Az angyalok egy percig sem haboztak, amikor Isten megparancsolta nekik, hogy menjenek Sodomába. Tétovázás nélkül leszálltak, és késede­lem nélkül munkához láttak. Bár Sodoma gyű­löletes romlottságának híre a mennybe is elért, és az Úr nem akart többé elnéző lenni e szennyes várossal szemben, az angyalok mégsem té­továztak leszállni a menny tisztaságából, hogy a szemükkel is meggyőződjenek Sodoma romlott­ságáról; nem késlekedtek elmenni oda, ahová Isten küldte őket. „A két angyal estére Sodomá ba érkezett" (1Móz 19,1). Micsoda, angyalok? Sodomába angyalok mentek? Igen, és nem ke­vésbé angyaliak azért, mert Sodomába mentek, de annál inkább azok, mert Mesterük parancsá­nak feltétel nélkül engedelmeskedve megkeres­ték a kiválasztottat és családját, hogy kiszaba­dítsák őket a közelgő pusztulásból. Bármilyen közel vagy is Krisztushoz, jellemed bármennyire hasonlít is az Uradéhoz, te, akit ilyen szolgálat­ra hív, sohasem mondhatod: „Én nem vagyok képes beszélni azokkal az emberekkel, hiszen annyira romlottak és aljasak. Nem vagyok képes belépni abba a bűnbarlangba, hogy Jézusról be­széljek; már a gondolatától is beteg vagyok; túl­ságosan felkavarják az érzéseimet." Mivel ott szükség van rád, Isten embere, meg kell, hogy találjanak ott.

Kihez menjen el az orvos, ha nem a beteg em­berhez, és hol találhat az irgalom alamizsnájá­nak osztogatója megfelelőbb helyet, mint azok között, akik rendkívüli lelki ínségben szenved­nek? Legyetek mindnyájan az irgalom angyalai, és Isten segítsen lélekmentő munkátokban. Ahogyan befogadtátok Jézus Krisztust a szíve­tekbe, úgy kövessétek a példáját az életetekben. Legyetek kedvesek a bűnös nőhöz, mert Jézus is irgalommal tekintett rá. Keressétek azt az em­bert, aki őrjöng a gonoszságtól, mert Jézus is meggyógyította a démonoktól megszállt embere­ket. Bármilyen szörnyű is legyen egy bűn, ne gondoljátok a bűnösről, hogy méltatlan a szá­nalmatokra vagy a munkálkodásotokra, hanem keressétek meg azokat, akik a legmesszebbre té­velyedtek, és kapjátok ki a lángból a már füstölgő zsarátnokot.

Amikor a kárhozat felé tartó lelkekhez fordul­tok, mondjátok meg nekik világosan - ahogy ezek az angyalok is tették -, hogy milyen hely­zetben vannak, és milyen veszélyekkel kell szembenézniük. „Keljetek fel - mondták -, mert Isten el fogja pusztítani ezt a helyet". Ha való­ban arra vágytok, hogy megmentsétek az embe­rek lelkét, meg kell nekik mondanotok sok kellemetlen igazságot is. Isten haragjának prédikálását manapság gúnyos mosoly kíséri, és gyakran még a jó emberek is szégyenkeznek mi­atta. A szeretetről és a jóságról való érzelmes gondolkodás elfojtotta az evangélium világos in­telmeit és figyelmeztetéseit. De ha lelkeket aka­runk megmenteni, megingathatatlanul és az evangéliumhoz való szeretetteljes hűséggel beszélnünk kell az Úr félelmetes tetteiről.

Amikor egy skót férfi meghallgatta a lelkészt, aki azt mondta a gyülekezetének, hogy nincs pokol, csak ideiglenes büntetés van, ezt gondol­ta: „Nos, többé nem kell eljönnöm és meghall­gatnom ezt az embert, hiszen ha úgy van, ahogy mondja, akkor minden rendben van, és a vallás­nak nincs jelentősége, ha viszont nem úgy van, akkor sem szabad többé meghallgatnom, mert megtéveszt engem."

„Ezért - mondja az apostol - ismerve az Úr fé­lelmetes tetteit, meggyőzzük az embereket." A modern émelygősség nem gátolhatja a világos beszédet. Mi talán szelídebbek vagyunk, mint az apostolok? Bölcsebbek vagyunk, mint az Ige ih­letett prédikálói? Amíg úgy érezzük, hogy értel­műnket elhomályosítja a bűnös fölötti ítélettől való félelem, alkalmatlanok vagyunk arra, hogy a meg nem térteknek prédikáljunk. Sohasem fogjuk meggyőzni az embereket, ha félünk be­szélni az utolsó ítéletről és a nem igazak elítélé­séről. Senki sem oly végtelenül kegyes, mint a mi Urunk Jézus Krisztus, mégsem beszélt egyetlen prédikátor sem olyan érzékletes sza­vakkal Isten haragjáról, mint ő. Ő beszélt arról a helyről, „ahol férgük nem pusztul el és a tűz nem alszik el." Ő mondta: „Ezek elmennek az örök büntetésre." Ő mondta el a példabeszédet a pokolban szenvedő emberről, aki egy csepp vízre áhítozott, hogy lehűtse a nyelvét. Nekünk is olyan világosan kell beszélnünk, ahogyan Krisztus tette, olyan őszintének és becsületes­nek kell lennünk az emberekhez, különben az Úr majd számon kéri árulásunkat. Ha ember­társainkat álomba ringatjuk a jövőbeni büntetés csekélységével, ők örökre gyűlölni fognak min­ket, amiért ilyen rútul félrevezettük őket, és a szomorúság világában örök átkot mondanak ránk, amiért csupa szép dolgot jövendöltünk, és elhallgattuk előttük a szörnyű igazságot.

Ahol a szavak elégtelenek, amint az gyakran el ő fordul, ott a kényszerítés más eszközeit kell alkalmaznotok. Az angyal kézen fogta őket. Én hiszek az emberekkel való közeli beszélgetések hathatósságában. A személyes kérlelés csodát tehet a Szent Szellem erejével. Néha bölcs és hasznos dolog, ha megfogjuk egy ember kezét, miközben beszélgetünk vele. Ha kézen tudtok fogni valakit, és igyekezve meggyőzni őt, ezzel kimutatjátok érte való aggódásotokat, Isten áldása lesz rajta. Helyesen teszitek, ha szavaitokkal behatoltok egyenesen a lélek mélyébe – ahogy az ember kavicsokat dobál egy kútba – csendesen, ünnepélyesen, amikor az illető egyedül van. Gyakran egy ilyen eszköz nagyon hathatós tud lenni, miután a prédikátor beszéde hiábavaló volt.

Ha nem tudjátok szavakkal megnyerni az embereket, kérdezzétek meg magatoktól: „Mit tehetek?”, és forduljatok az Úrhoz ugyanezzel a kérdéssel. Addig kérleljétek őket komoly mondanivalótokkal, amíg el nem gondolkodnak. Az asszony addig járt az igazságtalan bíróhoz, amíg az bele nem fáradt. Folytonos aggodalmatokkal és állhatatosságotokkal ti is addig kérleljétek őket, amíg nem szentelnek nektek egy kis figyelmet, ha másért nem, hát azért, hogy megszabaduljanak tőletek. Ha nem tudjátok elérni őket, mert nem hajlandók elolvasni a Bibliát, a kezükbe adhattok egy jó evangéliumi könyvet, amely talán elmondja nekik, amit ti nem tudtok elmondani. Írhattok nekik egy rövid, de komoly levelet, és elmondhatjátok, hogyan éreztek, és folytathatjátok az értük való imádkozással. Könyöröghettek a magasságos Istennek, hogy siessen a segítségükre.

Voltak olyan esetek, amikor egy könnycsepp, a kiábrándult szeretet egy könnycseppje megtette a magáét, amikor már minden más eszköz csődöt mondott. Azt hiszem, Mr. Knill volt az, aki egy napon, amikor traktátusokat terjesztett a katonák között, találkozott egy emberrel, aki megátkozta őt, és ezt mondta katonatársainak: „Vegyük körbe, és én egyszer s mindenkorra véget vetek a traktátusok terjesztésének.” Ezután félelmetes szitkokat és átkokat szórt Mr. Knillre, aki nem tudott elmenekülni, és végül könnyekben tört ki. Évekkel később, amikor az utcákon prédikált, egy katona ment oda hozzá, és ezt mondta: „Mr. Knill, megismer engem?” „Nem” – mondta ő –, „nem emlékszem, hogy valaha is láttam önt.” „Emlékszik arra a katonára, aki ezt mondta: Vegyük körbe, és én egyszer s mindenkorra véget vetek a traktátusok terjesztésének, és emlékszik arra, hogy mit tett?” „Nem, nem emlékszem.” „Nos, ön könnyekben tört ki, és amikor hazaértem, ezek a könnyek meglágyították a szívemet, mert láttam, mennyire komolyan vette a dolgot, úgyhogy elszégyelltem magam, és most magam is arról a Jézusról prédikálok, akit egykor megvetettem.” Ó, bárcsak olyan erős szeretetet éreznétek az átkozott bűnösök iránt, hogy eltűrnétek gorombaságaikat és szemrehányásaikat, és ezt mondanátok nekik: „Üss meg, ha akarsz, de hallgass meg; gúnyolj ki, de én mégis megpróbállak meggyőzni; taposs rám, mintha söpredék lennék, de én semmiképpen sem hagylak elveszni, ha módomban áll figyelmeztetni a veszélyre.”