1997-ben a Lutheránus Világszövetség és a Római Katolikus Egyház aláírta a "Közös nyilatkozat a megigazulásról szóló tanításról" című közösen készített dokumentumot. 2006-ban a Metodista Világtanács és tagegyházai is csatlakoztak, majd végül idén nyáron a Református Egyházak Világközössége is aláírta, kegyelemdöfésként pont Wittenbergben.
Hogy a Nyilatkozat miről szól, arról hadd idézzem a református.hu-n közzétett bevezető első mondatát: "Az elmúlt évek során örvendetes mértékben közeledtek az álláspontok a megigazulástan tekintetében." Sajnos ezzel már innentől nem tudok egyet érteni. A katolikus dogmák pontosan ugyanazok mióta Luther tiltakozásul kiszögezte 95 tételét, nem változtattak vagy vontak vissza semmit. A protestánsok sem módosítottak hitvallásukon az elmúlt 500 évben.
De hadd idézzem inkább Adámi László evangélikus lelkészt, aki mindenki számára érthetően magyarázza el, mi a probléma az eredeti nyilatkozattal (ami akkor még csak az evangélikusokat említi természetesen). Református részről még hasonlóan jól érthetőt nem találtam, de keresem.
"A Nyilatkozat a következőképpen fogalmaz: „Nincs benne minden, amit az egyik vagy másik egyház a megigazulásról tanít; de a megigazulástan alapigazságainak közös konszenzusát foglalja össze, és megmutatja, hogy a megmaradt különbségek tanbeli elítélésre már többé nem adnak okot” (Nyilatkozat 5. pont). Ezzel „lehetővé” kívánja tenni, hogy „kötelező érvényű döntéseket hozzanak” (Nyilatk. 4. pont). Miután gondosan csiszolt mondataival, az állítólagos konszenzus kimutatása érdekében, egy sor lényegi különbséget elfedett (főleg a kegyelem elnyerésének módjára vonatkozóan, lásd pl. 25. és 28. pont a keresztség emlegetésével), a Nyilatkozat azt állítja: „Az evangélikus egyházak e nyilatkozatban bemutatott tanításai nem esnek a Tridenti Zsinat elmarasztaló ítéletei alá. Az evangélikus hitvallási iratokban megtalálható elmarasztaló ítéletek nem érintik a római katolikus egyház e nyilatkozatban bemutatott tanítását” (Nyilatk. 41. pont kiemelés tőlem).
Visszavonásról tehát – legalábbis Róma részéről – szó sincs! Hogy is vonhatna vissza Róma bármit a dogmáiból, hiszen tanrendszere megbonthatatlan építmény: csak tovább „építeni” és „csinosítgatni” lehet! Az eltorzult – mert nem az Úr Jézus Krisztus igéje iránti egyértelmű engedelmesség egységére törekvő! – ökumenizmus elvakult szerelmesei ne akarják velünk elhitetni (naivitásból vagy bármiféle érdekből), hogy Róma valamit is visszavon majd a Tridenti Zsinat határozataiból! Nem, itt csak arról van szó, hogy a Nyilatkozatban bemutatott tanításaink állítólag „nem esnek a Tridenti Zsinat elmarasztaló ítéletei alá”
Mit is mond ki azonban a Tridenti Zsinat?
A Tridenti Zsinat 1. szakaszának (1545-1547) 6. ülésszaka foglalkozott a megigazulásról szóló tanítással. „A megigazulás a zsinat szerint folyamat, mely által az Istentől elfordult lélek megint kellő, azaz természetfeletti vonatkozásba kerül Istennel. ... A megigazulás folyamatával kapcsolatban a zsinat hangoztatta az előkészület fontosságát s a hit jelentőségét, továbbá a megigazulásban való növekedést, annak helyreállíthatóságát és a megigazulás gyümölcseinek, a jótetteknek lehetőségét, valamint az örök életet mint kegyelmet és jutalmat” (Dr. Szántó Konrád: A katolikus egyház története, II., 126.1p., Ecclesia, Budapest 1985). Dr. Nagy Gyula azt állapítja meg erről tömören: „a középkori semipelagianizmushoz képest a Tridentinum biblikusabb (Isten megelőző kegyelme nélkül nincs megigazulás); de a lényege még mindig az emberi előkészülés a megigazító kegyelemre, s az akarat szabad egyetértése és együttműködése a kegyelemmel” (Dogmatika, Ev. Teol. A. jegyzet, 259.1p., Bp. 1965). A tisztánlátás érdekében érdemes az alábbi részletet is idéznünk Dr. Előd István: Katolikus dogmatika c. könyvéből:
„A Tridentinum Szent Ágoston szellemében járt el, amikor hangsúlyozta, hogy Krisztus a szőlőtő, és hogy a szőlővesszők csak az ő kegyelmi ereje folytán teremhetnek érdemszerző gyümölcsöket. Ha viszont a kegyelem segítségével jót tesz a megigazult ember, joggal bízhat annak ígéretében, aki a nevében nyújtott pohár vizet sem hagyja jutalom nélkül, és aki képes arra, hogy saját ajándékait a mi érdemünkül számítsa be. Az ember csak akkor képes érdemszerző cselekedetekre, ha Istennel együtt cselekszik, és ilyen esetben mindig Istené a nagyobb szerep (DS 9545-1550).
Éppen ezért a zsinat kizárással sújtja (anatematizálja) azokat, akik tagadják, hogy Isten ajándékai nem lehetnek egyúttal a mi valódi érdemeink is, vagy aki szerint nem tudjuk ezekkel valóban kiérdemelni a kegyelem növekedését, az örök élethez való jogot, az örök élet elnyerését és az örök boldogság nagyobb fokát (DS 1575; 1581). Ennek a definíciónak alapján a megigazultak számára az érdemszerzés lehetőségét dogmának kell mondanunk, éspedig abban az értelemben, ahogy a zsinat kimondta, és ahogy a zsinat szavait a hittudósok a korszerű hermeneutika szerint értelmezik.”
(Id. mű 447.1p., Szent István Társulat, Bp. 1978. – kiemelés tőlem.) Ez a Tridentinumra alapozó gondolkodásmód teljes mértékig kitapintható a mostani közös Nyilatkozat római katolikus megfogalmazásaiban is! (Vö. Nyilatk. 20. pont, 30. pont vége, 38. pont.) Tulajdonképpen röviden azt is lehet mondani, hogy a római katolicizmus összekeveri a megigazulás és a megszentelés kérdéseit, míg a reformátori teológia ezt a kettőt világosan megkülönbözteti.
Mindenesetre minket most elsősorban a Tridenti Zsinat elítélő tételei érdekelnek. Ezekből idézek néhányat:
„Aki azt állítja, hogy a megigazító hit nem más, mint bizalom az isteni irgalmasságban, amely Krisztusért a bűnöket megbocsátja, vagy hogy ez a bizalom egyedül az, amely által megigazíttatunk, az legyen kiközösítve.”
,Aki azt állítja, hogy a bűnös ember egyedül a hit által igazíttatik meg, és ez alatt azt érti, hogy semmi más nem kívántatik meg mint közreműködés a megigazulás kegyelmének eléréséhez, és hogy semmiképpen nem szükséges saját akarati tevékenység által felkészülni és előkészülni ehhez, az legyen kiközösítve.”
,Aki azt állítja, hogy az elnyert megigazultság jó cselekedetek által nem tartható meg és Isten előtt nem szaporítható, hanem a cselekedetek maguk csupán gyümölcsei és jelei az elnyert megigazulásnak, nem pedig okozói is növekedésének, az legyen kiközösítve.”
(Az idézetek Hansfrieder Hellenschmidt cikke nyomán, Informationsbrief der Bekenntnisbew. Febr. 1997.)
Itt olyan bibliai alapigazságokban való hitet sújtottak átokkal, amelyekről semmi áron sem mondhatunk le! És ezek valóban kiátkozások! Ezzel szemben a mi hitvallásaink (lásd pl. Formula Concordiae, Epitome, III.) a hamis tanítást („falsa dogmata”) vetik el és kárhoztatják: teljes joggal, Gal 1,6-10 alapján!
Föl kell tennünk a kérdést: Ha az evangélikusság tanításai jelenleg nem esnek a Tridenti Zsinat (Róma számára alapelvileg változatlanul érvényes!) kiátkozó tételeinek hatálya alá, akkor mi mit is tanítunk valójában? És mit tanít Róma?! Kétségkívül vannak rendkívül pozitívan ható kijelentések a közös Nyilatkozatban. Csak egy példát idézek most ezekből: „Közösen valljuk: Egyedül kegyelemből Krisztus megváltó munkájába vetett hitben, nem saját érdemünkből, Istenünk elfogad minket és Tőle kapjuk meg a Szentlelket, aki megújítja szívünket, alkalmassá tesz és hív minket a jó cselekvésére” (Nyilatk. 15.pont). De aztán csak visszaköszön a jócselekedetek „érdemszerző” voltának igazolása róm. kat. részről a 38. pontban. Általánosan jellemző Róma tanításaira, hogy igei és igeellenes elemeket kapcsol egybe. De hiszen éppen erre mond átkot Isten igéje („anathema”) Gal 1,6-10 igeszakaszában, ti. ha „el akarják ferdíteni a Krisztus evangéliumát”, és bárki bármit hozzátesz az eredeti evangéliumhoz. Ezt az ítéletet pedig nincs joga visszavonni senkinek!
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a megigazulás kérdése nem emelhető ki Róma tanrendszerének egészéből. Mindazt is, amit oly szép megfogalmazásokban a Nyilatkozat állítása szerint „közösen vallunk”, megfosztja erejétől a spiritiszta-bálványimádó hamis „Mária”-kultusz és a magát „Krisztus helyettesének” hirdető antikrisztusi pápai hatalmi igény stb. Lutherrel együtt szívfájdalommal vallom: „Ebben a kérdésben sem lehetünk sem elnézők, sem engedékenyek” (Schmalkaldeni Cikkek Második tétel 17. szakasz).
Ebben a megvilágításban kitűnik, hogy a Nyilatkozat ilyen és hasonló megfogalmazásai csak elfedik a lényegi különbséget: „Amikor a katolikusok több más kritériumot is kötelezőnek tartanak, akkor nem tagadják meg a megigazulástan üzenetének különleges szerepét. Evangélikusok és katolikusok együttes célja, hogy mindenben Krisztust vallják meg, akire mint egyetlen Közbenjáróra mindenben ráhagyatkozhatunk” (Nyilatk. 18.pont). Bárcsak így lenne, ahogyan az utóbbi mondatban olvashatjuk, – de nem így van, attól tartok, egyik oldalon sem. Az „elért konszenzus” egyáltalán nem tekinthető „hordozóképes alap”-nak, hanem olyan ez a Nyilatkozat, mintha nagy erőfeszítéssel és imponáló akrobata-mutatványokkal egy nagy fóliát vontak volna egy óriási szakadék egyik része fölé. De a szakadék ott van!
Hálát adhatunk Istennek, hogy a római katolikusok között is vannak, – éppúgy, mint közöttünk –, evangéliumi hitű testvéreink, akik Róma minden tévtanítása és elbűvölő hatalma ellenére egyszerű, bizodalmas hittel egyedül Jézus Krisztus igazságára hagyatkoznak. Eszünk ágában sincs bárkit is kizárni Krisztus egyházából, aki igaz hit által valóban odatartozik. De Isten igéjének ítéleteihez ragaszkodnunk kell, miközben magunkat is megítélni hagyjuk! Az egyházszakadást nem a tanbeli elítélések okozzák, hanem amint Luther mondja: „Aki pedig nem úgy tanít és él, ahogyan Isten igéje tanítja, az megszentségteleníti közöttünk Isten nevét. Ettől őrizz meg minket, mennyei Atyánk!” (Kiskáté, Miatyánk, első kérés magyarázata).
A megigazulásban Isten a Szentlelke által hitre ébresztett bűnösnek Krisztus tökéletes igazságát ajándékozza oda merő kegyelemből, egészen. Ez a megigazulás nem folyamat, hanem az új élet kiindulópontja, és Krisztus igazsága soha, semmiképpen nem válik „saját igazsággá”. Ehhez kell ragaszkodnunk, minden kompromisszum nélkül!
Melanchthon, a lutheri teológiából fakadó sorokkal így ír erről hitvallási iratunkban: „A bűnbocsánat elnyerése egyet jelent a megigazulással, e szerint a hely szerint: Boldogok, akiknek bűneik megbocsáttattak (Zsolt 32,1). Egyedül a Krisztusban való hittel, nem a szeretet által, nem is a szeretet vagy jó cselekedetek miatt nyerjük el a bűnbocsánatot, bár a szeretet nyomon követi a hitet. Tehát egyedül hit által igazulunk meg, úgy értve a megigazulást, hogy a bűnös igazzá lesz, vagyis újjászületik” (Apologia, IV. cikk, 76-78. – kiemelés tőlem). Annak idején helyesen tanulhattuk Teológiai etika c. jegyzetünkből: „Egyházunk tanítása szerint a megigazulásban, Isten és a bűnös között semmi másnak nincs helye az ember részéről, egyedül csak a teljesen Krisztus érdemére, Isten kegyelmére hagyatkozó fiduciális hitnek, amelyet az evangélium kelt bennünk” (Dr. Nagy Gyula, 118.lp., Budapest, 1959-1960).
„Lelkiismeretem Isten igéjének foglya” (Luther): Nincs joga uralkodni rajta sem pápának, sem püspöknek, sem Országos Presbitériumnak, sem Lutheránus Világszövetségnek. Ezért ragaszkodom azoknak Rómával szembeni ítéleteihez, akik egyértelmű hitvallásukkal és szenvedésükkel, nem egyszer vérükkel pecsételték meg a reformációban Istentől visszakapott evangélium igazságát. Isten igéjének, de a tévelygésben lévő másik embernek a szeretete is erre kötelez.
Állásfoglalásomat hadd koronázzák meg azok az igék, amelyek lelkiismeretemben most különös fénnyel világítanak:
„Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által... Ha tehát már most megigazított minket az Ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által” (Róm 5,1.9-10).
„Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni” (Gal 5,1).
további kapcsolódó dokumentumok:
A megigazulásról szóló közös nyilatkozat - vélemény katolikus oldalról
