Megtörténhet, hogy a zene elnyomja, sőt "átalakítja" a szöveg üzenetét? S vajon van-e megkülönböztethető lelkisége a zenei műfajoknak? Lehetséges, hogy áldásvesztéssel jár egy-egy zenei stílus alkalmazása? Előfordulhat-e, hogy Isten Szentlelke megszomorodik bizonyos - leginkább a testre, illetve a lélek helyett a pszichére ható - zeneszámok hallgatása közben, s annak ellenére eltávozik a helyszínről, hogy a szövegek a Szentháromság Istent igyekeznek dicsőíteni?! - Az alábbi bizonyságtétel sok-sok kérdésre ad bibliai választ... (Vö.: Efézus 4,30; Galata 5,22-23; Máté 5,5 és 11,29; 1.Királyok 19,11-13; Zakariás 4,6)


Akik nem ismernek engem, szeretnék nagyon röviden bemutatkozni, Kiss Tamás ref. lelkész vagyok, és a lelkészi szolgálatom és a megtérésem előtt 11 évet játszottam rock zenét különféle rock-zenekarokban, a legkülönfélébb stílusokat, amik ezen a műfajon belül találhatók.

Tulajdonképpen ennek az előadásnak az elkészítése az ifjúsági csendesnapra készült, olyan a hangvétele is, nem lett igazán komolyan átdolgozva, csak kicsit bővebb lesz, mint ott. Erre az késztetett, hogy ami szakirodalmat olvastam a témával kapcsolatban, hívő irodalmat, abban kétféle hiányosságot láttam, ami érintett engem: az egyik az volt, hogy akik írtak erről, szemmel láthatólag nem voltak benne a rockzenében, tehát így kívülről – bocsánat, hogy ezt mondom – a vonalas hívő véleményt próbálták szinte belenyomni az emberbe, de ez kiütközött azokon a pontokon, amikor az ember ismeri ezt az egész világot belülről vagy valamennyire ismeri, és látja azt, hogy itt vannak dolgok, amikhez az illető nem ért. A másik, hogy voltak, akik úgy írtak, hogy ismerték ezt a világot belülről, de ők viszont nem mentek át evangéliumi megtérésen, nem juthattak Krisztusban – hogy így mondjam - Biblia-konzekvens véleményre.

Azzal szeretném még kiegészíteni ezt a bevezetést, hogy azt, amit a szakirodalom leír általában, azt nem fogom elmondani. Gondolom, mindannyian olvastatok már ebben a műfajban könyveket. Én nagyon jónak tartom egyébként Kőrössy Soltész Katalin: „Keresztény” rockzene című könyvét. Ott gyakorlatilag az összes lényeges kérdésen végig megy, ami mondjuk egy hívő keresztyénben fölmerülhet a keresztyén rockzenével kapcsolatban, és nagyon tisztességesen, igei alátámasztást ad, és nagyon jó ebben a könyvben az, hogy nem lépi túl a saját tudásának, tapasztalatainak határait, tehát pl. nem akar rocktörténetet írni, ahogy egyes szerzők belevágnak, akik nem is ismerik ezt a világot. Tehát egy nagyon jó, mértéktartó könyv szerintem.

Ezeket nem fogom elmondani, inkább gyakorlati oldalról közelíteném meg ezt a kérdést, ahogy én belülről láttam, és ami ehhez szükséges elmélet, csak azt szeretném elmondani, kiegészítőként fog járulni a hívő szakirodalomhoz.

A rockzenének először is a műfaji meghatározásáról mondanék néhány szót. A rockzene fogalmát használják egy szűkebb értelemben, és egy tágabb értelemben is. Szűkebb értelemben, amikor azt mondják, hogy rock, akkor általában ez – mondjuk így - a kemény műfajt jelenti. Amikor valakire gondolunk, hogy rocker, akkor ugye, elénk toppan egy fiatalember, hosszú hajjal, fekete bőrdzsekiben stb. és ezt a kemény zenét hard rockot, heavy metalt, egyebeket hallgat. Ez a szűkebb értelemben használat értelme a rocknak.

Van egy tágabb értelmű használata is, és én ezt fogom használni, a szakirodalom is ezt használja, s ez pedig gyakorlatilag annyit takar, hogy az összes ilyen értelemben vett könnyűzenei műfaj benne van, a diszkótól a rapp-en át a hiphap, a hard rock, a heavy metal, a punk és lehetne még sorolni.

A rock-lexikon egy ilyen definícióját adja a rockzenének, egy jó definíció egyébként: „Extatikus zene, amely átütő, monoton ritmusra építi fel a dallamot. Amiben a ritmus a meghatározó."

Fölmerül az a kérdés, hogy zenei értelemben beszélhetünk-e külön keresztyén rockzenéről? Hangsúlyozom, zenei műfaj értelmében! Én azt mondom, hogy NEM!

A keresztyén rock stílusok besorolhatók a világi rock stílusok alműfajaiba, dobozaiba, külön zeneileg olyan műfaj, hogy keresztyén rockzene – nem létezik!

Nagyon érdekes, hogy van az interneten egy keresztyén rock portál, egy magyar nyelvű portál, és ott is nagyon jól különítik el a szerzők, hogy van ilyen, hogy keresztyén punk, van ilyen, hogy keresztyén hiphap, van ilyen, hogy keresztyén heavy metal, van ilyen, hogy keresztyén black metal – de maga ez, hogy keresztyén rock, ilyen külön nincsen!

Mégis miért beszélnek keresztyén rockról külön, akik beszélnek? Én azt gondolom, alapvetően két ok miatt:

- az egyik az, hogy nem ismeri az illető a világi rockzenének a történetét, nem ismeri igazából átfogóan a világi rockzenét, s nem tudja azt, hogy mondjuk az a szerző, akit ő hallgat, lehet, hogy egy 20 évvel ezelőtti amerikai, vagy angol rocksztárnak az életművét másolja vagy adaptálja a saját műfajában, és azt gondolja, hogy ez külön műfaj. Persze, aki zenélt valamikor, az hallja, hogy bizonyos dallamok nagyon hasonlóak, bizonyos hangszerelésbeli és egyéb dolgok párhuzamosak. Tehát ez az egyik, hogy nem ismerik,

- a másik pedig az, hogy a keresztyéneknek, azt, amit ’keresztyén cimkével’ bélyegzünk fel, könnyebben el lehet adni. Bocsánat, hogy ezt mondom. Tehát amikor az van, hogy „Jójó, hát ez nem világi, hanem ez keresztyén rockzene!” - onnantól kezdve az emberben leomlik egy bizonyos gát, és azt mondja, hogy „Jó hát akkor ezt nem olyan veszélyes hallgatni, ehhez azért nyíltabban, nyitottabb szívvel fordulhatok”.

Újra mondom: keresztyén rockzene, zenei műfajban nem létezik külön, ez csak a világi műfajokba besorolható stílusokban létezik és él!

A rockzene eredetéről szeretnék néhány szót elmondani. A rockzene az 1950-es évek Amerikájában született meg a néger blues és a fehér bevándorlók, elsősorban angolszász bevándorlók muzsikájából, amit végül is az 50-es évek környékén country-nak neveztek – ez is hosszú fejlődésen ment át. De igazából ennek a két alkotórésznek a hatása nem úgy aránylik egymáshoz, hogy 50-50 %, hanem a rockzenében alapvetően a fekete hatás a domináns. Tehát ez a country, amit country-nak neveznek - és az 50-es években létezett egy ilyen műfaj -, ez már egy többszörösen fekete hatásokkal áthatott zene, és igazából a rock zene gyökere fekete afrikai eredetű. Amikor a rabszolgákat elvitték Amerikába Afrikából, akkor saját törzsi zenéjüket a protestáns és puritán Amerikában szép lassan betiltották, nem gyakorolhatták ezt a fajta muzsikát. Azért, hogy ez a zenei örökség tovább éljen és átmentődjön, ún. munkadalok jöttek létre: a földeken, ahogy dolgoztak, munkadalokat énekeltek a régi afrikai dallam és ritmusvilágra. Egy ilyen munkadal szövegét Leroy Jones, aki maga is néger és szakértője ennek a témának, hozza az egyik könyvében, idézem :

Na még, na még zabálok

Nem szégyen ez, zabálok

Na még, na még zabálok

Jó bort iszom, zabálok,

Na még, na még zabálok

Csirkét eszem, zabálok.

…és lehetne még sorolni. Azt gondolom, hogy érezzük, hogy ez nem kifejezetten egyházi műfaj, egy abszolút világi értelmű műfaj ez.

Ezekből az ún. hollerekből, munkadalokból jött aztán létre a blues délen Amerikában, New Orleans környékén. A rockzene fejlődését a század elején, az 1900-as évek elejétől befolyásolta az a fajta tömegkommunikációs forradalom, ami bekövetkezett a hanglemezek gyártása és árusítása, aztán a rádió, a filmipar, szórakoztatóipar (rengeteg zenés, táncos hely jött létre) terjedésével, ezek terjesztették ezt a fajta blues fekete zenét, amiből aztán kialakult a rockzene.

Ugyancsak jelentős lépés volt az elektromos gitár feltalálása az 1950-es években; Leo Fender nevéhez köthető tulajdonképpen az az első elektromos gitár, amit a mai napig használnak legnagyobb körben a rockzenészek.

A rock and roll, mint az első rock műfajnak a kezdetét 1954. április 12-éhez kötik, amikor Bill Haley New Yorkban fölvette a Rock Around The Clock c. számát, és ezzel gyakorlatilag elindult a rock and roll. Mégis, érdekes, hogy ennek a műfajnak van egy 9 éves periódusa, 1954-től 1963-ig, amikor nem volt igazán önálló arculata még. A régi stílusok (a rock and roll előtti stílusok) át meg áthatják, olyan, mint egy hullámzó tenger, még nem tisztult ki igazán, hogy mi lesz ebből.

1963-ban jelentkezik a Beatles, ami ennek a műfajnak az önálló arculatát aztán gyakorlatilag fixálja, megadja – ez egy teljesen új hang már, amit a Beatles hoz. Miért is mentem ebbe ilyen részletesen bele? Azért, mert a Beatles az együttes, amely a rockzenében gyakorlatilag áttörést hozott.

Ez a zenekar 1963-tól 1970-ig az egész világon, széles körben elterjesztette ezt a muzsikát, és gyakorlatilag széles néptömegek fogadták el, s vált így részévé a hétköznapi életnek.

Nagyon érdekes, hogy a Beatles hagyományos legendájáról (Liverpoolban indultak, szegény fiúk és aztán Hamburgba elmentek játszani és ott értek el bizonyos sikert, aztán visszajöttek az Egyesült Királyságba és akkor indul a világhír felé ez az együttes), egy John Coleman nevű, brit hírszerző tiszt írt cáfolatot 1984-ben „Halottkultuszok” c. könyvében. Ő nem kevesebbet állít, mint hogy a Beatles-t tulajdonképpen a brit titkosszolgálat égisze alatt működő Pszichológiai Kutató Intézet hozta létre.

Azt mondta, hogy itt összeálltak szakemberek (ez az intézet egyébként a pszichológiai hadviseléssel foglalkozott, azzal, hogyan lehet emberekre hatni, hogyan lehet széles tömegeket befolyásolni a muzsikával), és ők munkálták ki a Beatles-nek ezt a fizimiskáját, amit ugye mindannyian ismerünk, ez a gombafejű és egyebekből álló dolog… Nagyon érdekes, hogy ez a verzió (Drábik János hozza egyébként az egyik könyvében, Magyarországon megkapható könyvesboltokban) jól beilleszthető a Beatles történetébe, valóban a hamburgi korszak után egy félév alatt teljesen új Beatles születik, egy olyan zenével, ami azelőtt nem volt.

Azt mondta ez az ember, hogy a Beatles-nek az volt a feladata, hogy ismertté váljanak a tinédzserek előtt, akiket aztán megállás nélkül lehet majd bombázni a beat (azaz a rock) zenével. Emellett terjesztették a kábítószert. Tulajdonképpen a céljuk az volt, hogy egy átformált, másfajta értékrendet képviselő fiatalságot próbáljanak kiformálni ezáltal a zene által is. Ehhez új hajviselet, új ruházat, újfajta zene, újfajta jelszavak, értékrendek és egyebek kapcsolódtak.

Azt mondja, hogy 1960-as évek végén megjelent, a hűvös, méla undorral viselkedő fiatal embertömeg, s nem is sejtették azt, hogy ezt idős, a pszichológiában, tudományokban nagyon otthon lévő emberek tervezték meg az ő számukra, és adták el – játszották addig a rádióállomások és egyebek, míg aztán szépen beléjük kúszott és elfogadták. A Beatles-ről szinte minden forrás leírja, hogy soha nem lett volna olyan híres, ha nincs egy nagyon átgondolt reklámkampánya, és nincs egy fantasztikus sajtóhadjárat mellettük. A vízcsapból is ez folyt szinte.

Az Abba együttes pályafutásánál is megjegyzik a szerzők, hogy először, amikor bemutatták, normál reklám szinten, akkor nem kellett senkinek. Aztán a menedzserek úgy döntöttek, hogy tesznek még bele pénzt, és ne csak egyszer-egyszer játsszák a rádióállomások, hanem rengeteget játsszák – és szépen bekúszott a köztudatba.

Egyébként erre még majd vissza fogok térni, a rockzenének egy jellegzetes tulajdonsága, hogy így képes hatni és képes elfogadottá válni – természetesen ott, ahol lehet.

Leírja még ez a tiszt, hogy ebben az intézetben találtak ki ilyen fogalmakat pl., hogy: beat generáció és ebben az intézetben készítették elő, hogy a fiatalok azt higgyék, hogy itt egy spontán társadalmi forradalom zajlik, holott ez egy előre leirányított és tervszerűen adagolt dolog volt számukra.

Aztán ennek az intézetnek voltak más együttesei is, pl. a Black Sabbath-ról biztosan vannak, akik hallottak, ez a haevy metalnak az egyik első jelentős képviselője volt.

Ezt is itt fejlesztették ki, ezt mondja ez a tiszt, s itt már a szexuális szabadosságot, a kábítószer-fogyasztást, az anarchikus, minden ellen való, értelmetlen lázadást és ráadásul még az ördögnek a vallásos imádatát is terjesztették - becsomagolták ebbe az egészbe, amit ez az együttes képviselt.

Azért mondtam el ezt, mert rengeteget kerestem ennek a cáfolatát, angolul is, magyarul is, de sehol nem találtam! Ez a könyv kapható bármelyik könyvesboltban, ami nagyobb, tehát bemegy az ember és leveszi a polcról.

Magyarországon a rockzenét igazából a 60-as években terjesztette el az a bizonyos három nagy csapat: az Illés, a Metró és az Omega, de igazából az Illés együttes tekinthető a magyar Beatles-nek, ami ugye néha magyar népies elemeket is belevitt a zenéjébe, és ami széles körben elfogadottá tette ezt a zenét Magyarországon.

Szörényi Levente (aki az Illés együttes és a Fonográf frontembere volt) világéletében keresztyén embernek vallotta magát.

Néhány szót a keresztyén rock eredetéről.

A keresztyén rock gyakorlatilag a rockzene megjelenésével egyidejűleg jelent meg 1960 tájékán, és ennek a hordozója tulajdonképpen az ún. karizmatikus mozgalom. A karizmatikus mozgalom nem új felekezetek létrehozását tűzte ki célul elsősorban, hanem a történelmi egyházakon belül való munkálkodást, és így minden nagyobb történelmi egyházba betette a lábát, és bizonyos szinteken előbb-utóbb elfogadottá vált. A keresztyén rock együttesek csak ezután jelennek meg, akik kifejezetten koncerteken játszanak, először a gyülekezetekben ezek a karizmatikus csoportok játszottak, s aztán jelennek meg koncertező, színpadi keresztyén együttesek; a ’70-es évekre tehető ez. Az is érdekes, hogy vannak „félutas” emberek, viszonylag sokan ebben a műfajban, akik keresztyénnek vallják magukat, énekelnek keresztyén típusú dalokat is, de világiakat is, pl. Cliff Richard.

A keresztyén rock Magyarországon ugyancsak a ’60-as években indult a beat misékkel, 1969-ben lépett fel a műfaj nagy öregje, Sillye Jenő, egy katolikus gitáros, aki a mai napig játssza ezt a műfajt. A nagymarosi katolikus találkozók időről időre ismétlődő fórumai ennek a zenének. A gyülekezeti vagy egyházi keretek közül a nagyszínpadra csak a rendszerváltás környékén lép ki a keresztyén rockzene; 1989-ben a Hit Gyülekezethez köthető Ámen együttes az, aki először fölvállalja azt, hogy nagyszínpadon, gyülekezet nélkül koncertezik.

Ennyit szerettem volna dióhéjban a történelemről elmondani, kicsit hosszú volt, de azért, hogy a többit megalapozzuk, ezért szerettem volna ezt elmondani.

Következő témám: a rock-zene hatása az emberre.

Milyen hatással van ez a zene az emberre?

Robert Palmer, aki egy komoly szakértőnek számít ebben a témában, a Yale Egyetem professzora, és a Rolling Stone Magazinnak a társszerkesztője (ez a Rolling Stone a legrangosabb rock magazinok egyike a világban!), R. Palmer írta a rockzene ritmikai alapjairól (szó szerint idézem):

„Az afrikai vallások és az afroamerikai vallások, amelyek ezekből származnak, egyik alapvető tana, hogy bizonyos ritmusok spirituális energiák vezetésére szolgálnak, összekötve az egyéni tudatot az istenekkel [magyarán: a démonokkal – Kiss T.].

Akár történelmi, akár zenei szempontból nézzük, az alapvető aláfestések, közbeiktatott zenei frázisok, basszus szólamok és dobritmusok, amik a rock and roll-t teszik, mind az eredetileg spirituális vagy rituális természetű afrikai zenéből származnak. Bizonyos értelemben a rock and roll egyfajta vudu [néger varázslás].”

Másik érdekes nyilatkozat ebben a műfajban Little Richard-é, aki egy rock and roll sztár volt, és akinek volt egy „megtért” időszaka is (hogy így mondjam, de ugye ezt nem mondhatjuk, mert aki megtért, az az Istené örökre), szóval ő a teológiára is járt, volt egy ilyen időszaka is, aztán sajnos visszatért a rock and roll színpadokra. Ő mondta azt, mint fekete ember: „Hiszem, hogy a rock zene démoni, a legtöbb ritmus vudu szertartásokból származik, vudu doboktól.”

Nagyon érdekes, amikor kutattam erre az előadásra, direkt kutattam vudu zenéket – egy az egyben rock ritmusok!, érdemes megnézni. Lehetne dob alapnak tenni rock dalok alá.

Szeretném azt is említeni, mert ezzel gyülekezeti pályafutásom során többször találkoztam /és nyilván itt a jelenlévők mindig kivételek/, hogy talán az egyik legnehezebb embercsoport volt, akikkel erről a témáról beszéltem, azok az emberek, akik komolyzeneileg kiműveltek voltak: kórusvezetők, orgonisták (aki mondjuk konzervatóriumot végzett, zeneakadémiát stb.) – velük volt a legnehezebb zöld ágra vergődni ebben a témában, mert ők tudorai a zenének, tanultak zenetörténetet, zeneelméletet stb. és belehelyezték ebbe a tanult világba ezt a műfajt, és nehéz volt odáig eljutni, hogy az, amit ők akár zenetörténetként tanultak, az egy szekuláris tudomány. Tehát azok, akik megírták ezeket a könyveket, többnyire azok a spirituális tartalmát nem nézték ennek a zenének, nem is igazán értettek ehhez, hiszen Jézus nem lakott a szívükben. Ilyesmiket mondtak (biztosan ti is hallottatok ilyen dolgokat), hogy xy romantikus zeneszerző az ugyanolyan lázadó volt a maga korában, mint mondjuk Jimmy Hendriks a maga gitárjával, és a rock zene, amit képvisel.

Hát, én azt gondolom, hogy azért ilyen hatása nem volt a történelemre romantikus zeneszerzőnek, amely generációkat átformált viszonylag rövid idő alatt, s ezt így terjeszthette a tömegkommunikációs eszközök segítségével. Tehát én azt tapasztaltam, hogy ugyanolyan nehéz beszélni erről a komolyzeneileg kiművelt embercsoport egy részével (van, akivel könnyen lehet), mint amikor meg nem tért lelkésszel beszélget az ember a megtérésről; ő is tudora ennek a kérdésnek, hogy jön hozzá egy egyszerű ember, hogy felhívja erre a figyelmét stb.

Azt gondolom, hogy ebből a szemléletből ugyanúgy meg kell térni, ahogy a meg nem tért lelkésznek meg kell térnie abból a szemléletéből, hogy ő így lássa ezeket a dolgokat.

A szekuláris és spirituális megközelítés más, és nekünk erre oda kell figyelnünk!

Nagyon érdekes, hogy amikor ezeket a hangszereket, amik az afrikai zenét tulajdonképpen jellemezték (főleg a dobot) az Amerikába vitelkor a négerek között betiltották, az első emberek, akik mondták, hogy ezt állítsuk le, azok nem a fehérek, hanem a megtért négerek voltak! Pontosan azért, mert ők, akik abból a világból jöttek, nagyon pontosan érezték azt, hogy micsoda spirituális különbség van a két világ között! S ők mondták, azt mondták a dobra, hogy az az ördög dobja!, köszönjük szépen, ebből nem kérünk, mi már egy másik világban vagyunk – s ők mondták a sajátjaiknak, hogy ezen ne játsszatok, ne csináljátok!

Az sem véletlen, hogy New Orleans környékén jött létre a blues, ennek az egész műfajnak az alapja, tudniillik ez volt az egyetlen hely délen, ahol nem tiltották be, szabadon lehetett táncolni, dobolni. Kicsit olyan ez, mint ahogy Izráel történetében azt látjuk, hogy meghagynak népeket az ígéret földjén, s utána tőrként lesznek a hátukban.

Az sem véletlen, és ez is érdekes, hogy azok az úttörő misszionáriusok, akik elmentek Afrikába, semmit nem vettek át a néger zenéből. Gyakorlatilag a saját evangéliumi énekeiket viszik, s azt fordítják át. És ez nem fehér kulturimperializmus, vagy intolerancia, han  em pontosan azért van így, mert érezték a két világ közötti spirituális különbséget. Aki küzd, az szabályszerűen kell küzdjék, olyan eszközöket nem lehet használni az Isten Országa terjesztésének érdekében, ami ördögi.

Egy másik hatás gyökeréről kell egy kicsit beszélni, ez az okkultizmusban alakult ki és gyökerezett, Alister Crowley, az angol okkultizmus egyik 20. századi domináns személyisége volt, aki sajnos az ördögöt nem negatív személyiségként fogta föl, hanem olyan pozitív személyiségként, akivel kapcsolatba kell hozni az embereket, s azt mondta, hogy az ún. transzállapot az, amikor ez a kapcsolat létrejöhet. (Három fő kiváltó okot is említ: 1. erős, ritmusos ismétlésen, monotónián alapuló zene, 2. Kábítószerek, 3. szabad szex.)

Crowley 1946-ban halt meg, tehát ez még a rockzene előtt van, és ezek a felismerések ezekben a körökben már akkor léteztek és éltek. A már említett angol hírszerző tiszt azt állítja, hogy a brit Pszichológiai Kutató Intézet fölhasználta (amikor a Beatles image-át létrehozta) tudatosan ezeket az elemeket.

Edith Miller 1933-ban publikált egy könyvet, az a címe „Occult Theocrasy” (Okkult istenuralom), és ebben ezt írja : „Az okkult, monoton zene az egyébként pozitív beállítódású gondolkodást passzívvá és negatívvá teszi. Ez a zene zavarodott lelkiállapotot idéz elő. Az összezavart elme kész az engedelmességre, és arra, hogy kövesse a háttérből küldött sugalmazásokat, befolyásolásokat. Az ilyen összezavart lelkű ember elfordul a családjától, hazájától, és az Istenétől.” Milyen érdekes, ugye, ez következik aztán be a későbbi generációkban.

A nagy hangerő hatásáról azt írják szakemberek, hogy az ember lelkiismerete és érzékei eltompulnak, ezáltal könnyebben programozhatóvá válik. Amikor belépünk egy Pláza-szerű üzletházba, s bemegyünk egy modern farmerboltba, óriási hangerővel megy a zene. Ennek ez a magyarázata, hogy az érzékek eltompuljanak, ne gondolkozzon azon, hogy hat helyen ki van szakítva a nadrág, meddig fog egyáltalán funkcionálni nadrágként, hanem iktassuk ki azt, amit ki lehet – gondolják ők -, s ezért megy a zene. Ez egy tudatos megfontolás volt.

Körössy Katalin könyvében hozza az egérkísérleteket (nekem nagyon érdekes volt) a zenében. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy fiatal egereket egy bizonyos labirintushoz hozzászoktattak, hogy átjussanak a labirintuson, folyamatosan gyakoroltatták velük, és elérték azt idővel, hogy 10 perc alatt átmenjenek ezen az egyforma labirintuson. Utána elkülönítették őket, és 3 héten át napi 10 órában az egyik csoportnak Mozart zenét játszottak, a másik csoporttal heavy metalt hallgattattak, a harmadik csoport pedig zene nélkül gyakorolta a labirintuson való átjutást. Leírta azt, hogy 3 hét alatt a zene nélküli csoport a 10 percről 5 percre fejlődött, 5 perc alatt át tudott menni a labirintuson, a Mozartot hallgató csoportnak csak másfél percre volt szüksége, hogy átjusson, a heavy metalt hallgató egerek 30 perc alatt tették meg az utat, már aki egyáltalán hajlandónak mutatkozott arra, hogy elinduljon; mert azt vették észre, hogy az egerek passzívvá váltak, sőt a kísérletet meg kellett szakítani, mert a heavy metalt hallgató egerek egymást kezdték marcangolni.

Érdekes a zenének a hatása (mi benne vagyunk, bekapcsoljuk a rádiót, és jön ránk, föl se tűnik), de érdekes kontraszt, ami az egerekkel történt!

A zene a rock üzenetében a lázadást, szexuális felajzottságot, a testet mozgásba lendítő izgatottságot közvetíti, amely a hallgatás alatt felgyülemlő szorongás levezetésére szolgál – hát, mindezeket stimulálja, okozza az emberben, s azt gondolom, hogy ez teljesen ellentétben áll azzal a békességgel, amit a Szentlélek munkál az emberben, amikor a Szentlélek békességében imádkozunk, vagyunk egy gyülekezetben, vagy akár csak a magunk csendességében – tehát ez két külön világ.

Elgondolkodtató, hogy amikor a rock zene elindult világhódító útjára, a világi kritikusok is nagyon pontosan látták, hogy itt valami másról, újról, idegenről, valami rombolóról van szó. Olyannyira, hogy nem csak a kritikusok, hanem a blues nagyjai, Sammy Davis (egy igazán neves blues zenész) a rock ellen foglalt állást. Azt mondta: Ezt ne, ez nem jó irányba visz!

Amikor ez elindult, az egyház is ezt még pontosan látta, a hívők pontosan látták. Én magam még emlékszem a gyerekkoromra, amikor a hívők karakteresen ez ellen foglaltak állást, azt mondták, hogy „Köszönjük szépen, ez nekünk nem kell!” Érezték a spirituális különbséget, nem voltak még annyira belenőve ebbe a rock kultúrába, ami ma már folyamatosan ömlik a rádióban, ki sem lehet kerülni.

Csak a rockzenének van az a hatása, amiről beszéltem, (mi úgy neveztük ezt zenész koromban), hogy „bedarál”. Elkezdem hallgatni, először idegen, nem jó (nekem gyerekkoromban, kezdetben nagyon idegen volt), a zaj, meg torzított gitár, meg mittudomén, kiabáló éneklés, nagyon idegen volt! Aztán az ember valahol megszokja, jójó, hát ilyen világban élünk stb., ha mehet tovább, akkor elfogadottá válik, végül is miért ne, ha neki az tetszik, személyiségi jogok, egyebek ugye – és innen egy lépés az, amikor az ember bekerül egy olyan társaságba, ahol ez dominál, és esetleg maga is (egy fiatal) elindul ebbe az irányba, eljár koncertekre, hallgatja ezt a zenét, és átveszi a szöveget, az üzenetet és mindazt, amit ez a zene bevisz az emberbe, és átveszi ennek a zenének a lelkiségét is, mert ez igenis HAT az emberre.

Érdekes volt látni a rockzene függőséget kialakító munkáját…én ezt a magam életén is láttam. Én is úgy voltam, hogy amikor olyasmit csináltam, amikor nem kellett nagyon koncentrálni, rossz volt, ha nem szólt a zene, akkor rakjunk be valami kazettát, menjen valami stb. Volt egy teológus társam, egy lány, aki egy szelíd, átlagos, falusi lány volt, bementünk hozzá, lent ült az asztalnál és tanult, készült a vizsgákra, és komoly hangerővel ment a zene. Mondtam, hogy én nem tudnék így koncentrálni. Azt mondta: „Értsd meg, másként nem tudok tanulni!”

A rockzene függőséget is kialakíthat az emberekben.

Arról is ír a szakirodalom, hogy a zenének (a szövegtől függetlenül) külön is van üzenete. Hogyha az nem egyezik a szövegével, az egy esztétikai probléma, de a zenének magának külön is van üzenete! Különösen szembetűnő akkor, amikor mondjuk a rock zenekar dobosa tizenhatodokat játszik hosszú időn át és ugyanakkor a zenekar a békéről, harmóniáról stb énekel; a zenének gyors, felajzó ritmusa van, és ugyanakkor békesség, harmónia a szöveg – valahol ez nem stimmel.

Amikor külföldi keresztény rock-ot hallgatnak a fiatalok, ott nem is értik a szöveget, egyértelműen csak a zenéért hallgatják. Sőt, ma már vannak olyan műfajok, pld. a black metal ilyen, én nem értem, csodálkozom azon, aki megérti, mert az olyan hörgés, úgy el van keverve, hogy egyszerűen kibogozhatatlan, hogy az illető mit énekel.

Fölmerül a kérdés, hogy attól, hogy egy szál gitárral játsszák ugyanazt a dalt, attól az megváltozik-e, más lesz-e, más lelkiséget, tartalmat hordoz-e, vagy sem? NEM. Nem.

A Felkelő Nap Háza, ami minden gitárosnak egyik első alapdarab, amit tudni kell, azt az Animals együttes játssza teljes zenekarral, aki ezzel befutott gyakorlatilag, és ha egy szál gitárral játszom, mondjuk én (ma nem, de amikor játszottam) – az ugyanaz a dal!

Érdekes, hogy a dicsőítő zenéknél ugye ez fölmerül, hogy „Jó, hát csak egy szál gitárral…” Igen ám, de ha az ember utánanéz (ma már van ez Youtub portál, ahol egy csomó videó fönt van), megnézi az eredetit, hogy azt hogy gondolta ki a szerző, az hogy szól, akkor megdöbbenten tapasztalja, hogy itt bizony egy komplett rock számról van szó, az illető abból a lelkiségből, amivel ő ezt oktatta, így képzelte el ezt az egészet, s gyakorlatilag én uazt játszom egy szál gitárral.

Sokszor el szoktam mondani fiataloknak is, hogy a rockzenében (a keresztyén rockzenében is!) majdnem minden egy szál gitárral kezdődött. A Beatles is egy szál gitárral kezdődött, csak ugye volt négy ember, akinek volt egy szál gitárja, illetve három, mert a dobos volt a negyedik.

Ez, hogy egy szál gitárral megy, ez attól még ugyanaz a lelkiség.

Személyes tapasztalataimról szeretnék egy picit beszélni. Én nagyon sokat gyakoroltam gitáron…olvastam egyszer egy könyvet, amiben egy megtért rockzenész tett bizonyságot, s ő is elmondta, hogy nem volt egy kitartó ember. Gyakorlatilag elküldték nyelvet tanulni stb. mindent abbahagyott előbb-utóbb, de amikor a gitárt megkapta, maga se tudta, hogy miért, de egyszerűen abban kitartó lett. Én ugyanezt tapasztaltam a saját életemben. Rengeteget gyakoroltam, napi 5-6 órákat is olykor, és amikor egy-egy ilyen gitározás után letettem a gitárt, akkor szellemileg zsibbadt, felingerelt, felizgatott állapotban voltam. Mikor oda kellett volna a szívem csendjével, mondjuk valami igei témára figyelni, akkor ez nem ment. S érdekes, hogy aznap nem ment, úgy megmaradt bennem ez a felajzottság, ez a belső diszharmónia. Másnap megújult az Isten kegyelme, és akkor már lehetett ilyesmikbe belemenni, belefogni. Nagyon pontosan éreztem a két világ közötti különbséget! Hogy mi volt az, amikor gitároztam, és milyen szellemiségű világ volt az, milyen lelki hátterű, amikor a gyülekezet hívői között voltam, amikor csendben voltam, amikor az Istennel való kapcsolatban voltam. Ez két külön világ volt.

Nagyon érdekes volt az, hogy attól, hogy volt az életemnek egy ilyen szakasza is, hogy keresztyén rockzenét kezdtem el játszani – ez nem változott. A szöveg változott, de igazából nem változott ez a fajta belső diszharmónia, rendezetlenség, felizgatottság és egyebek.

Hogy ez mennyire nem a zene, vagy a puszta hangszeren játszás eredménye volt, azt ott tudtam igazán lemérni, amikor egy időben a gyülekezetünknek nem volt kántora, és én kísérgettem, hát, a magam szerény tudása szerint a gyülekezet énekeit, s ott soha, soha nem éreztem ilyesmit. Amikor orgonán játszottam, ugyanúgy, mint amikor csendben voltam, teljes harmóniában voltam az Istennel.

Még egy utolsó dolgot szeretnék elmondani a zene hatásáról.

A keresztyén rock műfajok ma a világi műfajokkal párhuzamosan haladnak : létrejön a punk a világi rockzenében, utána létrejön a keresztyén punk, létrejön a heavy metal, létrejön a keresztyén heavy metal, létrejön a black metal, létrejön a keresztyén black metal – tehát itt arról van szó, hogy A VILÁG HAT A KERESZTYÉNSÉGRE! Ugye, fordítva kéne lennie?, de a világ hat a keresztyénségre, s ez után mennek ezek az emberek, akik ezt művelik, és akik ezt hallgatják.

Egyetlen igét szeretnék a végére mondani, a zene hatását mintegy összegezve, s ezzel szemben, tehát a rockzene hatásával szemben : „A Lélek gondolata élet és békesség.” (Róma 8: 6), s a rock világa valahol szemben áll ezzel.

Ennyi lett volna az első blokk, ez is egy kicsit hosszúra sikerült, tömény, és kicsit talán idegen, meg nem is tudjuk, hogy mi minden hogy vág ide, de köszönöm az eddigi türelmet.

A következő téma, amivel szeretnék foglalkozni,

A keresztyén rockzene szövege

Sokszor elhangzik az a sztereotípia, hogy a keresztyén rock tulajdonképpen nem más, mint ami az Isten üzenetét próbálja korszerűen, a ma eszközeivel tolmácsolni a fiatalok felé zenei nyelven. Azt viszont elhallgatják, vagy nem ismerik föl, hogy a rockzenének igenis van egy sötét lelki háttere, pontosan az, amiről az előzőekben szóltam, és ez igaz a keresztyén rockra is.

Tulajdonképpen, amikor egy gyülekezetben egy dicsőítő zenekar alakul, vagy egy keresztyén rock-zenekar megalakul, akkor gyakorlatilag az a fő törekvés, hogy ’Mi most keresztyén rock-ot fogunk játszani’. Nem az, hogy van egy pl. Füle Lajos vers, és ahhoz mondjuk egy barokk zene nagyon jól menne, hanem ugye, megvan a kialakult helyzet (gitár, dob, basszusgitár, billentyű), s mi most rock-ot fogunk játszani. Az összes kellék e köré szerveződik, tehát a stílus maga és a megközelítés adott. Ha a lelkipásztor odamegy a fiatalokhoz, egy ilyen csapathoz, hogy ’Gyerekek, hát a barokk zene nem jobban illene ehhez az egészhez?’, akkor ugye, minimum kinevetik. Tehát ez az alap. Ezért mondom azt, hogy ez: ROCKZENE. Igazából ez a lényeg, ez e köré szerveződik!

A rockzenében egyébként ez a divat (hogy így mondjam), hogy a zenére írják a szöveget. Tehát először megvan a zene (én magam is írtam 150 számot az életemben, ez ugyanígy zajlott, meg volt a zene, s alakult rá a szöveg), vagy pedig egy adott vershez (pl. Füle Lajos verséhez – hát nem szerencsés, mert szerintem sokat ront rajta) írt egy rockzenét a zenekar. Tehát alapvetően ez a rockzenére épül, s e köré szerveződik ez a műfaj.

Kérdezik, hogy miért baj az, hogy ezzel a „korszerű” csatornával közvetítik az Isten üzenetét. Én azt mondom, testvérek, hogy ahhoz, hogy Isten üzenetét közvetítsük, semmi szükség nincs ilyen fajta zenére. Hiszen Isten azt mondta, hogy tetszett neki, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket.

Higgyük el, hogy ez az eszköz ma is hatékony, működik és igenis jó! A magam életében is ezt tapasztaltam, a szolgálatom során is. Szokták azt mondani, hogy ’a rockzenével csaljuk be a fiatalokat a templomba, hát másképp nem jönnek el’. Én azt láttam, hogy fiatalok, alig 1-2-3-4 jöttek be erre a zenére, sokan elmentek, egyszerűen érezték azt a lelki hátteret, ami betódul a templomba és a gyülekezetbe, amikor egy ilyen csoport megjelenik, érezték azt a más lelki hátteret. Megmondom őszintén, Isten kegyelme ez, s Ő az, aki munkálta, de a mi ifjúságunkban, abban a faluban, ahol szolgáltam, sose voltak olyan létszámproblémák, mint egy másik kollegámnál, aki szintén döntött hívő volt, és aki mindenáron a gitárt erőltette.

„Mi van nálatok – kérdeztem, hogy van az ifjúság?” „Hol van egy gyerek, hol nincs” – válaszolta, és nálunk – tényleg ez Isten kegyelme volt – 10 alatt gyakorlatilag alig voltunk. Nem kell ettől megijedni, ezek az isteni alapelvek, hogy az igehirdetés által üdvözítse a hívőket, ez ma is működik! Isten így gondolta el, s ezt meg akarja áldani, ha erre rá merünk állni. De!, ha be is vonz fiatalokat a rockzene, nem az a kérdés, hogy hány embert vonz, hanem az a kérdés, hogy ez valóban az evangéliumi megtérés irányába viszi-e a fiatalt! Rengeteg tanfolyam, rengeteg szakkör van, ami sok embert vonz…a keresztyén gyülekezetnek nem pusztán az a lényege, hogy vonzzon embereket, hanem, hogy evangéliumi megtérés irányába segíti-e az embereket?

Én azt láttam (ahol működött ilyen csoport) ezeken az embereken, akik ezen az úton voltak, hogy egy lelki felületességben éltek. Maga a rockzene egy kicsit búvóhellyé is lett az emberek számára. Ahelyett, hogy azokat a lelki problémákat, amik bennük megvoltak, szépen az Isten előtt végigvitték volna, és az megoldást nyerhetett volna, egyszerűen ezeket leborították egy lepellel magukban, és ebbe a felszínességbe mentek el, amit a rockzene világa ad. Tehát nem egy mély lelkiség felé, amin vannak göröngyök, kövek, akadályok, amiken az Isten át akar vinni, és amikkel küzdenünk kell az Ő kegyelméből és az Ő erejével, hanem egyszerűen egy felületes világba mennek el, és hát, tudjuk azt, hogy ha valami nem lesz lelkileg megoldva, pedig az Isten előhozza, akár többször is az illető életében, az valamikor visszaüt, az jelentkezik majd, hiányként akár az illető életében.

Érdekes volt, a testvérem mesélte el (aki egy hívő keresztyén), hogy egyszer egy nagyon neves keresztyén rockzenekart szállított az autójával egy vidéki fellépésre, kb. 150 km-t mentek vidékre, 150 km-t vissza. Egy olyan zenekar volt, ami nem volt kifejezetten elektromos (nem akarom a nevüket mondani), hanem ilyen kis akusztikus hangszerek voltak többségben a zenekarban, és azt mondta a testvérem, amikor visszahozta a zenekart, hogy „Azok alapján, amit ezek a fiúk benn a kocsiban beszéltek, és ahogy viselkedtek, tehát a világuk alapján – abban is kételkedem, hogy ezek egyáltalán keresztyének.”

Tehát ez a felületes világ. Isten, hiszem, hogy azt akarja, hogy „evezz a mélyre”, nem az a célja, hogy egy felületes világba merüljön el, aki Benne hisz!

Tudjuk azt, hogy ma egy elvárássá lett sok helyen, hogy az istentisztelet az olyan szórakoztató élmény legyen; jól érezzem magam, az a fontos, ugye, ezt szolgálja ki a zenekar, szolgálják ki az énekek, tapsolnak fönnállva emberek – az érzelmi élmény válik központi kérdéssé, és ilyen irányból közelítik meg ezt az egész dolgot, és a rock-zenekar ezt támasztja meg.

Ha belegondolunk abba, hogy amikor Isten az evangéliumi megtérés felé visz minket, vagy amikor megtért embereket bűneiből tisztítani akar, akkor pont az ellenkezőjét műveli velünk: pontosan azt akarja, hogy csendben, mélyen, érzelmektől felszabadultan magunkba tudjunk nézni, és merjünk számot vetni magunkkal! Ne a ’jól érezzem magam’ indulata legyen (akkor különösen), amikor a bűneimmel kell szembenéznem, hanem tényleg legyen ez egy komoly szembenézés önmagunkkal, a Szentlélek jelenlétében.

Nem tudom, ti hogy tapasztaltátok, de én úgy tapasztaltam, hogy erre bizonyos részeken, bizonyos mennyiségben minden istentiszteleten szükségünk van, hogy létrejöjjön egy ilyen szembenézés. A ’jól érezzem magam’-világ ezt kiiktatja. A rock-zenész csapat, ami ott játszik, abban a gyülekezetben, sokszor nem is tudja, hogy egy hamis istenképet sugároz az emberek felé, és lehet, hogy önmaga válik a megtérés akadályává bizonyos emberek felé, mert egy hamis útra viszi azokat az embereket, akik erre a lelki hullámhosszra hangolódnak rá, ahelyett, hogy az Isten Lelke mélyíthetné bennük azt, ami az őszinte szembenézést munkálná.

Aztán, az idősek tisztelete a keresztyén körökben, ahol a rockzene megjelenik, általában, hát, megbolygatódik. Fiatalok elkülönülnek, azt mondják, ’Ó, hát, ez az öreg, unalmas zene nem kell nekünk, mi másfélét szeretnénk.’ Nyugaton elterjedt dolog, pl. Amerikában, hogy olyan gyülekezetben, ahol polgárjogot nyert ez a fajta zene, két istentisztelet van, az egyikre a fiatalok járnak (rockzene szól), a másikra az idősek járnak. Gyakorlatilag elválasztódnak generációk ezek által. Nemhogy a gyülekezet egysége erősödne, hanem elválasztódnak generációk!

A rockzene – ezt is ide a szöveghez vettem – egy nagyon erős „enyém”-tudatot alakít ki, azt, hogy „Ez az én zeném!”. Egy nagyon komoly érzelmi szállal köti az illetőt magához, hasonlít egy picit ahhoz, mint amikor egy fanatikus futball drukker azt mondja, hogy „Ez az én csapatom!”. Persze, nyilván más külsőségekben nyilvánul meg, de nagyon erős „enyém”-tudatot alakít ki, és ezzel szembe kell néznie annak, aki erről beszél a fiataloknak. Szerencsétlen dolog az, hogy pont a tinédzsereket kapja el, a legsebezhetőbb időszakban ez a zene, és viszi egy tévútra. Beléjük táplál több ponton (kibe mennyire lehet) egy irreális világot, s az embernek bizony sokszor évek kellenek (aki ebbe belemerül), évtizedek, mire visszakerül (ha visszatalál) az Isten ösvényére, és aztán élhet ezen, az Isten kegyelméből.

Jól jellemzi ezt a hatvanas évek Amerikája fiatalságának az a jelszava, hogy : „Senkiben sem bízhatsz, aki 30 éven felüli.” Ilyen fajta félrement látás és gondolkodás is jellemezte a kor Amerikáját.

Azt is láttam több esetben, hogy keresztyén családok hitben nevelt gyermekeit v. hívő közegben nevelt gyermekeit pontosan a keresztyén rockzene volt az (ami szövegében keresztyén, ezért nevezzük keresztyénnek), ez volt az, ami kinyitotta a világi rockzene felé is. Azt hallgatjuk, hát akkor már olyan mindegy, majdnem ugyanazt játssza az a csapat is, sokszor a szövegben sem sok különbség van, ha éppen úgy találkoznak egymással, mondjuk az együttesek művei – ez is lehet egy nyitó ajtó, akár keresztyének gyerekeinek is.

Érdekes szerepe van a szövegeknél az ismétléseknek. Nem tudom, hogy ki mennyit hallott ilyen zenét, általánosan jellemző a dicsőítő zenékre, hogy rengeteget ismételnek. Volt olyan (most direkt meghallgattam egy számot) ötperces szám, ebben 6x ismétli el ugyanazt a versszakot, és 6x ugyanazt a refrént.

Én többször voltam úgy, amikor akaratom ellenére is bekeveredtem ilyen helyre, hogy éreztem azt, hogy ez más szellemiség, de az ismétlések, ami újra és újra elmondja, és újra és újra látom, hogy a gyülekezet tagjai (ha adott esetben olyan gyülekezetben van az ember) éneklik újra és újra – egyszerűen olyan erővel hat az emberre, hogy lebontják azt a természetes védekezést, amit a Szentlélek alakít ki, és én is éreztem, hogy fáradok…már nyolcadszor elismételte, hát akkor akkor…s bennem ott volt az a tiltakozás, de éreztem, hogy fáradok ebbe, mert még tovább ment, még kilencedszer, meg még tizedszer is jön.

Akiben nincs meg tudatosan ez a fajta látás erről a dologról: előbb-utóbb elkezdi énekelni! A sok ismétlés lebontja a természetes védekező falat (amit hiszem, hogy Isten Lelke helyezett el, s munkál minden hívő emberben).

Nagyon röviden a keresztény rockzene mai helyzetéről szeretnék beszélni, s aztán a saját életemről szeretnék még néhány dolgot elmondani.

A keresztény rockzene mai helyzete

A keresztény rockzene ma sajnos, akár tetszik nekünk, akár nem, növekedőben van. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban nagyon-nagyon kevés olyan gyülekezet van, ahol nem játszik még rock-zenekar. Sajnos ezek az emberek, ezek a gyülekezetek hívő gyülekezetnek mondják magukat (és vannak is hívők ott szép számmal), de nem érzik már azt a különbséget, amit mi itt, hála Istennek, még érzünk.

Én azt gondolom (és azért mondom el, ezt a kicsit talán hosszúnak tűnő, sok mindenre kiterjedő előadást), hogy ez a tendencia nem áll meg Hegyeshalomnál, hanem errefelé is húzódik, majd előbb-utóbb sokkal komolyabb mennyiségben, mint ahogy ma ez itt Magyarországon tapasztalható.

Azt tudjuk, hogy az Isten igazságát sohasem az határozza meg, hogy hányan állnak mellé. Jeremiás erre jó példa az Ószövetségben (azt mondja: ’Magamra maradtam’. De akkor is ott van az igazság). Nekünk nem azt kell keresnünk, hogy egyik platform mellett hányan állnak, másik mellett hányan, hanem azt, hogy mi az Isten igazsága.

Én azt mondom, hogy az a keresztyén szabadság (így láttam meg, és így éltem meg az Úrban), amikor az ember hajlandó arra, s tényleg szívből ki tudja mondani az Úr előtt, hogy: „Uram, ha ez neked nem kedves, akkor most szeretném letenni, és teljesen hátat fordítani ennek, és nem kívánok ezzel többet élni!” Ez a keresztyén szabadság! Amikor azonban az ember mindenféle praktikus, és korszerű megfontolások mögé bújik, az azt jelenti, hogy még nem szabad ettől. Nem tudja ezt elengedni.

Amíg ez a kérdés nagyon komolyan és mélyen nem jelenik meg, akár a rockzenével kapcsolatban is valakiben, az azt jelenti, hogy még ide nem ért el.

Az Isten kegyelme (hiszem, hogy minden imádkozó ember életében) munkálja, hogy ebben a kérdésben is, ami nyomul és jön felénk, legyen egy karakteres véleményünk, ami tényleg Krisztusban való vélemény.

Azt láttam általánosságban gyülekezetekben, hogy ahol pengették a rockzenét a gyülekezeti használatba, ott általában a gyülekezet lelkiségét vásárra vitték – ott a másféle lelkület, és elkezd hatni.

Az a zenekar, ami egy szál gitárral indult (mint ahogy egy volt gyülekezetemben is egy szál gitárral indult), gyakorlatilag egy idő után elér oda (és ezt figyeljétek meg), hogy át akarja venni a lelki hatalmat a gyülekezetben. Amennyiben ez nem sikerül, sokszor a tagok elmennek, kiválnak, és visznek magukkal embereket, és alapítanak új közösségeket, vagy elmennek egy olyan helyre, ahol ezt tolerálják, és ahova beengedik őket – és ebben sajnos komoly hívő családok, komoly gyerekeiből alakult rock-zenekarok is akár példaként szolgálhatnak (itt megint nem akarok neveket mondani).

A rockzene gyülekezeti beengedésénél az is egy gyakori hatás, hogy elhelyezi a biblikus határt, eltolja a világ és az Isten Országa világa között – máshová tolja, mint ahol tényleg határ van a Biblia szerint e között a két világ között. A gyülekezet tagjainak fejében, lelkében, fogalomképében, és lehetne még sorolni.

Ennek a legszélsőségesebb példája az, amit itt hallottam tavaly egy testvértől, hogy valamelyik vidéki városban, egy nagy egyház (most szándékosan nem mondom, melyik) gyülekezetében dicsőítés folyt, rockzenére táncoltak az emberek, és ez a tánc odáig fokozódott, hogy félmeztelenre vetkőztek, a nők is. Amikor mondta az illető, hogy „Hozzatok egy videokamerát, hadd vegyem már fel, hogy kell dicsőíteni rendesen”, akkor azt mondták: „Erről szó sem lehet!”

Ugye, érezzük azt, hogy ez mennyire extrém, hogy valaki idáig eljut, és ezt az Isten világával akarja összehozni.

Utolsó hatásként, amikor a gyülekezetbe beengedik ezt a fajta zenét, ez utat nyit a karizmatikus kegyesség, karizmatikus lelkület felé. Sokszor öntudatlanul is, elkezdenek ilyen dalokat is játszani, akkor az jobban tetszik, elmennek más gyülekezetbe, ott hallják, hogy ja, hát, emellett még van Szentlélek keresztség is stb., aztán ebbe az irányba tolódnak dolgok. Én láttam zenészeket, akik (én azt gondolom, sokkal különb hívő emberek voltak, mint én voltam), és egyszerűen elmentek ebbe az irányba.

Ha a magyar egyháztörténetbe visszanézünk, akkor egy mérföldkő ebben a MEKDSZ által megjelentetett piros énekeskönyv, melynek címe: „Erőm és énekem az Úr”, ezt biztos, hogy mindnyájan ismeritek. 1993-ban jelent meg, és akkor én azt hittem, hogy ez olyan, amin túllesznek, mert ez olyan, ami ravasz keveréke a régi evangéliumi énekeknek, és a keresztény rock daloknak. Ügyesen meg van csinálva, és ez az énekeskönyv behozta a köztudatba (nagy példányszámban jelent meg), elfogadottá vált, behozta a gyülekezetekbe tömegesen ezt a fajta zenét.

Ma már beszélgettem emberrel, mondtam neki, hogy nézd meg a Youtub-on ezt és ezt az éneket, s mondta az illető, hogy „Engem nem érdekel, én azt szeretem, azon nőttem föl, nekem az fontos!” Utat nyit a karizmatikus lelkületnek.

Magamról szeretnék még néhány dolgot elmondani, hogy hogyan lettem rockzenész.

Nagy Feró, aki ismert alakja a magyar rockzenének, azt nyilatkozta (kérdezték tőle, hogy te hogy lettél rockzenész) : „Engem az vitt bele, hogy a lányok előtt így lettem népszerű. Addig egy háttérbe szorított kis figura voltam, mikor fölálltam a színpadra, akkor egész másként jelentem meg előttük.”

Ez a fajta feltűnés és előtérbe helyezés az én életemben is jelen volt, és sok gyereknek, fiatalnak az életében ott van, keresztyén rockzenét játszó emberek életében is.

A gyülekezetben alakulnak dicsőítő zenekarok, és olyan emberek, akikről addig alig tudtak, gitárral ott vannak, énekelnek, középpontba kerülnek, és ugye ez a helyzet annyira más nekik, mint ami előzőleg volt, hogy ez egy különös köteléket alakít ki bennük efelé a zene felé – aztán nehéz ezt igeileg helyretenni, feldolgozni!

Közrejátszott az is, hogy én egy olyan gyülekezetben nőttem föl, ahol a lelkész nem engedte az ifjúsági munkát. Többször megpróbáltuk, volt konfirmandusok, hogy csináljunk egy külön ifjúsági csoportot, de azt mondta, hogy szó se lehet róla! Így aztán, az öregek mellett én ott voltam a bibliaórán, hála Istennek, hogy megtartott a legvadabb tinédzser korszakomban is a gyülekezetben, gyerekkorom óta, de igazából ez nem volt olyan fórum, mint amikor fiatalok között van az ember. Olyan zenésztársakra találtam, akikkel viszont baráti kapcsolat alakult ki, hasonló korúak voltak, mint én, tehát egy másfajta világot és viszonyulást jelentett.

/Ugyanakkor nagyon sokat segített az Istennel való kapcsolatban maradni az, hogy volt egy hívő hitoktatóm régen, aki sok éneket megtanított (ez ma már elhangzott, hogy ez nagyon fontos), és az aranymondások – ezek úgy megmaradtak bennem, és sokszor eszembe jutottak egy-egy pontnál! Ezek jól bevésődnek az emberbe, hogyha fiatalon ezeket megtanulja, memorizálja./

Közrejátszott az is, hogy rossz tapasztalatom volt rockzenész koromban azokkal, akik keresztyén megtértnek mondták magukat. Mint utóbb kiderült, én mai értelemben, amikor evangéliumi megtértről beszélnek, én ilyen emberekkel nem nagyon találkoztam, de voltak olyan emberek, akik megtértnek mondták magukat. Ma is emlékszem arra, hogy a budai várban fent voltunk egyszer az akkori menyasszony-jelöltemmel, gitároztam és énekeltünk, és jött egy keresztyén csoport, két gitár volt náluk (egy karizmatikus csoportosulás lehetett), és mondtam nekik, hogy „De jó,hogy itt vagytok, én református vagyok, szeretem én is az Urat” stb.,

„Hú – azt mondja – református?, az semmit nem ér, nagy nulla az!, az nem is hit.”

Elismételték vagy háromszor, négyszer más formában, és azt mondtam a lánynak: „Ezekben az emberekben negyedannyi önismeret nincs, mint ami bennünk van, úgyhogy akkor lépjünk tovább.”

/Azóta is úgy vagyok, amikor ilyen srácokat meg lányokat látok, akik bejönnek a gyülekezetbe, nyilván nem kell az, hogy ők mozgassák a gyülekezet ifjúsági életét, nem erről van szó, de valahogy figyeljünk rájuk, hogy ne legyenek ilyen rossz tapasztalataik. Ne az ellenséget lássuk bennük, inkább olyan valakiket, akik más világból jönnek, de akiknek ugyanúgy szükségük van az Istenre, mint ahogy nekünk szükségünk volt a Jézussal való találkozásra, mielőtt megtértünk./

Közrejátszott a rock-koncertek elfogadó közege. Abban az időben, amikor mi jártunk, akkor nem az volt, hogy verekszenek, meg rugdossák egymást, bolondra isszák magukat stb. (bár akkor is voltak ilyen emberek), hanem az volt jellemző, hogy elfogadtuk egymást; te ilyen vagy, én olyan vagyok. Ez egy fiatal számára szimpatikus, a keresztyén közegben meg azt tapasztalja, hogy közel sincs ez az elfogadó légkör.

Teológus koromban találkoztam igazából (amikor már fölvettek a teológiára) az evangéliumi megtéréssel, azzal, hogy ez mit jelent. A felvételi héten egy lánnyal beszélgettünk, és ő mondta el, hogy erre szükség van, és aztán kialakult egy olyan látás szép lassan, az Isten által, hogy ez tényleg kell, szükséges ahhoz, hogy az ember Istennel közösségben élhessen.

Röviden még két dologról szólnék, ami az én életemben akadályt jelentett a megtérés útjában. Az első, amit úgy neveznék, hogy a ’karizmatikus csapda’. Ugyanis engem a rockzenész múltam egyenesen belevitt a karizmatikus kegyességbe, vagy lelki irányba (itt a kegyességet nagyon zárójelbe teszem). Mikor az utolsó koncertünk meg volt azzal a világi rock együttessel, melynek tagjaiból neves zenészek lettek mára már, akkor én tudtam, hogy Isten azt akarja, hogy ezt tegyem félre. De a „megkeresztelt” változata ellen semmi kifogásom akkor még nem volt, és csináltuk keresztyén szövegekkel, más formában, más emberekkel tovább.

Ebben a körben volt egy lány, akinek én beszéltem arról, hogy szeretnék megtérni az Istenhez, szükségem van Vele a szoros kapcsolatra, s ez a lány, aki karizmatikus hatás alatt volt, mondta nekem, hogy van a Szentlélek keresztség, azt venned kell, és akkor majd minden más lesz. Én belementem ebbe, egy ideig zajlott az a feldobott happy állapot, amiről a karizmatikusok is beszélnek. Igen ám, de néhány hónappal később elkezdődött az árnyoldala a karizmatikus hatásnak az életemben. Mert ennek árnyoldala is van, csak erről nagyon sok karizmatikus nem beszél, azért, mert attól fél, hogy ha beszél róla, akkor őt kevésbé fogják hívőnek találni, „gyenge hívő vagy”, így szokták lereagálni egymás között, „nem vagy még elég mélyen”, „további áldásokra van szükséged” stb.

Elkezdődött ez az árnyoldal: valami iszonyatos lelki harc a sötétség erőivel, a démonokkal, napközben is. És sokszor olyan fáradt voltam, mikor végre ott voltam, hogy lefekszem, hogy teljesen kimerültem (az egész napközbeni feszített harc miatt a sötét erővonalakkal, kísértő gondolatokkal - egy nagyon intenzív harcot képzeljetek el!), igen ám, de az éjszaka még nehezebb volt. Éjszaka elkezdődtek megmagyarázhatatlan félelmek az életemben, s különféle olyan sötét tapasztalatok, amikre én azt mondtam, hogy ez borzasztó! És szinte vártam a reggelt, ami szintén nagyon nehéz volt, de mégis könnyebb volt, mint az éjszaka. Amikor ez folyt, folyt, folyt, akkor egyszer fölötlött bennem, hogy Isten azt mondta, hogy nem a félelem lelkét adta, hanem az erőnek, szeretetnek, és a józanságnak a lelkét, meg hogy a békesség, amit az Isten ad – akkor hogy van ez?! Akkor ez csak egy kegyes frázis? Elkezdtem ezen gondolkodni.

Abban az időben volt az, hogy pasaréti teológus társaim beszéltek nekem Pasarétről, hogy ott milyen jó igehirdetés van. Azt tudtam, hogy ott a karizmatikus vonal nem elfogadott, hiszen ezt nagyon pontosan tudja minden karizmatikus, hogy ott más lelki irányt képviselnek, de egyszer dacból elmentem Pasarétre.

Ááá – mondom -, megnézzük azt a Pasarétet, hogy mi van ott, és hogy mit láthatunk ott.  Cseri Kálmán prédikált, és borzasztóan megfogott! 
Akkor úgy éreztem, hogy itt az Isten szól, tisztán szól, mélyen szól, és valami egészen más lelki milliőben, atmoszférában zajlik ez az egész, mint amiben én addig voltam. 
Ez egy teljesen más tapasztalat volt. És akkor elkezdődött a harc bennem. 
Hadd egyszerűsítsem így le: éreztem, hogy EZ A lelkület, LÉLEK teljesen MÁS, s AZ a LÉLEK, amiben én karizmatikusként leledzem, az is TELJESEN MÁS! 
És tudjátok, az volt az érdekes, hogy amikor ehhez a lelkülethez imádkoztam, ebben a hatásban voltam, akkor ez erősödött bennem, amikor a karizmatikus lelkülethez és hatáshoz nyúltam vissza, akkor az erősödött bennem. És ami a legérdekesebb, hogy mind a kettőt szólítottam Jézus néven!, s mégis így működött, egyszer ez, egyszer az. 
Akkor azt mondtam : „Uram, akkor most két Jézus van, vagy hogy van ez az egész?" 
Kell találni valami fix pontot, ahol kilépünk az Isten abszolút világába és mezejére, azt a bizonyos archimédeszi fix pontot, hogy ezt az egészet valahogy megfogjuk. 
Akkor az ötlött fel bennem, hogy akkor most nem fogok egyik irányba sem imádkozni, hanem úgy fogok imádkozni, hogy „Teremtő Istenem!”, abból biztos csak egy van. 
Elkezdtem így imádkozni (ez volt a lényege), „Teremtő Istenem! Te tudod, hogy mi az igazság, melyik oldalon van, az a kérésem, hogy azt, ami nem igaz, építsd le bennem, vedd el, attól hadd tisztuljak meg, hadd lássam meg egyértelműen. Ami viszont szerinted való, azt erősítsd és építsd fel bennem!”
És elindult ez a fajta leépülés, felépülés. 
A fordulópontot Cseri Kálmánnak egy 1990-es prédikációja jelentette, ami a Sátánról szólt – erre ma is emlékszem -, és ahol arról beszélt, hogy az ördög ráígér az Isten ajándékaira, nem csak a megtérés, hanem még más is kell neked, több, Szent Lélek keresztség, egyebek… Ez a prédikáció választ adott a félelmeimre, erre az iszonyatos lelkitusára, harcra, amiben benne voltam, és ott megfordult ez bennem.

Nagyon röviden még az evangéliumi megtérésem három lépéséről szeretnék beszélni. Amikor ez a dolog megfordult bennem, akkor rájöttem arra, hogy igazi, evangéliumi értelmű megtérésre van szükségem, és ettől a világtól teljes szabadulásra. Először egy Takaró Károly evangelizáción döntöttem Jézus mellett, úgy a békesség bennem is maradt, mondjuk este hétig tartott az evangelizáció, mondjuk bennem maradt este kilencig, s aztán elmúlt. S akkor azt mondtam, „Ó, hát én a karizmatikus vonalon éreztem ezt a happy állapotot sokáig, itt meg ilyen rövid ideig tart?!, mi a helyzet ezzel?” És gitároztam tovább, akkor még csináltam a dolgokat. Ezek a félelmek nem múltak, az éjszakai harcok nem múltak – de éreztem, hogy ott történt valami. Aztán Cseri Kálmánnal beszélgettem, később, hónapokkal később erről az egész problémáról, elmondtam, hogy vannak ilyen félelmeim, azt mondta „Ez egyáltalán nem csoda, tegyük le az Isten elé, tedd le a bűneidet Jézus elé, ha akarsz megtérni.” Elmondtuk, s akkor behívtam Jézust az életembe, s fölnéztünk, s azt kérdezte Cseri Kálmán „Ha most érted jönne az Isten, akkor hova kerülnél?” Abban a bizonyosságban voltam, hogy most tudom, hogy a mennybe kerülnék! Igen ám, de a rockról valahogy nem esett szó, s csináltam tovább, és kisebb intenzitással, de visszajöttek ezek a félelmek, és visszajöttek ezek a lelki tusák.Olvastam egy jezsuita szerzetestől a „Sátánizmus és rockzene” c. könyvet, abban volt egy rész, amikor, nem tudom, valami azt váltotta ki bennem, hogy ha én most hirtelen nem tudok egy lelkésszel beszélni arról az adott problémáról (nem emlékszem pontosan, mi volt), akkor én, ha meghalok, a kárhozatba fogok jutni.

-->