Az utóbbi időben többen nagyon sokat beszélnek a kegyelmi kiválasztás bibliai tanításáról. Sokan egyenesen olyan hangsúllyal, mintha ennek ismerete, ill. elfogadása az üdvösség feltétele lenne, vagy ez lenne maga az evangélium, amit hirdetnünk kell. Holott erre sehol nincs bibliai parancs, s ennek ismerete legfeljebb abban segít, hogy reménységgel hirdessük a Jézus Krisztusról szóló örömhírt, de nem ezt kell hirdetnünk, főleg nem a keresztről való beszéd helyett. Sokszor az az érzésem, mintha egy kőműves állandóan a mész és cement kiváló tulajdonságairól beszélne, ahelyett, hogy rakná a falat. Az a vehemencia pedig, amivel ezt néhány lelkész és nem lelkész hirdeti, nem jézusi indulat, inkább csak erőtlenné teszi magát a tanítást. Egy ilyen karakteres ismeret birtoklása könnyen gőgössé, teszi az embert. Úgy jár, mint az a gyermek, aki valamilyen érdekes játékot kapott, s dicsekszik vele: mim van nekem. S az elveszettek iránti szeretet helyett egy kiragadott bibliai igazság csillogtatása vezeti.
Ehhez hozzátársul még egy ellenség-kép, ami ilyenkor szintén gyakori: aki nem fogad el mindent e tanításból, az armenianus, és máris két táborra szakadt Isten népe. Az ilyen ember észre sem veszi, hogy ezzel feldúlja némelyek hitét, és szakadást okoz a Krisztus-testben. Ez súlyos bűn, az pedig nevetséges, amikor valaki kálvinistább akar lenni Kálvinnál. A kálvinizmus öt pontja mindenek fölé helyezése és gyakori ismétlése sok kárt okoz. Ez az öt pont nem Szentírás. Nem Kálvin fogalmazta meg. Az ő halála után 60 évvel vita hevében született egy nemzeti zsinaton, Armenius öt tételének ellentételeként, s ilyen esetben mindig hajlamos az ember szélsőségesen, egyoldalúan és indulattal fogalmazni. Ami azonban látásom szerint a legveszélyesebb, hogy az öt pontos kálvinisták (ők nevezik így magukat) nem állnak meg ott, ahol a bibliai kijelentés, hanem az isteni kijelentés egymást kiegészítő, s olykor egymásnak ellentmondó igazságait úgy magyarázzák tovább, hogy leszállítják azokat az emberi logika szintiére, de úgy tűntetik fel, mintha az is kijelentés lenne.
Találóan írja J. I. Packer Az evangélizáció és Isten szuverenitása c. könyvében: ennek a vitának is az az oka, ami az egyházban jelentkező legtöbb tévedésnek: az ésszerű elméletek betolakodása, a következetes rendszerek szenvedélyes szeretete, az embernek az a tulajdonsága, hogy vonakodik elismerni a rejtély létét, s megengedni, hogy Isten bölcsebb legyen nála; valamint az az ebből eredő szokás, hogy a Szentírást alávetjük az emberi logika feltételezett követelményeinek. Az emberek megértik, hogy a Biblia tanítása szerint az ember felelős tetteiért, de nem értik (az ember nem értheti meg), hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy Isten szuverén uralmat gyakorol e tettek fölött. Nem nyugszanak bele, hogy a két igazság egymás mellett létezik. Szerinte a megoldáshoz az segít, ha elfogadjuk, hogy itt a bibliai kijelentés egy antinómiájával van dolgunk, s tudomásul kell vennünk bukott elménk korlátait. Az antinómia két, logikailag egyenlő meggyőző erővel igazolható tétel látszólagos ellentmondása. Mindkettőt meggyőző érvek támasztják alá, de rejtély számunkra, hogy hogyan hozhatók összhangba. Tudjuk, hogy önmagában igaznak kell lennie, de nem értjük, hogyan lehetnek igazak egyszerre. Mit kezdjünk ezzel az antinómiával? Fogadjuk el úgy, ahogy van, és tanuljunk meg együtt élni vele. A látszólagos összeegyeztethetetlenséget ne tekintsük valódinak, az ellentmondás látszatát tulajdonítsuk saját értelmünk hiányosságának Óvakodjunk attól, hogy szembeállítsuk őket egymással, vagy olyan következtetéseket vonjunk le az egyikből, amelyek megsemmisítik a másikat (az ilyen következtetések kétségkívül hibásak lennének). Mindkettőt a saját összefüggési rendszerében használjuk. Egy olyan Isten, akit teljesen megértenénk, s akinek önmagáról való kinyilatkoztatása semmilyen rejtéllyel sem állítana szembe minket, az ember képére alkotott Isten volna és nem a Biblia Istene. (17-25. old.) A Biblia ezt mondja: a hit Isten műve és az ember tette. (Nyújtsd ki a kezedet - mondta Jézus a bénának, s ő kinyújtotta.) Ennél többet ne akarjunk mi se állítani. Valóban igaza van Augustinusnak: Szükség van értelmünk megtisztítására, azért, hogy a felfoghatatlant valóban felfoghatatlannak tartsuk!
Spurgeon komolyan vette a kegyelmi kiválasztás tényét. De nem volt egyoldalú. Az ő bibliai józanságával kell nekünk is néznünk ezt a kérdést. Ezt írja A lélekmentő c. könyvében: lehet, hogy olyan emberek közt nőttek fel, akik azt tanították nekik, hogy a megváltás munkája a bűnöstől függetlenül, teljes mértékben Istenen múlik, és így ők azt gondolják, hogy amennyiben üdvösségre rendeltettek, üdvözülni fognak. Tudjátok, hogy ez a tanítás hatalmas igazságot tartalmaz, viszont ha egymagára hagyjuk, minden további magyarázat nélkül, szörnyű hazugsággá változik. A fatalizmus, és nem a predestináció készteti az embereket arra, hogy úgy beszéljenek, mintha nem lenne rajtuk semmi felelősség, vagy nem tehetnének semmit. Kevés a valószínűsége annak, hogy üdvözüljön az, aki egyetlen reménységeként ezt hozza fel nektek: ha az üdvösséget nekem találták ki, akkor a megfelelő időben elérkezik hozzám (98. old.)
Úgy gondolom, hogy sok hívő lelkipásztor eddig is a Szentírás azon igazságainak szellemében prédikált és élt, amiket az öt pont próbál megfogalmazni. Ki nem hiszi a teljes romlottságot, a kiválasztás és kegyelem mindent megelőző voltát? Ha azonban erről egyoldalúan és rossz hangsúllyal beszélünk, az igazság valóban hazugsággá válik. Komolyan kell vennünk, hogy a Biblia valóban olyan, mint egy jól felszerelt gyógyszertár. Van benne pl. vérnyomás csökkentő és növelő is. És mindig azt kell belőle elővenni, amire ott szükség van. Helyén mondott igét kell hirdetnünk, az igazságok mindkét oldalát szem előtt tartva. Az antiochiai ébredés eredményét így summázza a Biblia: akik csak örök életre választattak, hittek. (ApCsel 13,48). De a filippi börtönőrnek Pál ezt mondja: higgy az Úr Jézus Krisztusban és nem beszél neki a kegyelmi kiválasztásról. Majd megtudja később, hogy ő is ki van választva, most azonban az a feladata, hogy higgyen. A helyes arány, a bibliai kijelentésnek megfelelő hangsúly a fontos, és akkor elkerülhetünk felesleges és káros vitákat és a bizalmatlanságot.
Az egyháztörténetben sokszor ismétlődött, hogy egy-egy igazságot vagy részigazságot valaki újra felfedez, divatossá tesz, aztán jó esetben az összefüggéséből kiragadott rész visszakerül rendszerébe, rosszabb esetben jelentkezik ennek reakciója egy másik egyoldalúságban. A Szentlélek azonban elvezethet minket a teljes igazságra. A legtöbb hívőt a korlátozott engesztelésről szóló magyarázat botránkoztatja meg. Talán itt lehet felsorakoztatni a legsúlyosabb igéket mellette és ellene. Pedig ennek sem kellene így lennie. Mert ha valóban református módon keressük a kijelentés igazságát, akkor nem a mi dogmánkat erőltetjük rá bibliai locusokra, hanem azok valódi jelentését igyekszünk kibontani (exegetálni). Ez esetben pedig el kell fogadnunk a legjobb exegéták megállapítását, hogy a korlátozott engesztelés mellett felhozott igék egy része valóban értelmezhető úgy, hogy a minden emberi! (pantas antropus - lTim 2,4) ill. az egész világ (holos kosmos - 1Jn 2,2) nem minden egyes embert jelent (hanem minden népet), más része viszont csak úgy értelmezhető helyesen, hogy mindenki, vagyis minden egyes ember. Ezek az igék tehát nem döntik el a kérdést.
Sebestyén Jenő írja a Református dogmatika c. művében: A dortrechti zsinat végzése szerint Isten Fiának a halála az egyetlen és tökéletes áldozat és elégtétel a bűnért, végtelen értékű és erejű, bőven elégséges az egész világ kiengesztelésére A kérdés tehát nem az, hogy Krisztus elégtétele olyan értékű volt-e, hogy ezáltal minden ember üdvözülhetne, mert ez nem vita tárgya. A kérdés itt az, hogy minden egyes ember számára és helyett tett-e eleget. Erre felelik a reformátusok predestinációs alapon, hogy nem. Kálvin szerint sufficienter pro ominbus, efficienter pro electibus, azaz ha elégtételének végtelen értékét és elegendőségét nézzük, akkor azt mondjuk, hogy mindenekért, de ha azt nézzük, hogy valósággal, hatékonyság tekintetében, ténylegesen kikért tett eleget, akkor azt kell mondanunk, hogy csak a választottakért. (Krisztológia 119-122. old.) Itt kellene megállnunk, és nem tovább részletezni ezt, a mi sokszor nagyon is szegényes logikánkkal.
Paul Humburg Az örök kiválasztásról c. könyvében ezt írja: az isteni igazság nem viseli el, hogy belőle kiindulva, emberi logikával következtetésekre jussunk. Az írás a kiválasztottakra vonatkozó örök kegyelmi döntést tanítja, de nem tanítja vele párhuzamosan a kárhozatra való predestinációt is. Itt egy logikai hézag tátong, azonban az írás hagyja, hogy tátongjon, és nem szól róla semmit. Jól tesszük, ha mi sem mondunk semmit. A Mt 25,34-ben Jézus a kiválasztottakról ezt mondja: Örököljétek az országot, amely számotokra készíttetetett a világ megalapítása óta. A többieknek így szól: Távozzatok tőlem ti átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készíttetett. Tehát nem az emberek számára készült. Némelyeket az Úr Atyám áldottainak nevez, másokat átkozottaknak, nem pedig akik az én Atyám által elátkozottak vagytok, jóllehet, végül is így kell érteni. Ez az írás finom visszafogottsága, amely mögött a háttérben ez az igazság áll, aki elvész, az saját bűne miatt vész el. (39-40. old.) Lehet erről vitázni, de érdemes rajta elgondolkozni. Ne engedjünk az ördög megosztó uszításának! Az ige előtti alázat, értelmi képességeink korlátainak ismerete, az elveszettek iránti mentő szeretet, a misszió Urának való feltétel nélküli engedelmesség jegyében végezzük azt, amit ránk bízott: a keresztről való beszéd tiszta hirdetését. S hogy kik fognak üdvözülni. s kik nem, azt bízzuk Őrá, mert ennek eldöntése egyedül az Ő hatásköre. Minden meddő vita, okoskodás csak viszályt szül, és bűn, mert pótcselekvés, eltereli a figyelmet arról, amit számon kér majd a Gazda rajtunk.
Az Isten szuverenitásáról és az ember felelősségéről lehet külön-külön is beszélni, és az lehet igaz, de az igazságot csak akkor hisszük és hirdetjük, ha együtt valljuk mindkettőt, ahogyan azt a Szentírás is teszi. Akkor ez a fontos tanítás nem fog megosztani bennünket, hanem erősíti a szolgálatban való egységünket, növeli azt a reményt, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban, és megtapasztaljuk, hogy mit jelent ma is az, ha a hívők sokaságának szíve-lelke egy (ApCsel 4,32). Armenius öt tételét ismerjük. A kálvinizmus öt pontját is. Ki és mikor fogja megfogalmazni és megfelelő módon tanítani a felelősség, engedelmesség és megszentelődés pontjait is? Hogy a kegyelem után a fegyelem is érvényesüljön a hívők életében. Ahogyan ez nagyon sok igében együtt, egymás mellett, közvetlenül egymás után szerepel. Pl. 2Thessz 2,13-15: kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva az üdvösségre elhívott titeket a mi evangéliumunk által ezért tehát álljatok szilárdan és ragaszkodjatok ahhoz, amit tanultatok."
