Egyházunk halálos ellensége az olcsó kegyelem. Harcunk ma a drága kegyelemért folyik.

Az olcsó kegyelem leértékelt árú kegyelmet jelent, leértékelt bűnbocsánatot, elherdált vigasztalást, elvesztegetett szentséget; olyan kegyelmet jelent az egyház kimeríthetetlen raktárából, amelyből könnyelmű kezekkel, megfontolás nélkül és korlátlanul osztogatnak kegyelmet, ár, költség nélkül. Hiszen éppen az a kegyelem lényege, hogy a számlát minden időre szólóan előre kiegyenlítették. A kifizetett számlára tekintettel minden ingyen kapható. Végtelenül magasak az előállítási költségek, ezért végtelenül nagy a felhasználás és tékozlás lehetősége is. Milyen is lenne a nem olcsó kegyelem?

Az olcsó kegyelem. a tanításként, elvként, rendszerként megjelenő kegyelmet és általános igazságként megjelenő bűnbocsánatot jelenti, ahol a keresztyén isteneszmény jelenti Isten szeretetét. Aki helyesli, annak bűnei máris megbocsáttattak. E kegyelemtan egyháza már így részese a kegyelemnek. Ebben az egyházban a világ olcsón elleplezheti bűneit, nem bánja meg azokat, és nem is óhajt igazán szabadulni tőlük. Az olcsó kegyelem ezért egyenlő Isten élő igéjének, Isten igéje megtestesülésének tagadásával.

Az olcsó kegyelem a bűn igazolását és nem a bűnös megigazulását jelenti. Mivel mindent egyedül a kegyelem tesz, ezért minden maradhat a régiben. “Hiszen cselekvésünk hiábavaló.” A világ világ marad, mi pedig “bűnösök a legjobb életben is”, ahogy Luther mondta. Éljen tehát a keresztyén is úgy, ahogy a világ, minden dologban a világgal legyen egyenlő, és ne merészeljen – mint a rajongás eretnekségénél – kegyelem címszó alatt más életet folytatni, mint azt a bűn alatt tette! Őrizkedjék attól, hogy dühös legyen a kegyelemre, és gyalázza a nagy, olcsó kegyelmet, s a Jézus Krisztus parancsának engedelmes élet kísérletével új “betű-szolgálatot” vezessen be! A világ megigazult a kegyelem által, ezért – e kegyelem komolysága. miatt, ennek a pótolhatatlan kegyelemnek nem ellenszegülve – éljen a keresztyén úgy, mint a többiek. Bizonyára szívesen tenne rendkívülit, számára kétségtelenül az a legnagyobb lemondás, hogy nem. teszi, hanem a világ szerint kell élnie. De le kell mondania, önmegtagadást kell gyakorolnia, hogy élete és a világ élete között ne legyen különbség. Odáig menően kell engednie, hogy a kegyelem valóban kegyelem legyen, hogy a világnak ebbe az olcsó kegyelembe vetett hitét szét ne rombolja. A keresztyén azonban ennek a mindent egyedül cselekvő kegyelemnek a birtokában legyen nyugodt és biztos (securus!) a maga világiasságában, ebben a szükséges lemondásban, amelyet a világért – nem, a kegyelemért! – kell megtennie. A keresztyén tehát ne kövessen, hanem vigasztalja magát a kegyelemmel. Ez az olcsó kegyelem; a bűn igazolása, de nem a bűnét elhagyó és megtérő bűnös megigazulása, nem a bűntől elszakító bűnbocsánat. Az olcsó kegyelem az, amelyet mi adunk magunknak.

Az olcsó kegyelem bűnbánat nélküli bűnbocsánat meghirdetését, gyülekezeti fegyelem nélküli keresztséget, bűnök megvallása nélküli úrvacsorát, személyes gyónás nélküli feloldozást jelent. Az olcsó kegyelem követés nélküli, kereszt nélküli kegyelem, az emberré lett Jézus Krisztus nélküli kegyelem.

A drága kegyelem a szántóföldbe elrejtett kincs, amelyért az ember elmegy és örömmel eladja mindenét, amije volt; a drágagyöngy, amelynek áráért a kereskedő minden vagyonát odaadja; Krisztus királyi uralma, amelynek kedvéért az ember maga kaparja ki a saját szemét, amely megbotránkoztatja; Jézus Krisztus hívása, amelyre a tanítvány elhagyja hálóját, és követi őt.

A drága kegyelem az evangélium (örömhír!), amelyet mindig újra kell keresni, ajándék, amelyért imádkozni, ajtó, amelyen kopogtatni kell.

Drága, mert követésre hív, kegyelem, mert Jézus Krisztus követésére hív; drága, mert az ember életébe kerül; kegyelem, mert csak így ajándékoz életet; drága, mert a bűnt elveti, kegyelem, mert a bűnöst megigazítja. Mindenekelőtt azért drága a kegyelem, mert Istennek került sokba, Istennek FIA életébe került; – “áron vétettetek meg” – és nekünk nem lehet olcsó, ami Istennek drága. Mindenekelőtt azért kegyelem, mert Istennek nem volt túl drága a Fia a mi életünkért, hanem odaadta értünk. A drága kegyelem – Isten emberré létele.

A drága kegyelem Isten szentélyeként jelent kegyelmet. Óvni kell a világtól, nem szabad a kutyák elé vetni. Ezért élő igeként, Isten igéjeként adott kegyelem, amelyet ő maga mond, ahogy neki tetszik. Ez az ige a Jézus követésére szólító kegyelmes hívásként találkozik velünk, az aggódó lélekhez és összetört szívhez szóló megbocsátó igeként jön hozzánk. Drága a kegyelem, mert az embert Jézus Krisztus követésének igájába kényszeríti, kegyelem az, hogy Jézus mondj a: “Az én igám kedves és az én terhem könnyű”.

Péternek kétszer hangzott el a hívás: Kövess engem! Ez volt Jézus első és utolsó szava tanítványához (Mk 1,17; Jn 21,22). Egész élete ezen a két elhíváson nyugszik. Először a Genezáret tónál hagyta el Jézus hívására a hálóját, foglalkozását, és egyetlen szavára követte ót. Utoljára a Feltámadott ismét a Genezáret-tónál, a régi hivatásában találkozik vele, és még egyszer elhangzik a “Kövess engem!”. A két elhívás között a Krisztus követésében eltöltött teljes tanítványi élet tárul elénk. Ennek közepén állt a Jézusról, mint Isten Fiáról elmondott hitvallás. Péternek háromszor – a kezdetnél, a végnél és Cezárea Filippinél – hirdette meg ugyanazt, mégpedig azt, hogy Krisztus az ő Ura és Istene. Krisztusnak ugyanaz a kegyelme az, amely szólítja: “Kövess engem!”, és amely az Isten Fiáról mondott hitvallásban nyilatkozik meg számára.

A kegyelemnek hármas tartópillére volt Péter útján, amely az Egy kegyelmet három különböző módon hirdeti; így volt a Krisztus saját kegyelme és biztosan nem olyan kegyelem, amelyet a tanítvány hirdetett önmagának. Krisztusnak ugyanaz a kegyelme volt az, amely a tanítványt arról győzte meg, hogy mindent hagyjon el követése kedvéért. Hitvallást munkált benne, amely az egész világ előtt istenkáromlásnak tűnt, amely a hűtlen Pétert a vértanúság végső közösségébe hívta el, és ezzel minden bűnét megbocsátotta. Péter életében kegyelem és követés feloldhatatlanul összetartozik. A drága. kegyelmet kapta meg.

A keresztyénség elterjedésével és az egyház növekvő elvilágiasodásával párhuzamosan lassan elfelejtődött a drága kegyelem ismerete. A világot “keresztyénné” tették, a kegyelem pedig a keresztyén világ köztulajdonává lett. Olcsón volt kapható. A római egyház azonban megőrzött valamit az első ismeretből. Döntő jelentőségű volt, hogy a szerzetesség nem vált el az egyháztól, és hogy az egyház okossága eltűrte a szerzetességet. Itt, az egyház peremén volt az a hely, ahol ébren maradt a felismerés, hogy a kegyelem drága, hogy a kegyelem magában foglalja a követést. Emberek mindenüket elhagyták Krisztusért, és megkísérelték, hogy naponkénti gyakorlással kövessék Jézus szigorú parancsolatait. Ennek következtében a szerzetesi élet élő tiltakozássá lett a keresztyénség elvilágiasításával, a kegyelem olcsóbbá tételével szemben. Azáltal azonban, hogy az egyház ezt a tiltakozást eltűrte, és nem hagyta a szakításig eljutni, viszonylagossá tette azt, sőt elvilágiasodott élete igazolását is belőle nyerte, mert a szerzetesi élet most egyesek külön teljesítményévé lett, amelyre az egyház népét nem kötelezhették. Jézus parancsának, a parancsok érvényességének végzetes korlátozása – egy bizonyos csoportra, különlegesen képzett emberekre – a keresztyén engedelmesség csúcsteljesítménye és legkisebb teljesítménye közötti különbségtételhez vezetett. Így sikerült, hogy az egyház elvilágiasodása elleni minden további támadásnál rámutassanak az egyházon belüli szerzetesi út lehetőségére, amely mellett azután teljesen jogosnak bizonyult a könnyebb út másik lehetősége. Különös módon – így magának a drága kegyelem őskeresztyén megértésére történő utalásnak  , ahogyan azt a római egyházban a szerzetességben kellett megőrizni – ismét csak az egyház elvilágiasodásának végső igazolását kellett megadni. Mindamellett a szerzetesség döntő hibája nem az volt, hogy – Jézus akaratának minden tartalmi félreértése mellett – a szigorú követés kegyelmi útját járta. A keresztyénitől a szerzetesség sokkal inkább azzal távolodott el lényegesen, hogy megengedte, hogy útja némely kevesek szabad, külön teljesítményévé váljék; és ennek az útnak különleges érdemet tulajdonított.

Amikor Isten – szolgája, Luther Márton által – a reformációban újra felélesztette a tiszta, drága kegyelemről szóló evangéliumot, akkor a kolostoron át vezette Luthert, Luther szerzetes volt. Mindent elhagyott és tökéletes engedelmességben akarta Krisztust követni. Lemondott a világról és nekilátott a keresztyén munkának. Krisztus és egyháza iránti engedelmességet tanult, mert tudta, hogy csak az engedelmes képes hinni. A kolostorba hívás Luther életének teljes bevetését jelentette. Útjával Luther magánál Istennél mondott csődöt. Isten az Íráson keresztül mutatta meg neki, hogy Jézus követése nem egyesek érdemdús külön teljesítménye, hanem minden keresztyénnek szóló isteni parancs. A szerzetességben a követés alázatos munkája a szentek érdemszerző tevékenységévé lett. A követő önmegtagadása pedig a kegyesek végső lelki énközpontúságaként lepleződött le. Ezzel a világ tört be a szerzetesi élet közepébe, és ismét a legveszélyesebb módon munkálkodott. A szerzetes e világtól való elmenekülése a világi iránti legfinomabb szeretetként nyilvánult meg. A kegyes élet utolsó lehetőségének eme meghiúsulásakor ragadta meg Luther a kegyelmet. A szerzetesi világ összeomlásában Isten Krisztusban megmentő kinyújtott kezét látta. Azzal a bizonyossággal ragadta meg, hogy “a mi cselekvésünk ugyan hiábavaló, még a legjobb életben is”. Drága kegyelem volt az, amit ajándékba kapott; egész létét összetörte. újra ott kellett hagynia hálóit, és a követés útjára kellett lépnie. Először, amikor a kolostorba ment, mindent hátrahagyott, csak önmagát, kegyes ÉNjét nem. Ezúttal ez is elveszett. Nem saját érdemére, hanem Isten kegyelmére tekintve engedelmeskedett. Nem azt mondták neki: “Vétkeztél ugyan, de most minden meg van bocsátva, maradj tovább ott, ahol voltál, és vigasztalódj a bocsánattal!” Luthernek el kellett hagynia a kolostort, és vissza kellett mennie a világba, nem azért mintha a világ önmagában jó és szent lenne, hanem mert a kolostor sem volt más, mint világ.

Luther, amikor a kolostorból visszatért a világba, a leghevesebb támadást intézte a világ ellen az őskeresztyénség kora óta. Az a hadüzenet, amelyet a szerzetes intézett a világhoz, gyermekjáték volt ahhoz a hadüzenethez képest, amelyet a világ a visszatérő révén kapott. Most frontálisan érkezett a támadás! Most a világ közepében élve kellett folytatnia Jézus követését. Az, amit eddig különleges körülmények és a kolostori élet könnyítései közepette külön teljesítményként gyakoroltak, minden, világban élő keresztyén számára szükséges és parancsolt lett. A napi hivatásban kellett gyakorolni a Jézus parancsa iránti tökéletes engedelmességet. Ezzel mérhetetlenül elmélyült az ellentét a keresztyén élete és a világ élete között. A keresztyén sarokba szorította a világot. Közelharc volt ez.

Luther cselekedetét nem lehet végzetesebben félreérteni, mint azzal a vélekedéssel, amely szerint Luther a tiszta kegyelem evangéliumának fölfedezésével felmentést hirdetett volna a Jézus parancsa iránti engedelmesség alól; továbbá, hogy a reformátori felfedezés a megbocsátó kegyelem révén a világ szentté avatása, megigazulása lett volna. Luther számára a keresztyén világi hivatása egyedül azáltal igazolódik, hogy így tiltakozhat a lehető leghevesebben a világ ellen. A keresztyén világi hivatása az evangélium alapján csak akkor kapott új jogot, ha Jézus követésében gyakorolta. Nem a bűn igazolása, hanem a bűnös megigazulása volt az oka annak, hogy Luther a kolostorból visszatért a világba. Luther drága kegyelmet kapott ajándékba. Kegyelem volt az, mert víz volt a szomjazó földre, vigasztalás a félelemre, szabadítás a maga választotta út szolgaságából, minden bűn megbocsátása. Drága volt a kegyelem, mert nem mentett fel a munkától, hanem végtelenül kiélezte a követésre hívást. Viszont éppen amiben drága volt, abban volt kegyelem is, és amiben kegyelem volt, abban volt drága. Ez volt a reformátori evangélium titka, a bűnös megigazulásának titka.

És mégis, a reformáció történetének győztese nem a tiszta, drága kegyelemről szóló lutheri felismerés maradt, hanem az ember éber, vallásos ösztöne aziránt, hogy hol kapható a legolcsóbban a kegyelem. Csak a hangsúly egészen könnyű, alig észrevehető elmozdítására volt szükség, és a legveszélyesebb, legrombolóbb munkát végezték. Luther azt tanította, hogy az ember legkegyesebb életfolytatásával és cselekedeteivel sem állhat meg Isten előtt, mert lényegében mindig önmagát keresi. Ebben a nyomorúságban ragadta meg hitben minden bűnének szabad és feltétel nélküli bocsánatát. Luther emellett tudta, hogy ez a neki adott kegyelem az ő egész életébe került, és még naponta ugyanennyibe kerülne. Hiszen a kegyelem révén nem kapott felmentést a követés alól, hanem még csak most esett bele igazán. Amikor Luther kegyelemről beszélt, saját életét is mindig belegondolta, amely igazán a kegyelem által jutott el a Krisztus iránti teljes engedelmességre. Nem tudott másképp a kegyelemről beszélni csak így! Luther azt mondta, hogy egyedül a kegyelem üdvözít, és szó szerint így ismételgették tanítványai. Egyetlen különbséggel, ti. nagyon hamar kihagyták, nem gondolták bele és nem mondták, amit Luther mindig magától értetődően belegondolt, éspedig a követést, amit neki már nem volt szükséges elmondania, mert ő maga mindig olyanként beszélt, akit a kegyelem Jézus legnehezebb követésére indított el. A tanítványok tanítása tehát Luther tanítása felől nézve megtámadhatatlan volt ugyan, de mégis ez a tanítás lett a reformációnak, Isten drága kegyelme földön történő kinyilatkoztatásának vége és megsemmisülése. A bűnösnek a világban történő megigazulásából a bűn és a világ igazolása lett. A drága kegyelemből pedig követés nélküli olcsó kegyelem.

Amikor Luther azt mondja, hogy cselekedetünk hiábavaló, még a legjobb életben is; hogy ezért Istennél semmi sem számít, “mert kegyelem és jóindulat bocsátja meg a bűnöket”, akkor olyanként mondta ezt, aki addig a pillanatig és attól a pillanattól kezdve újra tudta magáról, hogy mindenét elhagyva Jézus követésére kapott elhívást. A kegyelem Luther számára életének bűnével való gyökeres szakítás, de sohasem annak igazolása. A kegyelem a saját önfejű élettel történő gyökeres szakítást jelentette, és a megbocsátás megragadásában benne volt a követésre szólító komoly hívás. Luther számára a kegyelem. mindenkor “eredmény” volt, persze isteni és nem emberi eredmény. Ezt az eredményt azonban az utódok számításaik kiindulópontjává tették. Ebből származott minden baj. Ha a kegyelem a keresztyén élet Krisztustól ajándékozott “eredménye”, akkor ez az élet egyetlen pillanatra sem mentesül a követéstől. Ha viszont a kegyelem keresztyén életem elvi adottsága, akkor azzal eleve adva van az életem során a világban elkövetett minden bűnöm igazolása. Vétkezhetem tehát erre a kegyelemre tekintettel, hiszen a világ a kegyelem által elvben elnyerte a megigazulást. Ezért, mint eddig, megmaradok polgári világi létemben, minden marad a régiben, és biztos lehetek abban, hogy Isten kegyelme betakar engem. Az egész világ “keresztyén” lett, hivatkozással erre a kegyelemre. A keresztyénség azonban sohasem látott módon lett világgá. Megszűnt a keresztyén és a polgári világi hivatás közötti ellentét. A keresztyén élet éppen azt jelenti, hogy a világban élek, és úgy, mint a világ, semmiben nem különböztetem meg tőle magam, sőt – a kegyelem miatt! – egyáltalán nem szabad magam megkülönböztetnem tőle. Ugyanakkor azonban meghatározott időben a világból a templomba megyek, hogy ott biztosítékot kapjak bűneim bocsánatára. Az olcsó kegyelem jóvoltából mentesítve vagyok Jézus követésétől, mert ez az olcsó kegyelem a követés legádázabb ellensége kell hogy legyen, a valódi követést gyűlölnie és gyaláznia kell. A kegyelem, mint adottság, a legolcsóbb kegyelem, a kegyelem, mint eredmény – drága kegyelem! Ijesztő felismernünk, mennyire fontos, hogy egy evangéliumi igazságot milyen módon mondanak ki és használnak fel. Ugyanaz az ige: a megigazulás egyedül kegyelemből történik; és mégis ugyanannak a mondatnak hamis használata a mondat lényegének tökéletes tönkretételéhez vezet.

Amikor Faust a tudás keresésével eltöltött élete végén azt mondja: “látom, hogy semmit sem tudhatunk”, akkor ez eredmény és valami egészen más, mint amikor ezt a mondatot átveszi egy egyetemista az első félévben, hogy lustaságát ezzel igazolja (Kierkegaard). Eredményként igaz ez a mondat, de mint adottság – öncsalás! Ez azt jelenti, hogy a felismerést nem lehet elválasztani attól a helyzettől, amelyben nyerték. Csak annak – aki mindenről lemondva végzi Jézus követését – szabad azt mondania: Ő, (ti. az ember) egyedül kegyelemből igaz. Az ilyen ember kegyelemként ismeri fel magát a követésre hívást és a kegyelmet úgy, mint ezt a hívást. Önmagát ámítja azonban, aki ezzel a kegyelemmel akar felmentést kapni a követés alól.

Luthert nem fenyegeti e az a veszély, hogy ő is áldozatul esik a kegyelem ilyen torz felfogásának? Mit jelent, amikor Luther azt mondhatja: “Pecca fortiter, sed fortius fide et gaude in Christo!” – “Vétkezz bátran, de higgy és örülj Krisztusban még bátrabban!” Tehát, egyszerűen bűnös vagy, és soha nem szabadulsz meg a bűnből, akár szerzetes vagy akár világi, akár kegyes vagy gonosz akarsz lenni, nem menekülhetsz a világ hálójából, vétkezel. Ezért tehát vétkezz bátran, nyugodtan, épp a megtörtént kegyelemre tekintettel! Vajon ez nem az olcsó kegyelem leplezetlen hirdetése, bűnre jogosító szabadságlevél, felmentés a követés alól? Nem istenkáromló felszólítás e ez, hogy a kegyelemre tekintettel szándékosan vétkezzünk? Lehet e ördögibben meggyalázni a kegyelmet, mint azzal, ha valaki az Isten által adott kegyelemre tekintettel vétkezik? Nincs e igaza a katolikus katekizmusnak akkor, amikor az ebben a Szentlélek elleni bűnt ismeri fel?

Ennek megértése teljesen attól függ, hogy meg tudjuk e különböztetni az eredményt és a feltételt. Ha Luther mondata a kegyelem teológia előzményévé lesz, úgy az olcsó kegyelmet hirdeti meg. Ellenben éppen nem kezdetként, hanem egészen kizárólagosan végként, eredményként, zárókőként, legvégső szóként érthető helyesen Luther mondata. Adottságként értve a pecca fortiter (vétkezz bátran!) erkölcsi elvvé lesz; hiszen a kegyelem elvének a pecca fortiter (vétkezz bátran!) elve kell hogy megfeleljen. Ez a bűn igazolása. Luther mondatát így az ellenkezőjére fordítják. “Vétkezz bátran” ez Luther részéről csak a legvégső útbaigazítás, biztatás lehetett annak, aki a követés útján felismeri, hogy nem tud bűntelen maradni, annak, aki a bűntől való félelmében nem bízik Isten kegyelmében. Annak a “vétkezz bátran!” éppen nem engedetlen életének valamiféle elvi megerősítését jelenti, hanem az Isten kegyelméről szóló evangéliumot, amely előtt mindig és minden helyzetben bűnösök vagyunk, és amely minket éppen bűnösként keres és igazít meg. Luther azt mondja: Valld be bátran bűnödet, ne kísérelj meg elmenekülni előle, “de higgy még bátrabban!”. Bűnös vagy, nos, légy is bűnös, és ne akarj valami más lenni, mint ami vagy, sőt naponta légy újból bűnös és légy bátor abban. Kinek szabad azonban ezt mondanunk, ha nem annak, aki a bűnnek naponta szívből hadat üzen, aki naponta tagadja meg mindazt, amit őt Jézus követésében gátolja, és naponkénti hűtlensége és bűnei miatt mégis vigasztalhatatlan? Ki más tudná ezt hitére nézve veszélytelenül hallgatni, mint az, aki tudja, hogy ezzel a vigasszal újból csak Jézus követésére hívják? így lesz Luther mondata eredményként értve drága kegyelemmé, azaz egyedüli kegyelemmé.

A kegyelem a pecca fortiter (a vétkezz bátran!) elvként értelmezve olcsó kegyelem, végül is csak új törvény, amely nem segít és nem szabadít meg. A kegyelem élő igeként, a pecca fortiter (vétkezz bátran!) a küzdelemben adott vigaszként és követésre hívásként értelmezve drága kegyelem, tiszta kegyelem, amely tényleg megbocsátja a bűnöket, és megszabadítja a bűnöst.

Mint hollók gyülekeztünk össze az olcsó kegyelem holtteste köré, tőle vettük a mérget, amelytől meghalt közöttünk Jézus követése. A tiszta kegyelemről szóló tanítás viszont páratlan megdicsőülést ért meg, mert a kegyelemről szóló tiszta tanítás maga lett istenné, maga a tanítás a kegyelemmé. Mindenütt Luther szavai, de igazságukból öncsalássá torzítva! Azt vallották: Mivel csak egyházunk birtokolja a megigazulásról szóló tanítást, akkor bizonyosan megigazult egyház is! Abban kellett tehát Luther igazi örökségét felismernünk, hogy a lehető legolcsóbbá tettük a kegyelmet. Azt kellett lutherinek nevezni, hogy Jézus követését átengedték a törvényeskedőknek, az újítóknak, a rajongóknak, mindezt a kegyelemre hivatkozva; azt, hogy a világot igazolták, és a követést gyakorló keresztyéneket eretneknek kiáltották ki. Az eredmény az lett, hogy egy egész nép lett keresztyénné, lutheránussá a követés rovására, túl olcsón. Győzött az olcsó kegyelem.

De tudjuk e azt is, hogy ez az olcsó kegyelem a legnagyobb mértékben irgalmatlan volt hozzánk? Vajon az az ár, amelyet ma a szervezett egyház összeomlásával kell megfizetnünk, nem a túl olcsón szerzett kegyelem szükségszerű következménye? Olcsón adták az igét és a szentségeket, kéretlenül kereszteltek, konfirmáltak, feloldoztak egy egész népet; a szentélyt merő emberi szeretetből a gúnyolódóknak és a hitetleneknek adták, vég nélkül ajándékozták a kegyelmi áradatot, de a Krisztus szigorú követésére hívást egyre ritkábban lehetett hallanunk. Hol maradtak a régi egyház felismerései, ahol a keresztelési oktatásban olyan gondosan őrködtek az egyház és világ közötti határ és a drága kegyelem fölött? Hol maradtak Luther figyelmeztetései, hogy tartózkodjanak az evangéliumnak olyan hirdetésétől, amely az embereket istentelen életükben elbizakodottá tenné? Mikor tették borzalmasabban és istentelenebbül keresztyénné a világot, mint itt? Mi a Nagy Károly által lemészárolt háromezer szász a meggyilkolt lelkek millióihoz képest? Rajtunk lett igazzá, hogy az atyák bűnéért harmad  és negyedízig a gyermekek bűnhődnek. Az olcsó kegyelem nagyon irgalmatlan volt evangélikus egyházunkhoz.

Az olcsó kegyelem azonban legtöbbünkhöz minden bizonnyal személyesen is irgalmatlan volt. Nem megnyitotta, hanem elzárta előlünk a Krisztushoz vezető utat. Nem hívott követésre, hanem megkeményített az engedetlenségben. Vagy nem volt-e irgalmatlan és kemény, amikor ott támadtak ránk az olcsó kegyelemről szóló igével, amikor talán éppen csak megtettük a követés első lépéseit a parancs iránti engedelmes fegyelmezettséggel? Hallhattuk e másként ezt az igét, mint úgy, hogy az merő világi józanságra hivatkozással akart utunkon feltartani? E “józan” figyelmeztetés a követés vidámságát arra hivatkozva fojtotta meg bennünk, hogy mindez csak magunk választotta út, erőpazarlás, erőfeszítés és fegyelem lenne, amely szükségtelen, sőt rendkívül veszélyes is? – mert hiszen a kegyelemben ugye már éppen minden kész és elvégeztetett! A pislogó gyertyabelet irgalmatlanul kioltották. Irgalmatlanság volt így beszélni egy emberhez, mert annak, ilyen olcsó ajánlattól megzavarodva el kellett hagynia útját, amelyre Jézus elhívta. Most az olcsó kegyelem után kapott, amely örökre elzárta előle a drága kegyelem ismeretét. Nem is történhetett másként, mint úgy, hogy a megcsalt gyenge ember az olcsó kegyelem birtokában egyszercsak erősnek érezte magát, valójában pedig elvesztette az engedelmességhez, a követéshez szükséges erőt. Az olcsó kegyelem igéje több keresztyént tett tönkre, mint a cselekedetekre szólító felhívás bármelyik parancsa.

Most a továbbiakban azokért akarunk szólni, akiket éppen ebben támadtak meg, akiknek a kegyelem szava ijesztőén üressé vált. Az őszinteség kedvéért azokért a köztünk levőkért kell megszólalnunk, akik beismerik, hogy az olcsó kegyelemmel elveszítették Krisztus követését, továbbá Krisztus követésével együtt elveszítették a drága kegyelem megértését. Egyszerűen azért kell újból megkísérelnünk, hogy megértsük kegyelem és követés helyes viszonyát, mert nem kívánjuk tagadni, hogy már nem igazán követjük Krisztust. Nem kívánjuk tagadni, hogy bár a kegyelemről szóló tiszta tanítás igazhitű egyházának tagjai vagyunk, de már nem vagyunk tagjai az eszerint követő egyháznak. Itt ma többé már nem szabad kitérnünk. Egyre világosabban mutatkozik meg egyházunk ínsége, mint egyetlen kérdés: Hogyan élhetünk ma keresztyénként?

Boldogok azok, akik már annak az útnak a végén tartanak, amelyen mi csak elindulni szándékozunk, és csodálkozva fogják fel, ami igazán nem tűnik felfoghatónak, hogy a kegyelem drága, éppen mert tiszta kegyelem, mert Istennek Jézus Krisztusban megjelent kegyelme. Boldogok azok, akik ennek a kegyelemnek ismeretében élhetnek a világban anélkül, hogy elvesznének benne, akiknek Jézus Krisztus követése közben a mennyei haza olyan bizonyossá vált, hogy valóban szabadok az e világban való életre. Boldogok, akiknek Jézus Krisztus követése semmi mást nem jelent, mint kegyelemből való életet, és akiknek a kegyelem semmi mást nem jelent, mint az Ő követését. Boldogok, akik így lettek keresztyének, akikhez a kegyelem igéje irgalmas volt.