma 8: 6), s a rock világa valahol szemben áll ezzel.

Ennyi lett volna az első blokk, ez is egy kicsit hosszúra sikerült, tömény, és kicsit talán idegen, meg nem is tudjuk, hogy mi minden hogy vág ide, de köszönöm az eddigi türelmet.

A következő téma, amivel szeretnék foglalkozni,

A keresztyén rockzene szövege

Sokszor elhangzik az a sztereotípia, hogy a keresztyén rock tulajdonképpen nem más, mint ami az Isten üzenetét próbálja korszerűen, a ma eszközeivel tolmácsolni a fiatalok felé zenei nyelven. Azt viszont elhallgatják, vagy nem ismerik föl, hogy a rockzenének igenis van egy sötét lelki háttere, pontosan az, amiről az előzőekben szóltam, és ez igaz a keresztyén rockra is.

Tulajdonképpen, amikor egy gyülekezetben egy dicsőítő zenekar alakul, vagy egy keresztyén rock-zenekar megalakul, akkor gyakorlatilag az a fő törekvés, hogy ’Mi most keresztyén rock-ot fogunk játszani’. Nem az, hogy van egy pl. Füle Lajos vers, és ahhoz mondjuk egy barokk zene nagyon jól menne, hanem ugye, megvan a kialakult helyzet (gitár, dob, basszusgitár, billentyű), s mi most rock-ot fogunk játszani. Az összes kellék e köré szerveződik, tehát a stílus maga és a megközelítés adott. Ha a lelkipásztor odamegy a fiatalokhoz, egy ilyen csapathoz, hogy ’Gyerekek, hát a barokk zene nem jobban illene ehhez az egészhez?’, akkor ugye, minimum kinevetik. Tehát ez az alap. Ezért mondom azt, hogy ez: ROCKZENE. Igazából ez a lényeg, ez e köré szerveződik!

A rockzenében egyébként ez a divat (hogy így mondjam), hogy a zenére írják a szöveget. Tehát először megvan a zene (én magam is írtam 150 számot az életemben, ez ugyanígy zajlott, meg volt a zene, s alakult rá a szöveg), vagy pedig egy adott vershez (pl. Füle Lajos verséhez – hát nem szerencsés, mert szerintem sokat ront rajta) írt egy rockzenét a zenekar. Tehát alapvetően ez a rockzenére épül, s e köré szerveződik ez a műfaj.

Kérdezik, hogy miért baj az, hogy ezzel a „korszerű” csatornával közvetítik az Isten üzenetét. Én azt mondom, testvérek, hogy ahhoz, hogy Isten üzenetét közvetítsük, semmi szükség nincs ilyen fajta zenére. Hiszen Isten azt mondta, hogy tetszett neki, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket.

Higgyük el, hogy ez az eszköz ma is hatékony, működik és igenis jó! A magam életében is ezt tapasztaltam, a szolgálatom során is. Szokták azt mondani, hogy ’a rockzenével csaljuk be a fiatalokat a templomba, hát másképp nem jönnek el’. Én azt láttam, hogy fiatalok, alig 1-2-3-4 jöttek be erre a zenére, sokan elmentek, egyszerűen érezték azt a lelki hátteret, ami betódul a templomba és a gyülekezetbe, amikor egy ilyen csoport megjelenik, érezték azt a más lelki hátteret. Megmondom őszintén, Isten kegyelme ez, s Ő az, aki munkálta, de a mi ifjúságunkban, abban a faluban, ahol szolgáltam, sose voltak olyan létszámproblémák, mint egy másik kollegámnál, aki szintén döntött hívő volt, és aki mindenáron a gitárt erőltette.

„Mi van nálatok – kérdeztem, hogy van az ifjúság?” „Hol van egy gyerek, hol nincs” – válaszolta, és nálunk – tényleg ez Isten kegyelme volt – 10 alatt gyakorlatilag alig voltunk. Nem kell ettől megijedni, ezek az isteni alapelvek, hogy az igehirdetés által üdvözítse a hívőket, ez ma is működik! Isten így gondolta el, s ezt meg akarja áldani, ha erre rá merünk állni. De!, ha be is vonz fiatalokat a rockzene, nem az a kérdés, hogy hány embert vonz, hanem az a kérdés, hogy ez valóban az evangéliumi megtérés irányába viszi-e a fiatalt! Rengeteg tanfolyam, rengeteg szakkör van, ami sok embert vonz…a keresztyén gyülekezetnek nem pusztán az a lényege, hogy vonzzon embereket, hanem, hogy evangéliumi megtérés irányába segíti-e az embereket?

Én azt láttam (ahol működött ilyen csoport) ezeken az embereken, akik ezen az úton voltak, hogy egy lelki felületességben éltek. Maga a rockzene egy kicsit búvóhellyé is lett az emberek számára. Ahelyett, hogy azokat a lelki problémákat, amik bennük megvoltak, szépen az Isten előtt végigvitték volna, és az megoldást nyerhetett volna, egyszerűen ezeket leborították egy lepellel magukban, és ebbe a felszínességbe mentek el, amit a rockzene világa ad. Tehát nem egy mély lelkiség felé, amin vannak göröngyök, kövek, akadályok, amiken az Isten át akar vinni, és amikkel küzdenünk kell az Ő kegyelméből és az Ő erejével, hanem egyszerűen egy felületes világba mennek el, és hát, tudjuk azt, hogy ha valami nem lesz lelkileg megoldva, pedig az Isten előhozza, akár többször is az illető életében, az valamikor visszaüt, az jelentkezik majd, hiányként akár az illető életében.

Érdekes volt, a testvérem mesélte el (aki egy hívő keresztyén), hogy egyszer egy nagyon neves keresztyén rockzenekart szállított az autójával egy vidéki fellépésre, kb. 150 km-t mentek vidékre, 150 km-t vissza. Egy olyan zenekar volt, ami nem volt kifejezetten elektromos (nem akarom a nevüket mondani), hanem ilyen kis akusztikus hangszerek voltak többségben a zenekarban, és azt mondta a testvérem, amikor visszahozta a zenekart, hogy „Azok alapján, amit ezek a fiúk benn a kocsiban beszéltek, és ahogy viselkedtek, tehát a világuk alapján – abban is kételkedem, hogy ezek egyáltalán keresztyének.”

Tehát ez a felületes világ. Isten, hiszem, hogy azt akarja, hogy „evezz a mélyre”, nem az a célja, hogy egy felületes világba merüljön el, aki Benne hisz!

Tudjuk azt, hogy ma egy elvárássá lett sok helyen, hogy az istentisztelet az olyan szórakoztató élmény legyen; jól érezzem magam, az a fontos, ugye, ezt szolgálja ki a zenekar, szolgálják ki az énekek, tapsolnak fönnállva emberek – az érzelmi élmény válik központi kérdéssé, és ilyen irányból közelítik meg ezt az egész dolgot, és a rock-zenekar ezt támasztja meg.

Ha belegondolunk abba, hogy amikor Isten az evangéliumi megtérés felé visz minket, vagy amikor megtért embereket bűneiből tisztítani akar, akkor pont az ellenkezőjét műveli velünk: pontosan azt akarja, hogy csendben, mélyen, érzelmektől felszabadultan magunkba tudjunk nézni, és merjünk számot vetni magunkkal! Ne a ’jól érezzem magam’ indulata legyen (akkor különösen), amikor a bűneimmel kell szembenéznem, hanem tényleg legyen ez egy komoly szembenézés önmagunkkal, a Szentlélek jelenlétében.

Nem tudom, ti hogy tapasztaltátok, de én úgy tapasztaltam, hogy erre bizonyos részeken, bizonyos mennyiségben minden istentiszteleten szükségünk van, hogy létrejöjjön egy ilyen szembenézés. A ’jól érezzem magam’-világ ezt kiiktatja. A rock-zenész csapat, ami ott játszik, abban a gyülekezetben, sokszor nem is tudja, hogy egy hamis istenképet sugároz az emberek felé, és lehet, hogy önmaga válik a megtérés akadályává bizonyos emberek felé, mert egy hamis útra viszi azokat az embereket, akik erre a lelki hullámhosszra hangolódnak rá, ahelyett, hogy az Isten Lelke mélyíthetné bennük azt, ami az őszinte szembenézést munkálná.

Aztán, az idősek tisztelete a keresztyén körökben, ahol a rockzene megjelenik, általában, hát, megbolygatódik. Fiatalok elkülönülnek, azt mondják, ’Ó, hát, ez az öreg, unalmas zene nem kell nekünk, mi másfélét szeretnénk.’ Nyugaton elterjedt dolog, pl. Amerikában, hogy olyan gyülekezetben, ahol polgárjogot nyert ez a fajta zene, két istentisztelet van, az egyikre a fiatalok járnak (rockzene szól), a másikra az idősek járnak. Gyakorlatilag elválasztódnak generációk ezek által. Nemhogy a gyülekezet egysége erősödne, hanem elválasztódnak generációk!

A rockzene – ezt is ide a szöveghez vettem – egy nagyon erős „enyém”-tudatot alakít ki, azt, hogy „Ez az én zeném!”. Egy nagyon komoly érzelmi szállal köti az illetőt magához, hasonlít egy picit ahhoz, mint amikor egy fanatikus futball drukker azt mondja, hogy „Ez az én csapatom!”. Persze, nyilván más külsőségekben nyilvánul meg, de nagyon erős „enyém”-tudatot alakít ki, és ezzel szembe kell néznie annak, aki erről beszél a fiataloknak. Szerencsétlen dolog az, hogy pont a tinédzsereket kapja el, a legsebezhetőbb időszakban ez a zene, és viszi egy tévútra. Beléjük táplál több ponton (kibe mennyire lehet) egy irreális világot, s az embernek bizony sokszor évek kellenek (aki ebbe belemerül), évtizedek, mire visszakerül (ha visszatalál) az Isten ösvényére, és aztán élhet ezen, az Isten kegyelméből.

Jól jellemzi ezt a hatvanas évek Amerikája fiatalságának az a jelszava, hogy : „Senkiben sem bízhatsz, aki 30 éven felüli.” Ilyen fajta félrement látás és gondolkodás is jellemezte a kor Amerikáját.

Azt is láttam több esetben, hogy keresztyén családok hitben nevelt gyermekeit v. hívő közegben nevelt gyermekeit pontosan a keresztyén rockzene volt az (ami szövegében keresztyén, ezért nevezzük keresztyénnek), ez volt az, ami kinyitotta a világi rockzene felé is. Azt hallgatjuk, hát akkor már olyan mindegy, majdnem ugyanazt játssza az a csapat is, sokszor a szövegben sem sok különbség van, ha éppen úgy találkoznak egymással, mondjuk az együttesek művei – ez is lehet egy nyitó ajtó, akár keresztyének gyerekeinek is.

Érdekes szerepe van a szövegeknél az ismétléseknek. Nem tudom, hogy ki mennyit hallott ilyen zenét, általánosan jellemző a dicsőítő zenékre, hogy rengeteget ismételnek. Volt olyan (most direkt meghallgattam egy számot) ötperces szám, ebben 6x ismétli el ugyanazt a versszakot, és 6x ugyanazt a refrént.

Én többször voltam úgy, amikor akaratom ellenére is bekeveredtem ilyen helyre, hogy éreztem azt, hogy ez más szellemiség, de az ismétlések, ami újra és újra elmondja, és újra és újra látom, hogy a gyülekezet tagjai (ha adott esetben olyan gyülekezetben van az ember) éneklik újra és újra – egyszerűen olyan erővel hat az emberre, hogy lebontják azt a természetes védekezést, amit a Szentlélek alakít ki, és én is éreztem, hogy fáradok…már nyolcadszor elismételte, hát akkor akkor…s bennem ott volt az a tiltakozás, de éreztem, hogy fáradok ebbe, mert még tovább ment, még kilencedszer, meg még tizedszer is jön.

Akiben nincs meg tudatosan ez a fajta látás erről a dologról: előbb-utóbb elkezdi énekelni! A sok ismétlés lebontja a természetes védekező falat (amit hiszem, hogy Isten Lelke helyezett el, s munkál minden hívő emberben).

Nagyon röviden a keresztény rockzene mai helyzetéről szeretnék beszélni, s aztán a saját életemről szeretnék még néhány dolgot elmondani.

A keresztény rockzene mai helyzete

A keresztény rockzene ma sajnos, akár tetszik nekünk, akár nem, növekedőben van. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban nagyon-nagyon kevés olyan gyülekezet van, ahol nem játszik még rock-zenekar. Sajnos ezek az emberek, ezek a gyülekezetek hívő gyülekezetnek mondják magukat (és vannak is hívők ott szép számmal), de nem érzik már azt a különbséget, amit mi itt, hála Istennek, még érzünk.

Én azt gondolom (és azért mondom el, ezt a kicsit talán hosszúnak tűnő, sok mindenre kiterjedő előadást), hogy ez a tendencia nem áll meg Hegyeshalomnál, hanem errefelé is húzódik, majd előbb-utóbb sokkal komolyabb mennyiségben, mint ahogy ma ez itt Magyarországon tapasztalható.

Azt tudjuk, hogy az Isten igazságát sohasem az határozza meg, hogy hányan állnak mellé. Jeremiás erre jó példa az Ószövetségben (azt mondja: ’Magamra maradtam’. De akkor is ott van az igazság). Nekünk nem azt kell keresnünk, hogy egyik platform mellett hányan állnak, másik mellett hányan, hanem azt, hogy mi az Isten igazsága.

Én azt mondom, hogy az a keresztyén szabadság (így láttam meg, és így éltem meg az Úrban), amikor az ember hajlandó arra, s tényleg szívből ki tudja mondani az Úr előtt, hogy: „Uram, ha ez neked nem kedves, akkor most szeretném letenni, és teljesen hátat fordítani ennek, és nem kívánok ezzel többet élni!” Ez a keresztyén szabadság! Amikor azonban az ember mindenféle praktikus, és korszerű megfontolások mögé bújik, az azt jelenti, hogy még nem szabad ettől. Nem tudja ezt elengedni.

Amíg ez a kérdés nagyon komolyan és mélyen nem jelenik meg, akár a rockzenével kapcsolatban is valakiben, az azt jelenti, hogy még ide nem ért el.

Az Isten kegyelme (hiszem, hogy minden imádkozó ember életében) munkálja, hogy ebben a kérdésben is, ami nyomul és jön felénk, legyen egy karakteres véleményünk, ami tényleg Krisztusban való vélemény.

Azt láttam általánosságban gyülekezetekben, hogy ahol pengették a rockzenét a gyülekezeti használatba, ott általában a gyülekezet lelkiségét vásárra vitték – ott a másféle lelkület, és elkezd hatni.

Az a zenekar, ami egy szál gitárral indult (mint ahogy egy volt gyülekezetemben is egy szál gitárral indult), gyakorlatilag egy idő után elér oda (és ezt figyeljétek meg), hogy át akarja venni a lelki hatalmat a gyülekezetben. Amennyiben ez nem sikerül, sokszor a tagok elmennek, kiválnak, és visznek magukkal embereket, és alapítanak új közösségeket, vagy elmennek egy olyan helyre, ahol ezt tolerálják, és ahova beengedik őket – és ebben sajnos komoly hívő családok, komoly gyerekeiből alakult rock-zenekarok is akár példaként szolgálhatnak (itt megint nem akarok neveket mondani).

A rockzene gyülekezeti beengedésénél az is egy gyakori hatás, hogy elhelyezi a biblikus határt, eltolja a világ és az Isten Országa világa között – máshová tolja, mint ahol tényleg határ van a Biblia szerint e között a két világ között. A gyülekezet tagjainak fejében, lelkében, fogalomképében, és lehetne még sorolni.

Ennek a legszélsőségesebb példája az, amit itt hallottam tavaly egy testvértől, hogy valamelyik vidéki városban, egy nagy egyház (most szándékosan nem mondom, melyik) gyülekezetében dicsőítés folyt, rockzenére táncoltak az emberek, és ez a tánc odáig fokozódott, hogy félmeztelenre vetkőztek, a nők is. Amikor mondta az illető, hogy „Hozzatok egy videokamerát, hadd vegyem már fel, hogy kell dicsőíteni rendesen”, akkor azt mondták: „Erről szó sem lehet!”

Ugye, érezzük azt, hogy ez mennyire extrém, hogy valaki idáig eljut, és ezt az Isten világával akarja összehozni.

Utolsó hatásként, amikor a gyülekezetbe beengedik ezt a fajta zenét, ez utat nyit a karizmatikus kegyesség, karizmatikus lelkület felé. Sokszor öntudatlanul is, elkezdenek ilyen dalokat is játszani, akkor az jobban tetszik, elmennek más gyülekezetbe, ott hallják, hogy ja, hát, emellett még van Szentlélek keresztség is stb., aztán ebbe az irányba tolódnak dolgok. Én láttam zenészeket, akik (én azt gondolom, sokkal különb hívő emberek voltak, mint én voltam), és egyszerűen elmentek ebbe az irányba.

Ha a magyar egyháztörténetbe visszanézünk, akkor egy mérföldkő ebben a MEKDSZ által megjelentetett piros énekeskönyv, melynek címe: „Erőm és énekem az Úr”, ezt biztos, hogy mindnyájan ismeritek. 1993-ban jelent meg, és akkor én azt hittem, hogy ez olyan, amin túllesznek, mert ez olyan, ami ravasz keveréke a régi evangéliumi énekeknek, és a keresztény rock daloknak. Ügyesen meg van csinálva, és ez az énekeskönyv behozta a köztudatba (nagy példányszámban jelent meg), elfogadottá vált, behozta a gyülekezetekbe tömegesen ezt a fajta zenét.

Ma már beszélgettem emberrel, mondtam neki, hogy nézd meg a Youtub-on ezt és ezt az éneket, s mondta az illető, hogy „Engem nem érdekel, én azt szeretem, azon nőttem föl, nekem az fontos!” Utat nyit a karizmatikus lelkületnek.

Magamról szeretnék még néhány dolgot elmondani, hogy hogyan lettem rockzenész.

Nagy Feró, aki ismert alakja a magyar rockzenének, azt nyilatkozta (kérdezték tőle, hogy te hogy lettél rockzenész) : „Engem az vitt bele, hogy a lányok előtt így lettem népszerű. Addig egy háttérbe szorított kis figura voltam, mikor fölálltam a színpadra, akkor egész másként jelentem meg előttük.”

Ez a fajta feltűnés és előtérbe helyezés az én életemben is jelen volt, és sok gyereknek, fiatalnak az életében ott van, keresztyén rockzenét játszó emberek életében is.

A gyülekezetben alakulnak dicsőítő zenekarok, és olyan emberek, akikről addig alig tudtak, gitárral ott vannak, énekelnek, középpontba kerülnek, és ugye ez a helyzet annyira más nekik, mint ami előzőleg volt, hogy ez egy különös köteléket alakít ki bennük efelé a zene felé – aztán nehéz ezt igeileg helyretenni, feldolgozni!

Közrejátszott az is, hogy én egy olyan gyülekezetben nőttem föl, ahol a lelkész nem engedte az ifjúsági munkát. Többször megpróbáltuk, volt konfirmandusok, hogy csináljunk egy külön ifjúsági csoportot, de azt mondta, hogy szó se lehet róla! Így aztán, az öregek mellett én ott voltam a bibliaórán, hála Istennek, hogy megtartott a legvadabb tinédzser korszakomban is a gyülekezetben, gyerekkorom óta, de igazából ez nem volt olyan fórum, mint amikor fiatalok között van az ember. Olyan zenésztársakra találtam, akikkel viszont baráti kapcsolat alakult ki, hasonló korúak voltak, mint én, tehát egy másfajta világot és viszonyulást jelentett.

/Ugyanakkor nagyon sokat segített az Istennel való kapcsolatban maradni az, hogy volt egy hívő hitoktatóm régen, aki sok éneket megtanított (ez ma már elhangzott, hogy ez nagyon fontos), és az aranymondások – ezek úgy megmaradtak bennem, és sokszor eszembe jutottak egy-egy pontnál! Ezek jól bevésődnek az emberbe, hogyha fiatalon ezeket megtanulja, memorizálja./

Közrejátszott az is, hogy rossz tapasztalatom volt rockzenész koromban azokkal, akik keresztyén megtértnek mondták magukat. Mint utóbb kiderült, én mai értelemben, amikor evangéliumi megtértről beszélnek, én ilyen emberekkel nem nagyon találkoztam, de voltak olyan emberek, akik megtértnek mondták magukat. Ma is emlékszem arra, hogy a budai várban fent voltunk egyszer az akkori menyasszony-jelöltemmel, gitároztam és énekeltünk, és jött egy keresztyén csoport, két gitár volt náluk (egy karizmatikus csoportosulás lehetett), és mondtam nekik, hogy „De jó,hogy itt vagytok, én református vagyok, szeretem én is az Urat” stb.,

„Hú – azt mondja – református?, az semmit nem ér, nagy nulla az!, az nem is hit.”

Elismételték vagy háromszor, négyszer más formában, és azt mondtam a lánynak: „Ezekben az emberekben negyedannyi önismeret nincs, mint ami bennünk van, úgyhogy akkor lépjünk tovább.”

/Azóta is úgy vagyok, amikor ilyen srácokat meg lányokat látok, akik bejönnek a gyülekezetbe, nyilván nem kell az, hogy ők mozgassák a gyülekezet ifjúsági életét, nem erről van szó, de valahogy figyeljünk rájuk, hogy ne legyenek ilyen rossz tapasztalataik. Ne az ellenséget lássuk bennük, inkább olyan valakiket, akik más világból jönnek, de akiknek ugyanúgy szükségük van az Istenre, mint ahogy nekünk szükségünk volt a Jézussal való találkozásra, mielőtt megtértünk./

Közrejátszott a rock-koncertek elfogadó közege. Abban az időben, amikor mi jártunk, akkor nem az volt, hogy verekszenek, meg rugdossák egymást, bolondra isszák magukat stb. (bár akkor is voltak ilyen emberek), hanem az volt jellemző, hogy elfogadtuk egymást; te ilyen vagy, én olyan vagyok. Ez egy fiatal számára szimpatikus, a keresztyén közegben meg azt tapasztalja, hogy közel sincs ez az elfogadó légkör.

Teológus koromban találkoztam igazából (amikor már fölvettek a teológiára) az evangéliumi megtéréssel, azzal, hogy ez mit jelent. A felvételi héten egy lánnyal beszélgettünk, és ő mondta el, hogy erre szükség van, és aztán kialakult egy olyan látás szép lassan, az Isten által, hogy ez tényleg kell, szükséges ahhoz, hogy az ember Istennel közösségben élhessen.

Röviden még két dologról szólnék, ami az én életemben akadályt jelentett a megtérés útjában. Az első, amit úgy neveznék, hogy a ’karizmatikus csapda’. Ugyanis engem a rockzenész múltam egyenesen belevitt a karizmatikus kegyességbe, vagy lelki irányba (itt a kegyességet nagyon zárójelbe teszem). Mikor az utolsó koncertünk meg volt azzal a világi rock együttessel, melynek tagjaiból neves zenészek lettek mára már, akkor én tudtam, hogy Isten azt akarja, hogy ezt tegyem félre. De a „megkeresztelt” változata ellen semmi kifogásom akkor még nem volt, és csináltuk keresztyén szövegekkel, más formában, más emberekkel tovább.

Ebben a körben volt egy lány, akinek én beszéltem arról, hogy szeretnék megtérni az Istenhez, szükségem van Vele a szoros kapcsolatra, s ez a lány, aki karizmatikus hatás alatt volt, mondta nekem, hogy van a Szentlélek keresztség, azt venned kell, és akkor majd minden más lesz. Én belementem ebbe, egy ideig zajlott az a feldobott happy állapot, amiről a karizmatikusok is beszélnek. Igen ám, de néhány hónappal később elkezdődött az árnyoldala a karizmatikus hatásnak az életemben. Mert ennek árnyoldala is van, csak erről nagyon sok karizmatikus nem beszél, azért, mert attól fél, hogy ha beszél róla, akkor őt kevésbé fogják hívőnek találni, „gyenge hívő vagy”, így szokták lereagálni egymás között, „nem vagy még elég mélyen”, „további áldásokra van szükséged” stb.

Elkezdődött ez az árnyoldal: valami iszonyatos lelki harc a sötétség erőivel, a démonokkal, napközben is. És sokszor olyan fáradt voltam, mikor végre ott voltam, hogy lefekszem, hogy teljesen kimerültem (az egész napközbeni feszített harc miatt a sötét erővonalakkal, kísértő gondolatokkal - egy nagyon intenzív harcot képzeljetek el!), igen ám, de az éjszaka még nehezebb volt. Éjszaka elkezdődtek megmagyarázhatatlan félelmek az életemben, s különféle olyan sötét tapasztalatok, amikre én azt mondtam, hogy ez borzasztó! És szinte vártam a reggelt, ami szintén nagyon nehéz volt, de mégis könnyebb volt, mint az éjszaka. Amikor ez folyt, folyt, folyt, akkor egyszer fölötlött bennem, hogy Isten azt mondta, hogy nem a félelem lelkét adta, hanem az erőnek, szeretetnek, és a józanságnak a lelkét, meg hogy a békesség, amit az Isten ad – akkor hogy van ez?! Akkor ez csak egy kegyes frázis? Elkezdtem ezen gondolkodni.

Abban az időben volt az, hogy pasaréti teológus társaim beszéltek nekem Pasarétről, hogy ott milyen jó igehirdetés van. Azt tudtam, hogy ott a karizmatikus vonal nem elfogadott, hiszen ezt nagyon pontosan tudja minden karizmatikus, hogy ott más lelki irányt képviselnek, de egyszer dacból elmentem Pasarétre.

Ááá – mondom -, megnézzük azt a Pasarétet, hogy mi van ott, és hogy mit láthatunk ott.  Cseri Kálmán prédikált, és borzasztóan megfogott! 
Akkor úgy éreztem, hogy itt az Isten szól, tisztán szól, mélyen szól, és valami egészen más lelki milliőben, atmoszférában zajlik ez az egész, mint amiben én addig voltam. 
Ez egy teljesen más tapasztalat volt. És akkor elkezdődött a harc bennem. 
Hadd egyszerűsítsem így le: éreztem, hogy EZ A lelkület, LÉLEK teljesen MÁS, s AZ a LÉLEK, amiben én karizmatikusként leledzem, az is TELJESEN MÁS! 
És tudjátok, az volt az érdekes, hogy amikor ehhez a lelkülethez imádkoztam, ebben a hatásban voltam, akkor ez erősödött bennem, amikor a karizmatikus lelkülethez és hatáshoz nyúltam vissza, akkor az erősödött bennem. És ami a legérdekesebb, hogy mind a kettőt szólítottam Jézus néven!, s mégis így működött, egyszer ez, egyszer az. 
Akkor azt mondtam : „Uram, akkor most két Jézus van, vagy hogy van ez az egész?" 
Kell találni valami fix pontot, ahol kilépünk az Isten abszolút világába és mezejére, azt a bizonyos archimédeszi fix pontot, hogy ezt az egészet valahogy megfogjuk. 
Akkor az ötlött fel bennem, hogy akkor most nem fogok egyik irányba sem imádkozni, hanem úgy fogok imádkozni, hogy „Teremtő Istenem!”, abból biztos csak egy van. 
Elkezdtem így imádkozni (ez volt a lényege), „Teremtő Istenem! Te tudod, hogy mi az igazság, melyik oldalon van, az a kérésem, hogy azt, ami nem igaz, építsd le bennem, vedd el, attól hadd tisztuljak meg, hadd lássam meg egyértelműen. Ami viszont szerinted való, azt erősítsd és építsd fel bennem!”
És elindult ez a fajta leépülés, felépülés. 
A fordulópontot Cseri Kálmánnak egy 1990-es prédikációja jelentette, ami a Sátánról szólt – erre ma is emlékszem -, és ahol arról beszélt, hogy az ördög ráígér az Isten ajándékaira, nem csak a megtérés, hanem még más is kell neked, több, Szent Lélek keresztség, egyebek… Ez a prédikáció választ adott a félelmeimre, erre az iszonyatos lelkitusára, harcra, amiben benne voltam, és ott megfordult ez bennem.

Nagyon röviden még az evangéliumi megtérésem három lépéséről szeretnék beszélni. Amikor ez a dolog megfordult bennem, akkor rájöttem arra, hogy igazi, evangéliumi értelmű megtérésre van szükségem, és ettől a világtól teljes szabadulásra. Először egy Takaró Károly evangelizáción döntöttem Jézus mellett, úgy a békesség bennem is maradt, mondjuk este hétig tartott az evangelizáció, mondjuk bennem maradt este kilencig, s aztán elmúlt. S akkor azt mondtam, „Ó, hát én a karizmatikus vonalon éreztem ezt a happy állapotot sokáig, itt meg ilyen rövid ideig tart?!, mi a helyzet ezzel?” És gitároztam tovább, akkor még csináltam a dolgokat. Ezek a félelmek nem múltak, az éjszakai harcok nem múltak – de éreztem, hogy ott történt valami. Aztán Cseri Kálmánnal beszélgettem, később, hónapokkal később erről az egész problémáról, elmondtam, hogy vannak ilyen félelmeim, azt mondta „Ez egyáltalán nem csoda, tegyük le az Isten elé, tedd le a bűneidet Jézus elé, ha akarsz megtérni.” Elmondtuk, s akkor behívtam Jézust az életembe, s fölnéztünk, s azt kérdezte Cseri Kálmán „Ha most érted jönne az Isten, akkor hova kerülnél?” Abban a bizonyosságban voltam, hogy most tudom, hogy a mennybe kerülnék! Igen ám, de a rockról valahogy nem esett szó, s csináltam tovább, és kisebb intenzitással, de visszajöttek ezek a félelmek, és visszajöttek ezek a lelki tusák.Olvastam egy jezsuita szerzetestől a „Sátánizmus és rockzene” c. könyvet, abban volt egy rész, amikor, nem tudom, valami azt váltotta ki bennem, hogy ha én most hirtelen nem tudok egy lelkésszel beszélni arról az adott problémáról (nem emlékszem pontosan, mi volt), akkor én, ha meghalok, a kárhozatba fogok jutni.

Az angyalok egy percig sem haboztak, amikor Isten megparancsolta nekik, hogy menjenek Sodomába. Tétovázás nélkül leszálltak, és késede­lem nélkül munkához láttak. Bár Sodoma gyű­löletes romlottságának híre a mennybe is elért, és az Úr nem akart többé elnéző lenni e szennyes várossal szemben, az angyalok mégsem té­továztak leszállni a menny tisztaságából, hogy a szemükkel is meggyőződjenek Sodoma romlott­ságáról; nem késlekedtek elmenni oda, ahová Isten küldte őket. „A két angyal estére Sodomá ba érkezett" (1Móz 19,1). Micsoda, angyalok? Sodomába angyalok mentek? Igen, és nem ke­vésbé angyaliak azért, mert Sodomába mentek, de annál inkább azok, mert Mesterük parancsá­nak feltétel nélkül engedelmeskedve megkeres­ték a kiválasztottat és családját, hogy kiszaba­dítsák őket a közelgő pusztulásból. Bármilyen közel vagy is Krisztushoz, jellemed bármennyire hasonlít is az Uradéhoz, te, akit ilyen szolgálat­ra hív, sohasem mondhatod: „Én nem vagyok képes beszélni azokkal az emberekkel, hiszen annyira romlottak és aljasak. Nem vagyok képes belépni abba a bűnbarlangba, hogy Jézusról be­széljek; már a gondolatától is beteg vagyok; túl­ságosan felkavarják az érzéseimet." Mivel ott szükség van rád, Isten embere, meg kell, hogy találjanak ott.

Kihez menjen el az orvos, ha nem a beteg em­berhez, és hol találhat az irgalom alamizsnájá­nak osztogatója megfelelőbb helyet, mint azok között, akik rendkívüli lelki ínségben szenved­nek? Legyetek mindnyájan az irgalom angyalai, és Isten segítsen lélekmentő munkátokban. Ahogyan befogadtátok Jézus Krisztust a szíve­tekbe, úgy kövessétek a példáját az életetekben. Legyetek kedvesek a bűnös nőhöz, mert Jézus is irgalommal tekintett rá. Keressétek azt az em­bert, aki őrjöng a gonoszságtól, mert Jézus is meggyógyította a démonoktól megszállt embere­ket. Bármilyen szörnyű is legyen egy bűn, ne gondoljátok a bűnösről, hogy méltatlan a szá­nalmatokra vagy a munkálkodásotokra, hanem keressétek meg azokat, akik a legmesszebbre té­velyedtek, és kapjátok ki a lángból a már füstölgő zsarátnokot.

Amikor a kárhozat felé tartó lelkekhez fordul­tok, mondjátok meg nekik világosan - ahogy ezek az angyalok is tették -, hogy milyen hely­zetben vannak, és milyen veszélyekkel kell szembenézniük. „Keljetek fel - mondták -, mert Isten el fogja pusztítani ezt a helyet". Ha való­ban arra vágytok, hogy megmentsétek az embe­rek lelkét, meg kell nekik mondanotok sok kellemetlen igazságot is. Isten haragjának prédikálását manapság gúnyos mosoly kíséri, és gyakran még a jó emberek is szégyenkeznek mi­atta. A szeretetről és a jóságról való érzelmes gondolkodás elfojtotta az evangélium világos in­telmeit és figyelmeztetéseit. De ha lelkeket aka­runk megmenteni, megingathatatlanul és az evangéliumhoz való szeretetteljes hűséggel beszélnünk kell az Úr félelmetes tetteiről.

Amikor egy skót férfi meghallgatta a lelkészt, aki azt mondta a gyülekezetének, hogy nincs pokol, csak ideiglenes büntetés van, ezt gondol­ta: „Nos, többé nem kell eljönnöm és meghall­gatnom ezt az embert, hiszen ha úgy van, ahogy mondja, akkor minden rendben van, és a vallás­nak nincs jelentősége, ha viszont nem úgy van, akkor sem szabad többé meghallgatnom, mert megtéveszt engem."

„Ezért - mondja az apostol - ismerve az Úr fé­lelmetes tetteit, meggyőzzük az embereket." A modern émelygősség nem gátolhatja a világos beszédet. Mi talán szelídebbek vagyunk, mint az apostolok? Bölcsebbek vagyunk, mint az Ige ih­letett prédikálói? Amíg úgy érezzük, hogy értel­műnket elhomályosítja a bűnös fölötti ítélettől való félelem, alkalmatlanok vagyunk arra, hogy a meg nem térteknek prédikáljunk. Sohasem fogjuk meggyőzni az embereket, ha félünk be­szélni az utolsó ítéletről és a nem igazak elítélé­séről. Senki sem oly végtelenül kegyes, mint a mi Urunk Jézus Krisztus, mégsem beszélt egyetlen prédikátor sem olyan érzékletes sza­vakkal Isten haragjáról, mint ő. Ő beszélt arról a helyről, „ahol férgük nem pusztul el és a tűz nem alszik el." Ő mondta: „Ezek elmennek az örök büntetésre." Ő mondta el a példabeszédet a pokolban szenvedő emberről, aki egy csepp vízre áhítozott, hogy lehűtse a nyelvét. Nekünk is olyan világosan kell beszélnünk, ahogyan Krisztus tette, olyan őszintének és becsületes­nek kell lennünk az emberekhez, különben az Úr majd számon kéri árulásunkat. Ha ember­társainkat álomba ringatjuk a jövőbeni büntetés csekélységével, ők örökre gyűlölni fognak min­ket, amiért ilyen rútul félrevezettük őket, és a szomorúság világában örök átkot mondanak ránk, amiért csupa szép dolgot jövendöltünk, és elhallgattuk előttük a szörnyű igazságot.

Ahol a szavak elégtelenek, amint az gyakran el ő fordul, ott a kényszerítés más eszközeit kell alkalmaznotok. Az angyal kézen fogta őket. Én hiszek az emberekkel való közeli beszélgetések hathatósságában. A személyes kérlelés csodát tehet a Szent Szellem erejével. Néha bölcs és hasznos dolog, ha megfogjuk egy ember kezét, miközben beszélgetünk vele. Ha kézen tudtok fogni valakit, és igyekezve meggyőzni őt, ezzel kimutatjátok érte való aggódásotokat, Isten áldása lesz rajta. Helyesen teszitek, ha szavaitokkal behatoltok egyenesen a lélek mélyébe – ahogy az ember kavicsokat dobál egy kútba – csendesen, ünnepélyesen, amikor az illető egyedül van. Gyakran egy ilyen eszköz nagyon hathatós tud lenni, miután a prédikátor beszéde hiábavaló volt.

Ha nem tudjátok szavakkal megnyerni az embereket, kérdezzétek meg magatoktól: „Mit tehetek?”, és forduljatok az Úrhoz ugyanezzel a kérdéssel. Addig kérleljétek őket komoly mondanivalótokkal, amíg el nem gondolkodnak. Az asszony addig járt az igazságtalan bíróhoz, amíg az bele nem fáradt. Folytonos aggodalmatokkal és állhatatosságotokkal ti is addig kérleljétek őket, amíg nem szentelnek nektek egy kis figyelmet, ha másért nem, hát azért, hogy megszabaduljanak tőletek. Ha nem tudjátok elérni őket, mert nem hajlandók elolvasni a Bibliát, a kezükbe adhattok egy jó evangéliumi könyvet, amely talán elmondja nekik, amit ti nem tudtok elmondani. Írhattok nekik egy rövid, de komoly levelet, és elmondhatjátok, hogyan éreztek, és folytathatjátok az értük való imádkozással. Könyöröghettek a magasságos Istennek, hogy siessen a segítségükre.

Voltak olyan esetek, amikor egy könnycsepp, a kiábrándult szeretet egy könnycseppje megtette a magáét, amikor már minden más eszköz csődöt mondott. Azt hiszem, Mr. Knill volt az, aki egy napon, amikor traktátusokat terjesztett a katonák között, találkozott egy emberrel, aki megátkozta őt, és ezt mondta katonatársainak: „Vegyük körbe, és én egyszer s mindenkorra véget vetek a traktátusok terjesztésének.” Ezután félelmetes szitkokat és átkokat szórt Mr. Knillre, aki nem tudott elmenekülni, és végül könnyekben tört ki. Évekkel később, amikor az utcákon prédikált, egy katona ment oda hozzá, és ezt mondta: „Mr. Knill, megismer engem?” „Nem” – mondta ő –, „nem emlékszem, hogy valaha is láttam önt.” „Emlékszik arra a katonára, aki ezt mondta: Vegyük körbe, és én egyszer s mindenkorra véget vetek a traktátusok terjesztésének, és emlékszik arra, hogy mit tett?” „Nem, nem emlékszem.” „Nos, ön könnyekben tört ki, és amikor hazaértem, ezek a könnyek meglágyították a szívemet, mert láttam, mennyire komolyan vette a dolgot, úgyhogy elszégyelltem magam, és most magam is arról a Jézusról prédikálok, akit egykor megvetettem.” Ó, bárcsak olyan erős szeretetet éreznétek az átkozott bűnösök iránt, hogy eltűrnétek gorombaságaikat és szemrehányásaikat, és ezt mondanátok nekik: „Üss meg, ha akarsz, de hallgass meg; gúnyolj ki, de én mégis megpróbállak meggyőzni; taposs rám, mintha söpredék lennék, de én semmiképpen sem hagylak elveszni, ha módomban áll figyelmeztetni a veszélyre.”

A NIV az egyik legrosszabb modern Bibliafordítás. Azt hisszük, hogy valóban nem minősíthető a Szentírás valódi fordításának.

Annak hitében, hogy a Szentírás szószerint ihletett, azaz a Biblia szóról szóra Isten Igéje, hisszük, hogy a Bibliát olyan pontosan és figyelmesen kell fordítani, ahogy csak lehetséges. A NIV nem egy szó szerinti fordítás, saját bevallása szerint. A szóról szóra fordítás helyett ez Isten szent és ihletett Igéjének gondolatról gondolatra való átültetése, egyfajta köztes út a parafrázis és a fordítás helyett.

Vegyük figyelembe a következőket:

1. A NIV nem kevesebb, mint 15 újszövetségi verset kihagy, melyek a King James vagy hivatalos fordításban szerepelnek, hasonlóan más szavakhoz, mondatokhoz és versrészletekhez. Így ezeket elveszi Isten Igéjéből.

2. Hozzá is tesz Isten Igéjéhez. A Zsidók 11:11 egy markáns példa. Itt a NIV egy egész mondatot hozzáad Ábrahámról nem másért, mint a „fordítók" szeszélyéért.

A NIV tehát a Jelenések 22:18-19 kárhoztatása alá esik, ami azok ellen szól, ami azokat, akik hozzátesznek vagy elvesznek az Írásból, a legszigorúbb büntetéssel fenyegeti.

Ezen kívül:

1. Száműzi a korábbi angol Szentírásfordítások sok szavát, melyek nemcsak hosszú ideje voltak használatban, de speciális és nagyon fontos jelentésük van, mint például a Vigasztaló (Comforter) a Szentlélek neveként, Ügyvéd (Advocate) mint az Úr Jézus Krisztus neve, és hasonló szavakat, mint „ihletettség" (inspiration), „kiengesztelés" (propitiation) és „beszámítás" (imputation).

2. Eltávolít minden, a pokolra való hivatkozást az Ószövetségből. Ez egy engedmény a modern teológiai felé, ami tagadja az örök büntetés efféle helyének létét.

3. Komolyan károsítja a Szentírás bizonyságtételét Isten neveit illetően, teljesen eltávolítva a „Seregek Ura" (Lord of Hosts) megnevezést, és „újrafordítva" az „Úr Isten" megnevezést „Szuverén Úrnak" (Lord GOD és Sovereign Lord).

4. Ami a legfontosabb, hogy gyengíti a Szentírás tanúságát a mi Urunk Jézus Krisztus teljes istenségét illetően a következő részek fordításával: Példabeszédek 8:22, Mikeás 5:1-2, Róma 14:10-12, I Timóteus 3:16, Zsidók 1:3.

Ez csak néhány a lehetséges kritikák közül. Azonban már ez is elég ahhoz, hogy elutasítsuk a NIV-et, mint egy hiteles, hasznos Szentírásfordítást. Arra biztatjuk mindazokat, akik a Szentírást olvasni és tanulmányozni kívánják, hogy kerüljék el ezt a fordítást.

„A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített" (II Timóteus 3:16-17

Rev. Ron Hanko

forrás

 A nem adventisták között általában nem ismeretes, hogy ennek a csoportnak KÉT "evangéliuma" van. Egyik "evangéliumukat" nyilvánosan hirdetik a másikat titkosan. Ritkán fogunk hamis tanítást találni abban az "evangéliumban", amelyet az adventisták általános használatra szánnak. Rádiós és televíziós szolgálataikban például gondosan ügyelnek arra, hogy szigorúan ragaszkodjanak a nyilvános "evangéliumukhoz". A terjesztésnek ezeken a hatásos közegein keresztül kegyesen azt prédikálják, hogy az üdvösség kegyelem útján, hit által van, a törvény cselekedetei nélkül - prédikációikat ügyesen készítik el, amelyek legtöbb szempontból Krisztus evangéliumának olyan igazságaira épülnek, amilyet bárhol hallhat az ember. Ez a megtervezett megtévesztõ megközelítés az, amely a hetednapos adventistákat nagyon veszedelmessé teszi a nem kipróbált és gyanútlan hívõk számára.

Hallotta-e már valaki a nem adventisták közül, hogy a szekta "A prófécia hangja" elnevezésû rádióadásában azt állította volna, hogy a szombat helyett a vasárnap megtartása "a fenevad bélyege"? Vagy hallotta-e valaha ilyen hallgató, hogy egy adventista prédikátor nyilvánosan megállapította volna, hogy a hetednapos adventisták alkotják kizárólag azt a testületet, amelyet õk "a maradék gyülekezetnek" vagy "az utolsó napok egyetlen igaz gyülekezetének" neveznek? Az ehhez az elnevezéshez való különleges joguk bizonyságául azt hirdetik, hogy egyedül nekik van "mennybõl küldött prófétájuk" - White, E.G. asszony, aki már régóta halott. Azt bizonygatják, hogy ez a "kitüntetés", valamint az az igényük, hogy õk az egyedüli "parancsolat-megõrzõk", adja meg számukra az "utolsó napok gyülekezetének" azt a két jelét, amely a Jel 12,17-ben (?) található! Azt is állítják, hogy õk "Izrael maradéka", vagyis a Jel 7,1-4 144.000-e, akik - mint ahogy õk hirdetik -, egyedül fognak elragadtatni, amikor Krisztus visszajön!

Forrás: Bibliaszövetség