“És amikor Jézus továbbhaladt, meglátta Lévit, az Alfeus fiát, aki a vámszedő helyen ült, és így szólt hozzá: kövess engem! Az pedig felkelt, és követte őt” (Mk 2,14)

Elhangzik a hívás, és minden további közbenjárás nélkül következik az elhívott engedelmes cselekedete. A tanítvány válasza nem a Jézusba vetett hit szóban történő megvallása, hanem az engedelmes cselekvés. Hogyan lehetséges hívás és engedelmesség ilyen szoros kapcsolata? A természetes értelemnek felettébb megbotránkoztató ez, meg kell kísérelnie, hogy szétszedje ezt a szoros köteléket, valamit közbe kell iktatnia, valamit meg kell magyaráznia. Minden körülmények között kiegyenlítést kell találnia, lélektanit, történetit. Felteszik a balga kérdést, hogy a vámszedő vajon nem ismerte e már előzőleg Jézust, és ezért áll készen arra, hogy a hívás nyomán kövesse. A szöveg azonban éppen efelől hallgat csökönyösen, hiszen az egész hívás és cselekvés közvetlen kapcsolata miatt fontos. Nem érdekli az ember kegyes döntéseinek lélektani indoklása. Miért nem? Azért, mert hívás és cselekedet ilyen sorrendjének csak egyetlen érvényes indoklása létezik: maga Jézus Krisztus! Ő az, aki hív. Ezért követi a vámszedő. Jézus feltétlen, közvetlen de megindokolhatatlan tekintélye igazolódik ebben a találkozásban. Itt nincs semmi előzmény és semmi más következmény, mint az elhívott engedelmessége. Jézus a Krisztus, ez ad teljhatalmat arra, hogy hívjon, és szavának engedelmességet követeljen. Jézus nem mint tanító és példakép, hanem mint Krisztus, az Isten Fia hív követésére. Így ez a rövid szöveg semmi mást nem hirdet, mint Jézust, a Krisztust, és az Ő emberre szóló igényét. A tanítvány nem kap dicséretet a maga határozott keresztyénségéért. Az érdeklődésnek nem rá kell irányulnia, hanem egyedül arra, aki hívja, annak teljhatalmára. Nem is a hithez, a követéshez vezető utat veszi észre, hiszen nincs más út a hithez, mint a Jézus hívása iránti engedelmesség.

Mit hallunk a követés tartalmáról? Kövess engem, gyere utánam! Ez minden. Jézus mögött menni – üres, tartalmatlan beszéd. Ez valóban nem olyan életprogram, amelynek megvalósítása értelmesnek tűnhet, nem olyan cél, eszmény, amelyre törekednie kellene. Emberi vélemény szerint semmiképpen nem olyan dolog, amelyért érdemes lenne bármit, különösen önmagát bevetnie. És mi történik? Az elhívott mindent elhagy, amije csak van, nem, azért, hogy ezzel valami különösen értékeset tegyen, hanem egyszerűen a hívás miatt, mert másképp nem tudja Jézust követni. Ennek a cselekvésnek önmagában a legcsekélyebb értéke sincs; teljesen jelentéktelen, figyelemre sem méltó. A hidak felszedve, egyszerűen csak előre lehet mennie. Az ember elhívást kap és “ki kell lépnie” eddigi életéből, a szó szoros értelmében véve kell “egzisztálnia”, kilépnie. A régi ott marad, teljesen elhagyják. Az élet viszonylagos biztonságából a teljes bizonytalanságba kerül ki a tanítvány (azaz valójában a Jézussal való közösség tökéletes biztonságába és védettségébe!); az áttekinthetőből és kiszámíthatóból (azaz valójában a teljesen kiszámíthatatlanból); a teljesen áttekinthetetlenbe, véletlenbe (azaz valójában az egyetlen szükségesbe és kiszámíthatóba); a véges lehetőségek területéről (azaz valójában a végtelen lehetőségekéből); a végtelen lehetőségek területére (azaz valójában az egyetlen szabadító valóságba). Másfelől ez nem általános törvény; sokkal inkább minden törvényesség szöges ellentéte. Ismét nem más ez, mint egyedül Jézus Krisztushoz kötés, azaz éppen minden programszerűség, minden eszményi, minden törvényesség tökéletes megtörése. Ezért nem lehetséges további tartalom. Jézus mellett nincsen más tartalom. Ő maga az!

A követésre hívás tehát egyedül Jézus Krisztus személyéhez való kötés, a hívó kegyelme minden törvényességen áttör. Kegyelmes hívás, kegyelmes parancs. Túl van törvény és evangélium ellenségeskedésén. Krisztus hív, a tanítvány követi. Ez egyszerre kegyelem és parancs. 'Tágas téren járok, ha a te utasításodat keresem” (Zsolt 119,45).

A követés Krisztushoz köt: azért, mert Krisztus van, azért kell követésnek lennie. Egy elvont Krisztus eszme, tanrendszer, vagy kegyelemről és bűnbocsánatról szóló általános vallásos ismeret nem teszi szükségessé a követést, sőt valójában kizárja azt, követés ellenes. Egy eszmével az ember a felismerés, a lelkesedés, talán a megvalósítás viszonyába is léphet, de sohasem személyes engedelmes, követői viszonyba. Az élő Jézus Krisztus nélküli keresztyénség szükségszerűen követés nélküli keresztyénség marad, és a követés nélküli keresztyénség mindig Jézus Krisztus nélküli keresztyénség: eszme, mítosz csupán. Az olyan keresztyénség, amely csak az Atya Istenről tud, Krisztus, az élő Fiú nélkül, véget vet a követésnek. Itt Istenbe vetett bizalom van, de nem. követés. Mivel Isten Fia emberré lett, mivel Ő a közvetítő, ezért a hozzá való egyedüli helyes viszonyulás a követés. A követés a közvetítőhöz kötés, és ahol helyesen beszélnek a követésről, ott a közvetítő Jézus Krisztusról, Isten Fiáról beszélnek. Csak a közvetítő, az Istenember hívhat követésre.

A Jézus Krisztus nélküli követés valami eszményi lehet, talán a vértanúság útjának önkéntes választását is jelenti, de ígéret nélküli út. Ezt Jézusnak el kell vetnie!

“Aztán elmentek egy másik faluba. Amikor mentek az úton, valaki ezt mondta neki: “Követlek, akárhová mégy”. Jézus azonban így válaszolt: “A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”. Egy másikhoz pedig így szólt: “Kövess engem!” De ő ezt kérte: “Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat”. Jézus így válaszolt neki: “Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát!” Egy másik is ezt mondta: “Követlek, Uram, de előbb engedd meg, hogy búcsút vegyek házam népétől!” Jézus pedig így felelt neki: “Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára” (Lk 9, 57 62).

Az első tanítvány hívás nélkül, maga ajánlja fel Jézusnak a követést: Jézus válasza arra figyelmezteti a lelkesedőt, nem tudja, mit tesz. Nem is tudhatja. Ez annak a válasznak az értelme, amely a tanítványnak a maga valóságában mutatja meg a Jézussal való életet. Itt az beszél, aki a kereszt felé tart, akinek egész életét az Apostoli Hitvallás egyetlen szava fejezi ki: “SZENVEDETT”. Ezt egyetlen ember sem akarhatja saját választásból. Senki sem ajánlkozhat magától követésre, mondja Jézus, és szava válasz nélkül marad. A követésre történő önkéntes felkínálkozás és a valódi követés közötti szakadék megmarad.

Ahol azonban maga Jézus hív, Ő hidalja át a legmélyebb szakadékot is. A második atyját akarja eltemetni, mielőtt követésre indul. Köti őt a törvény előírása, tudja, mit akar, és mit kell tennie. Először a törvényt kell teljesítenie, azután akar követni. Itt a törvény világos parancsa áll az elhívott és Jézus között. Jézus hívása erőteljesen száll szembe ezzel: Éppen most semmilyen körülmények között nem szabad megengednünk, hogy bármi is Jézus és az elhívott közé lépjen, legyen az a legnagyobb és legszentebb, legyen az akár maga a Törvény. Éppen most kell megtörténnie annak, hogy Jézus kedvéért megszegik a magát közbeállítani akaró törvényt, mert nincs többé joga Jézus és az elhívott közé állnia. Jézus itt szembeszáll a törvénnyel, és követést parancsol. Egyedül Krisztus beszél így. Övé az utolsó szó. A másik nem szegülhet ellen. Ez a hívás, ez a kegyelem ellenállhatatlan.

A harmadik úgy érti a követést, mint az első, éspedig saját kezdeményezésű ajánlatként, maga választotta életprogramként. Azonban – eltérően az elsőtől – feljogosítva érzi magát arra, hogy a maga részéről is feltételeket állítson. Ezzel tökéletes ellentmondásba keveredik. Jézus mellé akar állni, de ugyanakkor odaállít valamit maga és Jézus közé: “Engedd meg előbb...!” Követni akar, de maga akarja megszabni a követés feltételeit. Számára a követés lehetőség, amelynek megvalósításához bizonyos feltételek teljesítése tartozik. Ezzel a követés valami emberileg belátható és érthető dolog lesz. Először az egyiket, azután a másikat teszi meg az ember. Mindennek megvan a helye és ideje. A tanítvány Jézus rendelkezésére áll, de ezzel arra is jogosult, hogy feltételeket állítson. Nyilvánvaló azonban, hogy ebben a pillanatban a követés megszűnik követés lenni. Emberi programmá lesz, amelyet saját megítélésem szerint osztok be, amelyet ésszerűen és erkölcsösen igazolhatok. Ez a harmadik tehát követni akar ugyan, de miközben ezt kimondja, már nem akar követni. Saját ajánlatával érvényteleníti a követést, mert a követés nem tűri meg, hogy feltételek lépjenek Jézus és az engedelmesség közé. Ez a harmadik tehát nem csak Jézussal, hanem önmagával is ellentmondásba kerül. Nem akarja, amit Jézus akar, de azt sem akarja, amit ő maga akar. Szembefordul és meghasonlik önmagával, mindezt az: “Engedd meg nekem előbb…” mondattal. Jézus válasza ezt az önmagával történő, a követést kizáró meghasonlást ezzel a képpel erősíti meg: “Aki az eke szarvára teszi a kezét és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára”.

Követni azt jelenti, határozott lépéseket tenni. Már a hívásra megtett első lépés elválasztja a követőt eddigi életétől. Maga a követésre hívás teremt azonnal új helyzetet. Kizárt dolog a régi helyzetben maradni és követni. Eleinte ez szemmel látható volt. A vámszedőnek a vámot, Péternek a hálót kellett elhagynia, hogy Jézust kövesse. Felfogásunk szerint már akkoriban is teljesen másképp lehetett volna. Jézus a vámszedőnek új istenismeretet közvetíthetett volna, és az a régi helyén maradhatott volna. Ha Jézus nem az emberré lett Isten Fia lett volna, úgy ez lehetséges lenne. Mivel azonban Jézus a Krisztus, ezért kezdettől fogva világosság kellett lennie, hogy szava nem csupán tanítás, hanem a lét újjáteremtése. Valóban Jézussal kellett menni. Akit Ő hívott, annak ezzel azt mondta, hogy a Jézusba vetett hitnek már csak egyetlen lehetősége létezik számára, éspedig az, hogy mindent elhagyjon, és az emberré lett Isten Fiával menjen.

Az első lépések állítják a követőt abba a helyzetbe, hogy hinni tudjon. Ha nem követ, hátramarad, így nem tanul meg hinni. Az elhívottnak abból a helyzetéből, amelyben nem tud hinni, abba a helyzetbe kellett lépnie, amelyben először lehet hívővé. Ennek a lépésnek önmagában semmiféle jelentősége nincs, egyedül a Jézus Krisztussal való közösség indokolja, amelyet így lehet megszerezni. Amíg Lévi a vámnál, vagy Péter a hálóknál ül, addig tisztességesen és hűségesen végezhetik hivatásukat, addig lehetnek régi vagy új felismeréseik Istenről, de ha istenhitet akarnak tanulni, akkor az emberré lett Isten Fiát kell követniük, akkor vele kell menniük.

Azelőtt másként volt. Akkor élhettek hivatásuknak, ismeretlenül – mint az országban lévő “csendesek”  , megtartva a törvényt és várva a Messiást. Most azonban itt volt Ő, elhangzott hívása. Hinni most már nem azt jelentette, hogy csendben lenni és várni, hanem azt: Vele menni követésre. Követésre szólító hívása most minden köteléket felbontott a Jézus Krisztushoz való egyetlen kötelék kedvéért. Most minden hidat fel kellett égetnie, meg kellett, tennie a teljes bizonytalanságba vezető lépést, hogy megismerjék, mit követel és mit ad Jézus. A vámnál ülő Lévi számára Jézus talán mindenféle bajban elérhető segítség lehetett volna, de nem ismerte volna meg egyetlen Uraként, akinek kezébe egész életét le kell tennie – tehát nem tanult volna meg hinni. Azt a helyzetet kell megteremteni, ahol hinni lehet Jézusban, az emberré lett Istenben, azt a lehetetlen helyzetet, amelyben mindent egy lapra tesznek fel, éspedig Jézus szavára. Péternek ki kell lépnie a hajóból a hullámzó vízre, hogy megtapasztalja saját tehetetlenségét és Ura mindenhatóságát. Ha nem lép ki, nem tanult volna meg hinni. A hullámzó tengeren teljesen lehetetlen, erkölcsileg éppen felelőtlen helyzetnek kell előállnia azért, hogy hinni tudjon. A hithez vezető út a Krisztus hívása iránti engedelmességen át vezet. Az első lépésre szükség van, különben meghiúsul Jézus hívása, és az első lépés nélkül hamis rajongássá válik minden állítólagos követés.

Veszélyes dolog megkülönböztetni azt, a helyzetet, amelyben lehetséges a hit, az olyantól, amelyben nem lehetséges. Emellett – először – egészen világosnak kell lennie annak, hogy sohasem magában a helyzetben van vagy ismerhető fel az, hogy milyen természetű. Egyedül Jézus Krisztus hívása teszi olyan helyzetté, amelyben lehetséges a hit. Másodszor – azt a helyzetet, amelyben lehetséges a hit, sohase emberek hozzák létre. A követés nem az ember ajánlata. Egyedül a hívás terem a helyzetet. Harmadszor – az ilyen helyzetnek önmagában soha nincs saját értéke. Egyedül a hívás igazolja. Végül és legfőképpen – maga a helyzet is, amelyben lehetséges a hit, szintén mindig csak hitben lehetséges.

Az olyan helyzet fogalma, amelyben lehetséges a hit, csupán annak a tényállásnak a körülírása, amelyben a következő két, egyformán igaz mondat érvényes: Csak a hívő engedelmes, és csak az engedelmes hisz.

A Biblia iránti hűség súlyos kárt szenved, ha az első mondatot a másik nélkül hagyjuk. Azt valahogyan megértjük, hogy csak a hívő engedelmes. Az engedelmesség persze kövesse a hitet, miként a jó gyümölcs a jó fát – mondjuk ekkor. Először a hit, és csak azután az engedelmesség. Ha ezzel csak azt akarjuk megerősíteni; egyedül a hit igazít meg és nem az engedelmesség cselekvése, úgy ez kétségkívül minden továbbinak szükséges és nélkülözhetetlen előfeltétele. Ha viszont ezzel valamilyen idői meghatározást akarnánk adni, hogy először hinni kell, és később kövesse az engedelmesség, úgy hit és engedelmesség elszakad egymástól, azután nyitva marad az a merőben gyakorlati kérdés, mikor is kell elkezdeni az engedelmességet. Az engedelmesség a hittől elválasztott marad. A megigazulás érdekében ugyan szét kell választani a hitet és engedelmességet, de ez a szétválasztás sohasem szüntetheti meg a kettő egységét, amely abban áll, hogy a hit csak az engedelmességben létezik, soha sincs engedelmesség nélkül, s a hit csak az engedelmesség cselekvésében hit.

Az engedelmességről, mint a hit következményéről szóló beszéd lényeget nem tükröző volta miatt, hit és engedelmesség feloldhatatlan egységére történő utalás miatt, a “csak a hívő engedelmes” mondattal most szembe kell állítani a másikat: “Csak az engedelmes hisz”. Ha ott a hit az engedelmesség előfeltétele, úgy itt az engedelmesség a hit előfeltétele. Pontosan úgy, ahogyan a hit következményének nevezi az engedelmességet, a hit előfeltételének is kell nevezni.

Csak az engedelmes hisz. Ahhoz, hogy valaki hinni tudjon, egy tényleges parancsnak kell engedelmeskednie. Meg kell tennie az engedelmesség első lépését azért, hogy a hit ne kegyes öncsalás, olcsó kegyelem legyen. Nagyon fontos az első lépés. Minőségileg különbözik minden további lépéstől. Az engedelmesség első lépésének kell Pétert a hálóktól el , a hajóból ki , a gazdag ifjút a gazdagságból kivezetnie. Hinni csak ebben az új, az engedelmesség által teremtett helyzetben lehetséges.

Ezt az első lépést úgy kell szemlélnünk, mint külső cselekedetet, amely az egyik életmód másikra történő fölcserélése. Mindenki megteheti ezt a lépést. Az embernek szabadsága van rá. Ez a polgári igazságosságon (iustitia civilis) belüli cselekvés, amelyben az ember szabad. Péter nem tud megtérni, de hálóit elhagyhatja. Az evangéliumok – tartalmi szempontból nézve – az első lépéssel már olyan cselekedetet követelnek, amely a teljes életet illeti. A római egyház ezt a lépést csak a szerzetesség rendkívüli lehetőségeként követelte meg, miközben a többi hívő számára elegendő volt az, hogy feltétel nélkül alávesse magát az egyház parancsainak. Az első lépést döntő fontosságúnak tekintik az evangélikus hitvallási iratok is: Miután a szinergista félreértés veszélyét alapvetően elhárították, lehet és kell is helyet hagyni annak a külső cselekvésnek, amelyet a hithez követelnek; ez itt a templom felé vezető lépés, amelyben az üdvösség igéjét hirdetik. Ezt a lépést teljes szabadságban lehet megtenni. Gyere a templomba! – ezt emberi szabadságoddal megteheted. Vasárnap elhagyhatod a házadat, és odamehetsz, ahol az igét hirdetik. Ha ezt nem teszed, úgy önkényesen zárod ki magad arról a helyről, ahol lehetséges hit. Az evangélikus hitvallási iratok ezzel azt tanúsítják, hogy tudnak olyan helyzetről, amelyben lehetséges a hit, és olyanról, amelyben nem lehetséges. Itt ugyan nagyon rejtve marad ez a felismerés – mintha szégyellnék  , de megvan – az első lépésnek, mint külső cselekvésnek jelentőségéről szóló egy és ugyanazon felismerés.

Ha már biztos ez a felismerés, akkor másodikként azt kell mondanunk, hogy ez az első lépés, mint teljesen külső cselekedet a törvény halott műve, és az is marad; önmagában sohasem vezet Krisztushoz. Az új élet külső cselekedetként teljesen a régi marad, legjobb esetben új élettörvényt, új életstílust jelent, amelynek azonban semmi köze a Krisztussal való új élethez. Az alkoholt elhagyó iszákos, a pénzét elajándékozó gazdag ezáltal szabaddá válik ugyan az alkoholtól és a pénztől, de nem önmagától. Tehát teljesen a régi énjüknél maradnak, alkalmasint még közelebb önmagukhoz, mint előzőleg – teljesen a régi élet halálában, a cselekedet követelménye alatt. Bár a cselekedetet meg kell tenni, de ez önmagában nem vezet ki a halálból, az engedetlenségből és istentelenségből. Ha ezt az első lépésünket mi magunk esetleg a kegyelem és hit előfeltételeként értelmezzük, úgy abban cselekedetünk elítélt minket, és végképp elszakadtunk a kegyelemtől. Ráadásul a külső cselekvés mindent magában foglal, amit érzületnek, jó szándéknak szoktunk nevezni, mindent, amit a római egyház “facere quod in se est” nek nevez. (Tenni, ami önmagában van.) Ha az első lépést azzal a szándékkal tesszük, hogy általa a hinni tudás állapotába kerüljünk, ily módon ez a hinni tudás ismét semmi más, mint cselekvés, mint régi életünkön belüli új lehetőség. Ezzel teljesen félreértjük, és maradunk a hitetlenségben.

És mégis meg kell történnie a külső cselekedetnek, mert a hinni tudás állapotába kell kerülnünk. Meg kell tennünk az első lépést! Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ez a lépés csak akkor történik helyesen, ha azt nem a saját cselekedetünkre – amelyet meg kell tennünk – történő pillantással, hanem egyedül Jézus Krisztus szavára történő pillantással tesszük, amely erre hív bennünket. Péter tudja, önkényesen nem szabad kiszállnia a hajóból, mert az első lépés már a pusztulását jelentené, ezért kiáltja: “Parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen”, és Krisztus felel: “Jöjj!” Tehát Krisztusnak kell őt hívnia, egyedül szavára tekintettel lehet megtennie a lépést. Ez a hívás kegyelme, amely a halálból az engedelmesség új életére hívja el őt. Most azonban, amikor Krisztus hívta, Péternek ki kell jönnie a hajóból, hogy Krisztushoz menjen. Így ez valójában már maga az engedelmesség első lépése, a Krisztus szavába vetett hit egyik cselekedete. De teljesen félreértené a hitet, mint hitet az, aki most ismét arra következtetne, hogy az első lépés tehát nem szükséges, mert a hit már jelen van. Éppen ezzel szemben kell megkockáztatnunk a mondatot: Először az engedelmesség lépését kell megtenni, mielőtt hinni lehetne. Az engedetlen nem tud hinni.

Panaszkodsz, hogy nem tudsz hinni? Senki sem csodálkozhat, ha nem jut hitre, ameddig bármiben tudatosan engedetlen Jézus parancsával szemben, vagy megtagadja azt. Nem akarod Jézus parancsának alávetni valamilyen bűnös szenvedélyedet, ellenségeskedést, reményt, életviteledet, értelmedet? Ne csodálkozz, hogy nem kapod meg a Szentlelket, hogy nem tudsz imádkozni, hogy a hitért való imádságod üres marad. Menj el inkább és békülj meg testvéreddel, hagyd el a téged fogva tartó bűnt, és újból hinni fogsz! Ha Isten parancsoló szavát elutasítod, úgy kegyelmes szavát sem fogod megkapni. Hogyan találnád meg azzal a közösséget, akitől bármely ponton tudatosan megvonod magad? Az engedetlen nem tud hinni, csak az engedelmes hisz.

Itt kemény törvénnyé válik Jézus Krisztus követésre szólító kegyelmes hívása: Tedd ezt! Hagyd el azt! Gyere ki a hajóból Jézushoz! Annak, aki hitével vagy hitetlenségével mentegeti Jézus szavával szembeni engedetlenségét, annak mondja Jézus: Először légy engedelmes, tedd a külső cselekedetet, hagyd el, ami köt téged, add föl, ami elválaszt Isten akaratától! Ne mondd, hogy nincs hozzá hitem! Addig nem is lesz, amíg engedetlenségben maradsz, amíg az első lépést nem akarod megtenni. Ne mondd azt sem: mivel van hitem, már nem szükséges, hogy megtegyem az első lépést. Nincs hited addig és nem is lesz, amíg nem. akarod megtenni e tépést, hanem. miközben hited alázatosnak látszik, megkeményedsz a hitetlenségben. Gonosz kibúvás, a hiányzó engedelmességről a hiányzó hitre és a hiányzó hitről ismét a hiányzó engedelmességre visszautalni. A “hívők” engedetlensége, hogy ott, ahol engedelmességük a követelmény a hitetlenségüket vallják meg, és ezzel a beismeréssel űznek játékot (Mk 9, 24). Ha hiszel – úgy tedd meg az első lépést. Az vezet Jézus Krisztushoz. Ha nem hiszel – úgy tedd meg éppen ugyanazt a lépést, hiszen parancsba kaptad! Nem hited vagy hitetlenséged felől kaptál kérdést, hanem. az engedelmesség cselekedetére parancsot, éspedig azt, hogy azonnal tedd meg. Így áll elő az a helyzet, amelyben lehetségessé válik a hit, és meg is valósul.

Azaz, nem is előáll, hanem maga teremti meg a helyzetet, amelyben hinni tudsz. Arról van szó, hogy abba a helyzetbe kell eljutni, amelyben a hit valódi hit és nem öncsalás. Éppen azért elengedhetetlen ez a helyzet, mert egyedül a Jézus Krisztusba vetett igaz hitről van szó, mert egyedül a hit a cél, és az is marad. (“Hitből hitbe” Róm 1, 17.) Aki itt túl gyorsan és túl protestáns módon tiltakozik, annak meg kell kérdeznie önmagától, vajon nem az olcsó kegyelem e az, amelynek érdekében szól? Mert a két mondat valóban csak akkor nem válik az igaz hit számára megütközéssé, ha egymás mellett marad, miközben persze mindegyik pusztán önmagában feltétlenül nagy botránnyá kell legyen. Csak a hívő engedelmes – ez a hit állapotában lévő engedelmesnek szól. Csak az engedelmes hisz – ez az engedelmesség állapotában lévő hívőnek. Ha az első mondat marad magára, úgy a hívő az olcsó kegyelemnek, azaz a kárhozatnak lesz kiszolgáltatva. Ha a másik mondat marad magára, a hívő a cselekedetnek, azaz a kárhozatnak lesz kiszolgáltatva.

Innen a keresztyén lelkigondozásra vessünk egy pillantást. Nagyon fontos a lelkigondozó számára, hogy mindkét mondat ismeretéből kiindulva szóljon. Tudnia kell, hogy a hit hiányáról szóló panasz mindig a tudatos vagy már nem. tudatos engedetlenségből származik, és hogy ennek a panasznak az olcsó kegyelem vigasza nagyon is megfelelő. Így azonban töretlen marad az engedetlenség, és a kegyelemről szóló ige olyan vigasztalássá lesz, amelyet az engedetlen önmagának hirdet, olyan bűnbocsánattá, amelyet önmagának oszt. Ezzel azonban üressé válik számára az igehirdetés, többé nem hallja. És ha ezerszer is megbocsátja magának a bűnöket, mégsem képes a valódi bűnbocsánatban hinni, éppen mert valójában egyáltalán nem részesült annak ajándékában. A hitetlenség az olcsó kegyelemből él, mert az engedetlenségben akar megmaradni. Ez gyakori helyzet a keresztyén lelkigondozásban. Oda kell vezetnie, hogy az ember az önmagának osztott bűnbocsánat által megátalkodik engedetlenségében, és azt állítja, nem tudja a jót és Isten parancsát felismerni, mert az is kétértelmű és többféle magyarázatot enged meg. Az engedetlenség miatt a kezdetben még világos tudás egyre jobban elhomályosul, és megátalkodottsággá lesz. Itt maga az engedetlen úgy belebonyolódott és belekeveredett, hogy már nem képes meghallani az igét. Itt már valóban képtelenség hinnie. Ezután kb. a következő beszélgetés zajlik a megátalkodott és a lelkigondozó között: “Már nem tudok hinni.” – “Hallgasd az igét, amelyet neked hirdetnek!” – “Hallgatom, de semmit nem mond nekem, üresen megy el mellettem.” – “Nem akarod hallani.” – “Igenis akarom.” – Most érték el azt a pontot, ahol a lelkigondozói beszélgetés többnyire félbeszakad, mert a lelkigondozó nem tudja, hányadán áll. Csak az egyik mondatot ismeri: Csak a hívő engedelmes. Ezzel a mondattal már nem tud segíteni a megátalkodotton, akinek éppen ez a hite nincs meg, és nem is lehet. A lelkigondozó úgy véli, hogy már itt ama végső titok előtt áll, hogy ti. Isten az egyiknek ajándékoz hitet, amelyet a másiktól megtagad. Azután ezzel a mondattal kerül sor a kapitulációra. A megátalkodott magára marad, és beletörődve panaszolja tovább nyomorúságát. Éppen itt rejlik azonban a beszélgetés fordulópontja. A fordulat mindenre kiterjed. Nincs többé érvelés, végül már nem veszi komolyan a másik kérdéseit, annál, inkább magát a másikat, aki azok mögött kíván elrejtőzni. Most kerül sor a betörésre abba az erődbe, amelyet a megátalkodott épített magának, ezzel a mondattal: Csak az engedelmes hisz. Tehát a beszélgetés megszakad, és a lelkigondozó következő mondata így hangzik: “Engedetlen vagy, megtagadod a Krisztus iránti engedelmességet, magadnak akarod. megtartani saját uralmad egy részét. Nem tudod Krisztust hallani, mert engedetlen vagy, nem tudsz a kegyelemben hinni, mert nem akarsz engedelmeskedni. Szívedben valahol megkeményíted magad Krisztus hívásával szemben. A bűnöd a bajod.” Most maga Krisztus jelenik meg újból a küzdőtéren, most támadja meg az ördögöt a másikban, aki eddig az olcsó kegyelem mögé rejtőzött el. Most minden azon múlik, hogy a lelkipásztor mindkét mondatunkat készenlétben tartsa: Csak az engedelmes hisz, és csak a hívő engedelmes. Jézus nevében kell felszólítania az engedelmességre, a cselekvésre, az első lépésre. Hagyd el, ami köt, és kövesd Őt! Ebben a pillanatban minden ezen a lépésen múlik. Meg kell törni az engedetlen magatartását. Hiszen abban már nem lehet Krisztust hallani. A szökevénynek elő kell jönnie maga építette búvóhelyéről. Csak odakint láthat, hallhat, hihet szabadon. Jóllehet Krisztus előtt semmit nem nyert azzal, hogy a cselekvés megtörtént, ez önmagában halott cselekedet marad. Mégis Péternek ki kell mennie a hullámzó tengerre, hogy hinni tudjon.

Röviden tehát ez a tényállás: A mi emberünk ezzel a mondattal: “Csak a hívő engedelmes” az olcsó kegyelemmel mérgezte meg magát. Megmarad az engedetlenségben, és az önmagának hirdetett megbocsátással vigasztalja magát; ezzel Isten szavától zárkózik el. Az erőd megrohanása addig nem sikerül, ameddig azt a mondatot ismétlik neki, amely mögé elrejtőzött. Be kell következnie a fordulatnak, engedelmességre kell felszólítani a másikat: Csak az engedelmes hisz!

Vajon ez nem a saját cselekedetek útjára csábítja e az embert? Nem, sokkal inkább arra figyelmezteti, hogy hite nem hit, és megszabadul attól, hogy önmagába bonyolódjon. A döntés szabad levegőjére kell jutnia. Így tudj a újra meghallani Jézus hitre és követésre szólító parancsát.

Ezzel már a gazdag ifjúról szóló történet kellős közepén vagyunk. “Odament hozzá valaki és azt kérdezte: “Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő így válaszolt neki: “Miért kérdezel engem a jóról? Csak egy van, aki jó. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat”. Az megkérdezte: “Melyeket?” Jézus így felelt: “Ezeket: ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld atyádat és anyádat, szeresd felebarátodat, mint magadat.” Az ifjú erre azt mondta: “Ezt mind megtartottam, mi fogyatkozás van még bennem?” Jézus így szólt hozzá: “Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el a vagyonodat, oszd szét a szegényeknek és kincsed lesz a mennyben: aztán jöjj, és kövess engem!” Amikor meghallotta az ifjú ezt a beszédet, elszomorodva távozott, mert nagy vagyona volt.” (Mt 19, 16 22).

Az ifjú örök élet iránti kérdése – üdvösségkérdés – éppenséggel az egyetlen komoly kérdés. Nem könnyű azonban helyesen feltenni azt a kérdést. Ez abban mutatkozik meg, hogy az ifjú – aki nyilvánvalóan ezt a kérdést gondolja – voltaképpen már egészen más kérdést tesz fel, sőt valójában kitér a kérdés elől. Kérdését ugyanis a “jó Mester” hez intézi. A jó Mester, a nagy Tanító véleményét, tanácsát, ítéletét akarja e kérdésben hallani. Ezzel két dolgot fejez ki: Először azt, hogy kérdése nagyon fontos, Jézusnak erre valami jelentőségteljeset kell mondania. Másodszor viszont azt, hogy a jó Mestertől, a nagy Tanítótól ugyan lényeges kijelentést vár, de mégsem feltétlenül kötelező isteni utasítást. Az örök élet iránti kérdés az ifjú számára olyan kérdés, amelyről egy “jó Mesterrel” kíván beszélni és vitatkozni. De már itt útjában áll Jézus szava: “Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó az egy Istenen kívül” A kérdés máris leleplezte az ifjú szívét. Egy jó rabbival akart az örök életről beszélgetni, most pedig azt kell hallania, hogy ezzel a kérdéssel valójában nem egy kiváló Mester, hanem Isten előtt áll. Nem kap tehát Isten Fiától olyan választ, amely valami más lenne, mint az egyetlen Isten parancsára történő világos utalás. Nem kapja meg egy “jó Mester” válaszát, amely Isten kinyilatkoztatott akaratához még saját véleményt fűzne hozzá. Jézus önmagától az egyedül jó Istenhez utasítja, és éppen így bizonyul Isten tökéletesen engedelmes Fiának. Ha viszont a kérdező magának Istennek színe előtt áll, akkor azonnal olyan személyként lepleződik le, mint aki menekül Isten világos parancsa elől, amelyet maga is ismer. Hiszen az ifjú ismeri a parancsolatokat. Viszont éppen ebben a helyzetben nem képes megelégedni velük, hanem föléjük akar kerülni. Kérdése átlátszó, maga kitalálta és maga választotta kegyesség kérdése. Miért nem elég az ifjúnak a kinyilatkoztatott parancs? Miért tesz úgy, mintha nem tudná régen a választ a kérdésre? Miért akarja Istent azzal vádolni, hogy az életnek ebben a döntő kérdésében tudatlanságban hagyta őt? Így az ifjú máris fogságba esett, bíróság elé került. Az üdvösség iránti kötelezettség nélküli kérdezősködéstől a kinyilatkoztatott parancsok iránti egyszerű engedelmességre lett visszahívva.

Egy második menekülési kísérlet következik. Az ifjú további kérdéssel válaszol: “Melyeket?” Maga a Sátán lappang ebben az egyetlen kérdésben. Voltaképpen ez volt itt az egyetlen lehetséges kibúvó annak, akit lelepleztek. Természetesen az ifjú ismerte a parancsolatokat: De végül is ki ne akarná tudni, hogy a parancsolatok sokaságából melyik parancs érvényes éppen reá, éppen most. A parancsolat kijelentése többértelmű, homályos – mondja az ifjú. Nem a parancsolatokat nézi, hanem ismét csak önmagát, kérdéseit, problémáit, összeütközéseit. Isten világos parancsától “az erkölcsi összeütközés” érdekes, vitathatatlanul emberi helyzetébe húzódik vissza. Ebben nem az a hamis, hogy ismeri az összeütközést, hanem az, hogy Isten parancsával szemben játssza ki azt. Hiszen a parancsolatok sokkal inkább azért lettek, hogy véget vessenek az erkölcsi összeütközésnek. Az erkölcsi összeütközés – mint az ember bűneset utáni erkölcsi ősjelensége – magának az embernek Istennel szembeni tiltakozása. A paradicsomi kígyó helyezte ezt az összeütközést az első ember szívébe. “Csakugyan azt mondta az Isten?” Az ember a világos parancstól, az egyértelmű gyermeki engedelmességtől lesz elszakítva erkölcsi kétely által, arra utalva, hogy hiszen a parancs még mindenképpen magyarázatra, értelmezésre szorul. “Csakugyan azt mondta az Isten?” Az embernek jóról és rosszról való tudása erejével, lelkiismerete szerint magának kell eldöntenie, mi a jó. A parancsolat többértelmű, Isten azt akarja, hogy az ember értelmezze, magyarázza, és szabadon döntsön.

Ezzel máris meg lett tagadva a parancs iránti engedelmesség. Kettős gondolkodás lépett az egyértelmű cselekvés helyére. A szabad lelkiismeret embere dicsekszik az engedelmesség gyermekével szemben. Az erkölcsi összeütközésre hivatkozás az engedelmesség felmondása. Ez visszavonulás Isten valóságától az ember számára lehetségeshez, a hittől a kételyhez. Így történik meg most a váratlan, hogy ugyanaz a kérdés, amellyel az ifjú igyekszik eltakarni engedetlenségét, olyannak leplezi le őt, amilyen, méghozzá bűn alatt élő emberként. Jézus válaszával történik meg ez a leleplezés. Elhangzanak Isten kinyilatkoztatott parancsai. Azáltal, hogy Jézus megnevezi őket, újból megerősíti mint Isten parancsait. Az ifjúnak újra meg kell állnia. Még egyszer abban reménykedett, hogy egy örök kérdésekről szóló beszélgetés kötetlensége áttörést hozhat neki. Azt remélte, hogy Jézus az erkölcsi összeütközés megoldását kínálja fel neki. Ehelyett nem a kérdést, hanem őt magát ragadja meg. Az erkölcsi összeütközés nyomorúságára az egyetlen válasz magának Istennek a parancsa és ezzel együtt a követelés, hogy többé már ne vitatkozzék, hanem végre engedelmeskedjék. Csak az ördög kínálja az erkölcsi összeütközés megoldását, és ez azt jelenti: Maradj a kérdezésnél, úgy szabad vagy az engedelmességtől. Jézus nem az ifjú kérdését, hanem magát az ifjút célozza meg. Egyáltalán nem veszi komolyan az ifjú által olyan halálosan komolyan vett erkölcsi összeütközést. Csak egyet vesz komolyan, méghozzá azt, hogy az ifjú végre hallja meg a parancsot, és engedelmeskedjék. Éppen ott, ahol az erkölcsi összeütközést ennyire komolyan akarják venni, ahol gyötri és szolgaságban tartja az embert – mert nem engedi az engedelmesség szabadító cselekedetére eljutni – éppen ott tárul fel annak teljes istentelensége, ott kell mint végérvényes engedetlenségnek a maga teljesen istentelen komolytalanságában nyilvánvalóvá válnia. Egyedül az engedelmes cselekvés komoly, amely megszünteti és szétrombolja az összeütközést, ezzel Isten gyermekeivé szabadít fel minket. Ez az az isteni diagnózis, amelyet az ifjú kézhez kap.

Az ifjú tehát kétszer került Isten igéjének igazsága alá. Már nem kerülheti meg Isten igéjét. Igenis, a parancs világos, és az embernek engedelmeskednie kell! De az ifjúnak ez nem elég! “Ezt mind megtartottam ifjúságomtól fogva, mi fogyatkozás, van még bennem?” Az ifjú ennél a válasznál éppen úgy meg van győződve törekvése őszinteségéről, mint az összes előzőeknél. Hiszen Jézussal szembeni makacssága éppen ebben rejlik. Ismeri a parancsot, megtartotta, de azt gondolja, hogy az nem lehet Isten teljes akarata, még valaminek hozzá kell jönnie, valami rendkívülinek, páratlannak. Azt akarja tenni. Isten kinyilatkoztatott parancsa tökéletlen – mondja az ifjú a valódi parancstól való végső menekülésében, abban a végső kísérletben, hogy önmagánál maradjon, hogy maga döntsön jóról és rosszról. A parancsot most helyesli, de ugyanakkor szembetámadja. “Ezt mind megtartottam, mi fogyatkozás van még bennem?” Márk ezen a helyen hozzáfűzi: “Jézus ekkor rátekintett és megszerette” (10,21). Jézus felismeri, hogy az ifjú milyen reménytelenül elzárkózik Isten élő igéje elől, hogy teljes komolysággal, egész lényével dühöng az élő parancs és az egyértelmű engedelmesség ellen. Segíteni akar az ifjúnak, szereti őt. Ezért adj a neki a végső választ: “Ha tökéletes akarsz lenni, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, aztán jöjj, és kövess engem.”

Három dolog figyelemre méltó ezekben az ifjúhoz intézett szavakban: először az, hogy most maga Jézus parancsol. Ugyanaz a Jézus, aki épp csak az imént utasította az ifjút a “jó Mestertől” az egyedül jó Istenhez, most maga veszi igénybe a teljhatalmat, hogy kimondja a végső szót és parancsot. Az ifjúnak fel kell ismernie: Maga Isten Fia áll előtte. Jézusnak az ifjú elől elrejtett fiúsága volt az, amely őt tőle az Atyához utalta, mivel tökéletesen egyesítette magát Atyjával. Ugyanez az egység az, amely most magával Jézussal szólaltatja meg az Atya parancsát. Ennek félreérthetetlenül világossá kell lennie az ifjú számára, amikor Jézus követésre szólító hívását hallja. Ez a parancsolatok összefoglalása – az ifjúnak a Krisztussal való közösségben kell élnie, Krisztus a parancsolatok célja. Ez a Krisztus áll most vele szemben, és hívja őt. Nincs többé kibúvó az erkölcsi összeütközés valótlanságába. A parancs egyértelmű: Kövess engem! A második: Ennek a követésre hívásnak is szüksége van még tisztázásra, hogy félreérthetetlen legyen. Lehetetlenné kell tenni az ifjúnak azt, hogy a követést magát ismét félreértse, mint erkölcsi kalandot, mint különlegesen érdekes, de adott esetben mégis visszavonható utat és életmódot. A követést még azután is félreértené az ifjú, ha úgy tekintené, mint eddigi cselekvésének és kérdésének végső lezárását, mint ráadást az előzményekhez, mint az eddiginek pótlását és kiegészítését, tökéletesítését. Ezért kell a félreérthetetlen tisztázáshoz olyan helyzetet teremteni, amely nem engedi, hogy az ember visszatérhessen a régihez. Visszavonhatatlan helyzetet, amelyben ugyanakkor világos lesz, hogy ez egyáltalán nem csak az eddigiek kiegészítése. Jézus önkéntes szegénységre szólítása teremti meg ezt a megkövetelt helyzetet. Ez az ügy létfontosságú lelkigondozói oldala. Ez abban akar segíteni az ifjúnak. hogy végre helyesen értsen, és helyesen engedelmeskedjék. Jézusnak az ifjú iránti szeretetéből fakad ez. Csak közvetítő láncszem az ifjú eddigi útja és a követés között. Ez azonban – hangsúlyozzuk – nem azonos magával a követéssel, mégcsak nem is a követés első lépcsője, hanem olyan engedelmesség, amelyben a követés valóságossá lehet. Az ifjúnak először el kell mennie, mindent el kell adnia, csak azután jönnie és követnie. A cél a követés, és a hozzá vezető út ebben az esetben az önkéntes szegénység. És a harmadik: Jézus elfogadja az ifjú kérdését, hogy mi hiányzik még belőle. “Tökéletes akarsz lenni” – ez azt a látszatot kelti, mintha itt tényleg az eddigiekhez történő hozzáfűzésről lenne szó. Ez hozzáfűzés is, melynek tartalmában azonban már minden eddigi megszűntetése lett elhatározva. Az ifjú idáig éppen nem volt tökéletes: hamisan értette a parancsot, és hamisan cselekedte. Csak most, a követésben értheti és cselekedheti, de itt is csak éppen azért, mert Jézus Krisztus erre hívta el őt. Jézus azáltal, hogy elfogadja az ifjú kérdését, kicsavarja azt a kezéből. Az ifjú az örök élethez vezető útról kérdezett, Jézus válaszol: ÉN hívlak téged. Ez minden.

Az ifjú választ keresett kérdésére. A választ úgy hívják: Jézus Krisztus. Az ifjú jó Mester szavát akarta hallani, most felismeri, hogy ez a szó – maga az ember, akit kérdezett. Jézus, Isten Fia előtt áll az ifjú – a teljes találkozásra kerül sor itt. Már csak igen vagy nem, engedelmesség vagy engedetlenség lehetséges. Az ifjú válasza: NEM. Az ifjú szomorúan ment el, reményét illetően csalódottnak, becsapottnak látja magát, és mégsem képes a múltját elhagyni. Nagy vagyona volt. A követésre hívásnak itt sincs más tartalma, mint maga Jézus Krisztus, a hozzá való kötés, a közösség vele. A követő élete azonban nem egy jó Mester iránti rajongó tisztelet, hanem az Isten Fia iránti engedelmesség.

A gazdag ifjúról szóló történet pontos megfelelője az irgalmas samaritánusról szóló példázathoz csatlakozó keret elbeszélés. “Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és azt kérdezte: “Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Erre ő megkérdezte: “Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” Az így válaszolt: “Szeresd az URat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat!” Jézus azt mondta neki: “Helyesen feleltél, tedd ezt és élni fogsz!” Az pedig igazolni akarta magát, és azt kérdezte Jézustól: “De ki az én felebarátom?” (Lk 10, 25 29)

Az írástudó kérdése ugyanaz, mint az ifjúé. Csakhogy itt kezdettől fogva ismert a cél, vagyis hogy ez kísértő kérdés. A kísértő számára nem vitás a megfejtés. Az erkölcsi összeütközés bizonytalanságában kell végződnie. Jézus válasza tökéletesen hasonlít ahhoz, amit a gazdag ifjúnak ad. A kérdező lényegében tudja a választ a kérdésre, de azáltal, hogy megkérdezi, jóllehet már tudja, ki akarja vonni magát az Isten parancsa iránti engedelmesség alól. Neki csak az útbaigazítás jut: Tedd, amit ismersz, és élni fogsz. Így az írástudó elveszítette az első menetet. Következik ismét, mint az ifjúnál, az erkölcsi összeütközésbe menekülés: Végtére is, ki az én felebarátom? Az írástudónak ezt a kérdését, amely a kereső ember komoly és értelmes kérdésének kijáró tekintélyt élvez, azóta számtalanszor megismételték. Ellenben nem olvasták helyesen az összefüggést. Az irgalmas samaritánus egész története nem más, mint az írástudó kérdésének, mint sátáninak egyedülálló elhárítása Jézus részéről. Ez vég nélküli kérdés, felelet nélküli kérdés. Azok “szétbomlott elméjéből származik, akik megrabolják az igazságot”, “akik a kérdezés és szóharc járványában szenvednek”. Belőle “származik az irigység, viszálykodás, istenkáromlás, gonosz gyanúsítás, torzsalkodás” (1Tim 6, 4). Ez a felfuvalkodottak kérdése, azoké, “akik örökké tanulnak, és mégsem jutnak el soha az igazság megismeréséhez”, azoké “akik kegyesség látszatát megőrzik ugyan, de annak erejét, megtagadják” (2Tim 3, 5kk) Az ilyenek alkalmatlanok a hitre, azért kérdeznek így, mert “meg vannak bélyegezve saját lelkiismeretükben (1Tim 4, 2), azért, mert nem akarnak engedelmeskedni Isten igéjének. Ki az én felebarátom? Van e válasz arra, vajon a test szerinti fivérem, honfitársam, a gyülekezetben levő testvérem vagy az ellenségem lenne e az? Vajon nem állítható e és tagadható e ugyanolyan joggal egyik is, másik is? Ennek a kérdésnek nem meghasonlás és engedetlenség e a vége? Igen, ez a kérdés lázadás, magának Istennek parancsa ellen. Feltétlenül engedelmes akarok lenni, de Isten nem mondja meg nekem, hogyan lehetek az. Isten parancsa kétértelmű, örökös összeütközésben hagy engem. Az első kérdés: Mit kell tennem? – volt az első csalás. A válasz: Tedd a parancsot, amit ismersz. Nem kérdezned kell, hanem cselekedned. A második kérdés: Ki tehát a felebarátom? – a kétségbeesés vagy a magabiztosság végső kérdése, amelyben az engedetlenség igazolja magát. A válasz: Te magad vagy a felebarát. Menj el, és légy engedelmes a szeretet cselekvésében. Felebarátnak lenni, ez nem a másik minősítése, hanem rám való igénye, semmi más. Minden pillanatban, minden helyzetben én vagyok az, aki cselekvésre, engedelmességre kapok felszólítást. Egyáltalán nem marad idő arra, hogy a másik minősítéséről kérdezzek. Cselekednem kell, engedelmeskednem kell, a másik felebarátjává kell lennem. Ha megrémülve újból kérdezed, vajon előbb nem kell e tudnom és meggondolnom azt, hogy hogyan cselekedjem – úgy erre csak az a felvilágosítás következik, hogy azt másként nem tudhatom és nem gondolhatom meg, mint azáltal, hogy végre már teszem, azzal, hogy tudom magamról: felszólítást kaptam cselekvésre. Azt, hogy mi az engedelmesség, egyedül az engedelmességből tanulom meg, nem a kérdés által. Csak az engedelmesség sodrában élve ismerem meg az igazságot. A lelkiismeret és a bűn ellentmondásában talál el minket Jézus egyértelmű engedelmességre szólító hívása. A gazdag ifjú a követés kegyelmébe hívta Jézus, a kísértő írástudót viszont visszautasította a parancsolathoz.