Hogyan találom meg az élet értelmét, ki mondja meg nekem hitelesen? Ma nagyon sok embert elbizonytalanítottak, összezavartak és rabul ejtettek istentagadó ideológiák, „tudományosnak” mondott mítoszok (pl. evolúció, „új kor” stb.), lélek- és erkölcsromboló liberális nézetek, ill. pogány vagy újpogány misztikus tanok, okkult hatások és hiedelmek. Tartozunk azzal a sötétben tapogatózó világnak, hogy egyértelműen, a mentő szeretet elkötelezettségével és állhatatosságával tanúskodjunk az élő és magát kijelentő Istenről és arról, hogy a Biblia azoknak a különleges írásoknak a gyűjteménye, amelyekben Isten hiteles szava van az eligazodást kereső ember számára.
„Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy az egyedüli szabály és mérőzsinór, amellyel minden tanítást és tanítót bírálnunk, és ítélnünk kell: az Ó-, és Újszövetség prófétai és apostoli iratai” – olvasható a Formula Concordiae (a legterjedelmesebb evangélikus hitvallási iratunk) szövegében. Isten maga gondoskodott arról a reformáció által is, hogy az Ő kijelentett igéjét – s abban Jézus Krisztus drága személyét és elvégzett váltságművét – ne takarhassák el torz emberi vélekedések és hagyományok. Az egészséges evangéliumi keresztyénség egyik döntő vallomása ma is így hangzik: „Sola Scriptura” – „egyedül a Szentírás”! Bár Luthernak voltak olykor kritikus megjegyzései is, pl. amikor Jakab levelét „szalmalevélként” emlegette, alapvetően mindig meghajolt az egész Szentírás tekintélye előtt.
A Biblia egyedülálló könyv, de rengeteg támadásnak kitéve
A legnagyobb példányszámban adják ki, és a legrégibb könyv a világon: 1994-ben már 2092 nyelven jelent meg valamilyen része, és most is sokan dolgoznak azon, hogy újabb nyelvekre is lefordítsák. Ezt a szent könyvgyűjteményt nem tudták megsemmisíteni az évezredek során. Királyok (pl. Jójákim Jeremiás könyvtekercsének elégetésével, vö. Jer 36,21-32) és császárok törekedtek a Biblia fizikai megsemmisítésére. Diocletianus császár pl. Kr. u. 303-ban bocsátotta ki rendeletét, hogy minden keresztyént és szent könyveiket is meg kell semmisíteni. Azonban már 22 év múlva Constantinus császár az első egyetemes zsinaton (Kr. u. 325 – Nicaea) a Bibliát a tévedhetetlenség tekintélyével ismerte el, és a kincstár költségén 50 példányt másoltatott.
Ma viszont szellemi értelemben akarják a Bibliát a kritika „tudományos” eszközével lejáratni és lelki értelemben hitelétől, isteni ihletettségétől megfosztani. Ez a támadás sokkal veszélyesebb az előzőnél. (Természetesen azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a mai keresztyénség területén ugyanakkor félelmetes rákos burjánzásként terjed az „új kijelentések” igényével föllépő, erőket, jeleket és csodákat hajhászó, „szentlelkező”, de valójában démoni hitetés bűvöletébe került rajongás is.)
A reformáció örökségével megáldott történelmi egyházainkban is széles körben befolyása alá vonta a teológiai oktatást – és így a lelkészi közgondolkodást is – a mindent relativizáló korszellem és a Bibliát szétvagdaló ún. „történetkritikai” írásmagyarázat. Pedig: „Nem kell hasra esnünk a Bibliát fölényesen /1e/kezelő tudományoskodás előtt. Ellenkezőleg: le kell lepleznünk, hogy mennyire nem tudományosság, hanem valójában hitetlenség az! Valódi hit-tudományra van szükségünk, és olyan, mezítlábas teológiára', amelyikről 2Móz 3,5-ben olvashatunk! Rá kell mutatnunk, hogy az általánosan, történetkritikainak' nevezett írásmagyarázat lényege szerint mennyire nem történeti ... a valódi történeti, kijelentés-történeti és üdvtörténeti összefüggéseket, nyírják ki' a Szentírásból, hogy az Isten Igéjében meglévő harmonikus egységet helyettesítsék saját gondolatsémáikkal.” (Adámi László; Biblia és Gyülekezet, 1991/ 4. sz.).
Mert miről is van szó? Még teológiai hallgató koromban egyik tudós idős lelkészünk, Veöreös Imre írta ezt nekem: „a Szentírásban emberi szóvá lett Isten igéje, az emberinek minden velejárójával, tévedhetőségével, korhoz kötöttségével, de az emberi szóból mégis Isten szól. A Szentírással foglalkozó minden teológiai munkának éppen az a feladata, hogy nagyon világossá tegye benne az emberi, történeti keretet, hogy azután annál világosabban megtalálja benne Istennek hozzánk szóló mai, örök szavát.” Első olvasásra jónak tűnik, amit írt, de ha őszintén belegondolunk, rá kell döbbenni: ez oda vezet, hogy a magam – tudatos vagy öntudatlan – előfeltevései és korlátozott ismeretei alapján én fogok válogatni abban, hogy mit tartok Isten igéjének és mit nem, tehát fölébe helyezem magamat a Szentírásnak!
Természetesen, nagyon fontosak a történelmi, nyelvészeti, irodalmi stb. ismeretek a Szentírás helyes megértéséhez. De meg kell tanulnunk alázatosan inkább a saját véges elménkben kételkedni, és józanul belátni ismereteink töredékes voltát.
Felsorolni sem lehet a Biblia elleni támadások sokaságát. Megkérdőjelezték a Biblia korát, az egyes könyvek keletkezési idejét, szerzőségét. Sok esetben a Biblia által közölt történelmi eseményeket és személyeket sem fogadták el hitelesnek, ha azokat nem találták meg egyéb ókori dokumentumokban. Megkérdőjelezték a szöveg hitelességét, feltételezve, hogy a hosszú idők során annyit változott, hogy nem tekinthető a Biblia szövege hitelesnek. Hívő bibliatudósok fölvették a szellemi küzdelmet ezen a téren, és Isten komoly segítséget adott a kezükbe, éppen a legújabb régészeti leletek feldolgozásával.
Hogyan és miért írták a Bibliát?
Az ásatások is bizonyítják, hogy az írás a Közel-Keleten nagyon régen, Krisztus előtt a III. évezredben létezett már. (A Bírák könyve ezer évvel később, Kr. e. 1250 körül is, arról számol be, hogy egy gyermek is tudott írni a szukkótiak közül. Vö. Bír 8,13-14.) Először agyagtáblákra írtak, éles íróvesszővel. Majd elterjedt a papiruszra való írás tintával. Ez korántsem volt olyan időtálló. Végül pergamenre, kikészített állatbőrökre írtak, ami jóval tartósabbnak bizonyult.
Az Ószövetség könyveit tekercs formában írták (vö. pl. Jer 36. fej.), természetesen kézzel másolva, sokszorosítva a szent iratokat. A másolás nagyon pontosan történt, mert rendkívüli tisztelettel kezelték a szöveget. Ezek az ismeretek biztosítanak bennünket arról, hogy nem változott meg évezredek alatt a Biblia szövege. Mivel a tekercseket nagyon szentnek tartották, ezért nem dobták el az elhasználódott darabokat sem, hanem eltemették őket, rendszerint a zsinagóga melletti genizákban. Ezeken a helyeken, főként egyiptomi zsinagógák ásatásakor, százával kerültek elő az irat-töredékek. Természetesen ezeknek a leleteknek óriási jelentősége van a Biblia szövegének ellenőrzésében.
A sok-sok ásatás során rengeteg értékes lelet került elő, amelyek segítettek megérteni a Biblia keletkezését, és nagyon gyakran közvetlenül igazolták a Biblia történeti vagy szociológiai, vallástörténeti kijelentéseit. Isten kinyilatkoztatásának történelme van: mikor, hol és kinek, vagy kiknek szólt az ÚR, és milyen módon tette ezt.
A XIX. század végén, 1890-ben felújították az ókairói ezer éves zsinagógát, és ennek során megtaláltak egy befalazott genizát, amelyben elképzelhetetlenül sok kézirat-töredéket leltek, a Kr. u. VI-VIII. századból. Ezek között nagyon sok bibliatöredéket találtak, héber, arám és arab nyelven. A fenti leletnél idősebb töredék a Nash-papirusz volt, amely a 10 parancsolat egy részét tartalmazza, valamint 5Móz.6,4 és következő verseit. Ez is egyiptomi lelet, valószínűleg az első századból.
Qumráni tekercsek
Az ószövetségi szövegek vizsgálatánál a kutatóknak sokáig csak a kb. Kr. u. X. századi héber maszoréta szövegek álltak rendelkezésére, valamint ezen kívül a görög Septuaginta töredékek, amelyek sokkal korábbiak voltak, mint a maszoréta töredékek. Még a samáriai Pentateuchos (Mózes 5 könyve) szövege is összevethető volt az előbbi két változattal. Mégis sokszor gondot okozott, hogy melyik változatot tekintsék az eredetinek. Ebben segített egy korszakalkotó esemény, amely lehetővé tette, hogy sok ilyen szövegkritikai probléma megoldódjék, sőt igazolását adta a mai héber bibliaszövegünk rendkívüli pontosságának.
1947 elején egy fiatal beduin (Muhammad Adh-Dhib) egy Qumrán melletti barlangban, agyagkorsókban régi tekercseket talált. Az itt talált öt tekercset eladták a jeruzsálemi szír ortodox kolostor érsekének és az egyetemen dolgozó Sukenik professzornak. Még további tíz barlangban is találtak kéziratokat, korukhoz képest rendívül jó állapotban. Kiderült, hogy ezek a barlangok egy közelben fekvő erőddel voltak kapcsolatban (Chirbet Qumrán), amelyet a zsidó esszénus szekta létesített. Valószínű, hogy a több száz tekercset ők rejtették el Kr. u. 68-ban a rómaiak elől.
A legfontosabb lelet az Ézsaiás-A tekercs, amely a legrégebbi teljes bibliai könyv, és a Kr. e. II. századból való. A IV. barlangban többek között Sámuel könyve töredéket is találtak, és ez valószínűleg a héber Biblia legrégebbi ismert darabja, a Kr. e. IV. századból. A IX. barlangból egy jó állapotú Zsoltár tekercs került elő és egy csodaszép tekercs a 3Móz egy részével és egy arám targum Jób könyvével. A leletek a Biblia minden könyvéből tartalmaztak töredékeket, kivéve Eszter könyvét.
Ezek a qumráni tekercsek ezer évvel korábbi szövegek, mint az addig ismert maszoréta szövegek. A leletek bebizonyították, hogy az addig ismert – jóval későbbi – héber szövegek megbízhatósága rendkívüli. Ézsaiás tekercse például 95%-ban megegyezik a maszoréta szöveggel, az 5% majdnem kizárólag jelentéktelen íráshibából áll, vagy kis betűzési különbséget jelent.
Ott, ahol a qumráni kéziratok eltérnek a maszoréta szövegtől, többnyire a Septuagintával, vagy a samaritánus Tórával egyezik meg a szövegük: így nagyon fontos vitás kérdésekben adtak egyértelmű választ, és a keletkezési időkre vonatkozó kritikákat söpörtek le az asztalról.
Régészeti ásatások
Sok kutató kétségbe vonta, hogy a Biblia mondhat-e valami bizonyosat a Kr. e. 2000 körüli időkről. Megkérdőjelezték még azt is, hogy élt-e egyáltalán Ábrahám, vagy csupán kitalált nevekkel és történetekkel állunk szemben. A XX. századi ásatások itt is bizonyítékokat szolgáltattak a Biblia hitelessége mellett. Ezt vonhatták le következtetésként az Urban (Mezopotámia, Ábrahám őshazája) folytatott ásatások, a sikemi, bételi és Izrael-Palesztina egyéb helyein folytatott kutatások, a mari, a nuzi és a tell-mardichi híres agyagtáblák, amelyek a pátriárkák történetének mindenféle részleteire utalnak, továbbá a hettita törvénykönyv felfedezése (ez pl. azokra a tárgyalásokra vet fényt, amelyeket az 1Móz 23 ír le Sára temetkezési helyének megvásárlásáról).
Tell-Mardichban (Szíriában) 1975-ben olasz régészek 15.000 agyagtáblára bukkantak, amelyek a régi Ebla királyságból származnak, tehát az Ábrahám előtti időből (Kr. e. 2500-2250)! Ezek az agyagtáblák a bibliai képpel teljesen megegyező kort festenek elénk. Olyan neveket emlegetnek, amelyek azonosíthatók bibliai nevekkel: mint pl. Héber, vagy Sodoma és Cebóim.
Mi a helyzet Mózes 5 könyvével?
Ma már világos, hogy a bibliakritika rosszul gondolta, hogy Mózes korában nem, vagy alig tudtak írni, és így Mózes nem írhatta volna könyveit. A tell-mardichi leletek is fényt derítettek arra, hogy már Mózest megelőzően rögzíthették írásban azokat az eseményeket, amelyeket a Genezisben találunk. Valószínűleg igaz P. J. Wisemann elmélete, aki úgy gondolta, hogy Mózes a pátriárkák által agyagtáblákon rögzített történeteket írta le; és mintha mindig egy agyagtábla elejére vagy végére utalna a Genezisben ezzel a mondattal: „Ez ennek… a története” (nemzetségi táblázat, utódok, héberül toledot). Ezt többek között az 1Móz.2,4-ben, 5,1-ben, 6,9-ben, 10,1-ben stb. láthatjuk.
Izráel Kr. e. 1445 körül szabadult ki Egyiptomból. Isten a Sinai-hegynél adott utasítást Mózesnek, hogy írja meg ezeket egy könyvbe (vö. pl. 2Móz 24,4). Sokan viszont a teológus kutatók közül úgy vélik, hogy Mózes öt könyve csak a babiloni fogság után keletkezhetett, különböző forrásokból összeszerkesztve. Azt állítják, hogy volt egy ún. Jahvista és egy Elohista forrás, aztán egy Papi irat, meg a Deutoronomium stb., amelyekből a szerkesztő összedolgozta. Így jóval Mózes kora után, a Kr. e. VI. századba helyezik a Tóra végleges formába öntését. (Ennek a felfogásnak óriási irodalma van.)
Azonban nagyon sok komoly érv van emellett, hogy a Pentateuchoszt Mózes írta. Látni lehet, hogy aki írja, tökéletesen tisztában van a Sinai-puszta földrajzával, éghajlatával. Mózes 1. és 2. könyve több egyiptomi kifejezést is használ, amit nyilván a késői szerkesztők már nem ismerhettek volna. Józsué könyvétől kezdve több bibliai könyv Mózest nevezi meg szerzőnek (Józs 8,31-34; 1Kir 2,3; 2Krón 25,4; Neh 8,2. stb.). – És maga az Úr Jézus is személyesen beszél erről: „Mert ha hinnétek Mózesnek, hinnétek nekem: mert énrólam írt ő. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, akkor az én beszédeimnek hogyan hinnétek?" (Jn 5,46-47)!
Meglepő tény az is, hogy Mózes 5. könyvének (Deuteronomium) irodalmi szerkezete és a tanítások formája a Krisztus előtti második évezredre jellemzőek. Ez többek között archív hettita anyagok információival összehasonlítva derült ki. Vagy ki tudta volna 800 évvel később leírni olyan élethűen és részletesen a táborozás módját, a szent sátor részleteit, stb.?
Ha nem Mózes írta volna le azokat a kijelentéseket, vagy nem közvetlen tanítványa (Józsué), akkor természetesen teológiai szempontból is jogos lenne a hitelesség kérdését fölvetni. Azt kell kérdeznünk: Mi volt a – talán maguknak sem bevallott – érdeke azoknak a tudósoknak, akik azért harcoltak, hogy bebizonyítsák a Biblia könyveiről, hogy később keletkeztek?
A Biblia első könyve messze visszamegy a történelembe, egészen az ember teremtéséig és nagyon határozott kijelentéseket ad ezekről az ősi időkről. Honnan vehette mindezt Mózes? Három forrása lehetett ismeretének: a sokat emlegetett szájhagyomány, bizonyos írásos emlékek és mindenek fölött Isten kijelentése. Az özönvíz emlékét – torzultan – megtalálhatjuk a dél-amerikai indián törzseknél éppúgy, mint az eszkimók vagy az ausztrál őslakók között. A mezopotámiai Gilgames eposzban is találkozhatunk az özönvíz elbeszélésének egyik agyagtáblákra írt verziójával.
Izráel népének élénk emléke volt az ősatyák hagyományairól! Isten megszólította Ábrahámot, el- és kihívta földjéről, és ígéretet tett neki! Ezzel egy hatalmas esemény-sorozat indult el, amelynek célja a megváltás (amint előre jelezte ezt 1Móz 3,15;12,3 stb.)! Isten egy ember, egy család, majd egy nép történetének alakítása és a nekik adott kinyilatkoztatás által mutatja meg a földön, ítélő és szabadító hatalmát, és viszi véghez üdvtervét: erről tanúskodik Mózes, mint az ÚR szolgája és a többi szent irat!
És hogyan tekintsünk pl. Ézsaiás könyvére?
Nem véletlen, hogy Mózes 5 könyve mellett ez a másik, a bibliakritikusok által leginkább szétszabdalt irat („történeti”, „Deutero-”, „Trito-”Ézsaiás stb.)! Hiszen ebben vannak a legnagyobb próféciák Isten szabadításáról, az ÚR Szolgájáról, a Messiás-Királyról! Itt csak röviden jegyzem meg: lehet jó és alapos nyelvészeti, történeti és teológiai érveket találni Ézsaiás könyvének egysége mellett is!
Kánontörténet, szövegtörténet és szövegkritika (Ószövetség)
Az ószövetségi kánon kialakulásáról direkt módon először Josephus Flaviusnál olvashatunk a Contra Apionem 1,8-ban. Josephus 22 hiteles könyvről beszél: mert a Sámuel, a Királyok, a Krónikák és a 12 kispróféta iratát egy könyvnek vették, és Josephus a Ruth könyvét a Bírák, a Jeremiás Siralmait Jeremiás könyvének mellékleteként kezelte.
Az Ószövetség iratai Mózestől Nehémiás, ill. Malakiás koráig, kb. Kr. e. 400 körüli időig születtek meg. Változtathatatlan volt a szövegük és természetesen szó szerint inspiráltnak tartották őket. Fontos szempont volt az, amit 5Mózes 18,21-22-ben olvashatunk, hogy ha egy próféta az ÚR nevében mond egy igét, de nem teljesedik be, az nem az ÚRtól van. Az évszázadok alatt világossá lett Izráel számára, hogy melyik próféta volt Isten követe, hiszen Isten szava a történelem eseményei, az élet valósága közben beteljesedett. Erre számtalan példát lehet látni a Bibliában! Az egyes iratok kanonizálásában az is döntő jelentőségű volt, hogy a Tórához tehát Mózes öt könyvéhez mérték az irat teológiai értékét. Nyilvánvaló, hogy a prófétai iratok nem állhattak szemben a Mózes által kapott kijelentésekkel.
Az Ószövetség hármas tagoltsága – Törvény, próféták, iratok – először abban az előszóban fordul elő, amelyet az apokrif Jézus Sirák fia könyve fordítója (a szerző unokája) fűzött Kr. e. 132-ben a könyvhöz. Nyilvánvaló, hogy már akkor elfogadott volt a kánon és felosztása, ahogy ezt a Jézus korabeli alexandriai zsidó tudósnál, Philónál is láthatjuk. A zsidó kánonnak ezt a rendjét számunkra maga az Úr Jézus is megerősíti, amikor tanítványait emlékezteti: „,Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam a Mózes törvényében, a próféták könyvében és a zsoltárokban.' Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat” (Lk 24,44).
Az Ószövetség eredeti nyelve a héber (ill. néhol az arám). A héber nyelv jellegéből adódott, hogy az írott szövegben magánhangzókat nem használtak, hanem ún. mássalhangzós írás volt. A babiloni fogság után a héber holt nyelvvé lett, kiszorította az arám. A Szentírás helyes olvasása problémássá vált, ezért később a maszoréták ún. punktációval jelölték a héber magánhangzókat. A zsidó gyülekezet írástudói valószínűleg már a Kr. u. II. században elkezdték a hiteles szöveg megállapítását.
A szövegkritikai munka célja ma is az, hogy a rendelkezésünkre álló kéziratokat összevetve, a lehető legpontosabban megállapíthassuk a hiteles szöveget. Az eredeti szöveget rendkívüli hűséggel másolták és adták tovább évezredeken át, de itt-ott csúszott be elírás. A kutatások alapján azonban okunk van azt állítani, hogy az a szöveg, amely a birtokunkban van, lényegileg megegyezik az eredeti szöveggel.
És mi a helyzet az újszövetségi iratokkal?
A történeti hűség fontossága tekintetében láthatjuk, mennyire lényegesnek tartotta pl. Lukács leírni, hogy ki volt Jézus születésekor, majd később a római császár, a szíriai helytartó és a zsidó király; vagy ki volt Akhája helytartója, amikor Pál Korinthusban járt (vö. Lk 1,5;2,1-2;3,1-2; ApCsel 18,12). Amikor Isten cselekszik vagy szól, akkor nem a pogány mítoszok időtlen meséinek világában járunk, hanem nagyon is a hús-vér valóságban megtörtént dolgokról van szó (vö. 2Pt 1,16)! Sok adattal igazolható, hogy az evangéliumok még az első században keletkezett hiteles források! Akik ezt kétségbe vonták, abból az – ideológiai gyökerű – előfeltevésükből indultak ki, hogy az az irat, amelyben csodákról írnak, nem lehet hiteles történeti forrás: az ilyen előfeltevés azonban nem tudomány, hanem hitetlenség!
Valószínűleg Márk evangéliuma a legrégebbi, a Kr. u. 50-es, 60-as években íródhatott, alig 30 évvel az események után. De Máté evangéliuma korai – Kr. u. 70 előtti – elterjedtségét is kimutatta néhány éve a korán elhunyt Carsten Peter Thiede, Egyiptomból származó 3 papirusz-töredék alapján!
Mennyire lehetünk biztosak abban, hogy az Újszövetségben olvasható szöveg azonos azzal a szöveggel, amit a tanítványok leírtak? Tényleg nem manipulálta az egyház ezt a szöveget? Tegyük fel egy pillanatra, hogy igaz a kérdés állítása: az egyház manipulálta a szöveget. De azonnal felmerül a következő kérdés: mikor? Az első században nem lehetséges, hiszen akkor még éltek a szem- és fültanúk (vö. 1Kor 15,1-20; János apostol halálát pedig 96 utánra teszi az egyházi hagyomány). Akkor viszont később kellett volna, hogy végbe menjen ez a hamisítás. Ezzel meg az a baj, hogy ma már birtokunkban vannak II-III. századi kéziratok, és ma ezeket is figyelembe véve állítják össze azokat a görög nyelvű Újszövetségeket, amiket a legújabb bibliafordításokhoz használnak.
Az ókori iratok közül az Újszövetségből maradt fenn a legtöbb – 5686 – kézirat görög nyelven (a második helyezett Homérosz Íliásza 643 kézirattal). Az ókori kéziratokat vizsgálva az Újszövetség szövegénél található a legkisebb időtáv a mű leírása és a fennmaradt kézirat között. János evangéliumának megírása és a belőle megtalált legkorábbi kézirat-töredék (Rylands-papirusz: kódex-töredék, mely Jn 18,31-33.37.38 verseket tartalmazza) között is alig 50 év telt el, de a teljes Újszövetség esetében is csak 225 év ez a táv. A fennmaradt ókori forrásoknál ez jóval nagyobb: a második helyezett holtversenyben Homérosz Íliásza és Livius Róma története című munkája, ahol 400 év ez a távolság.
Az újszövetségi kánon története is azt mutatja, milyen alaposan vizsgálták az egyes iratokat, hogy valóban apostoliak-e tartalmukban és eredetükben. (Athanasius alexandriai püspök Kr. u. 367-ben kelt húsvéti levele jelenti a viták végleges lezárását.) Érdemes volna az újszövetségi szöveg és kánon történetébe is részletesebben belemélyedni, de most már a legfontosabb témáról legyen szó!
A Szentírás hitelességének alapja ihletettsége
A Biblia iratainak a Szentlélek ihletése adta és adja azt a tekintélyt, hogy bennük Isten hiteles szava van. Ami nem Isten közvetlen szava az Írásban, az is Istentől adott bemutatása és értékelése eseményeknek, életpályáknak, bűnnek és hitnek, mennyei és földi dolgoknak stb. Péter apostol ezt írja: „Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek” (2Pt 1,20-21). Aki a Szentírásban lelke őszinte sóvárgásával mélyed el, az előtt feltárul, hogy milyen csodálatos szerves egységbe állnak össze a különböző korú, stílusú, tartalmú bibliai iratok. Pál apostolnál erről ezt olvashatjuk: „a teljes Írás Istentől ihletett” (2Tim 3,16)! Még ha nyelvtanilag pontosabban úgy kellene is fordítanunk ezt a pár szót (pasa graphé theopneustos), hogy „minden Istentől lehelt Írás”, akkor is egy teljességre mutat rá ez a kifejezés. De erre utalt már Ézsaiás is, amikor ezt írta az egyik ítéletes prófécia biztos bekövetkeztére vonatkozóan: „Keressétek majd meg az ÚR könyvében, és olvassátok! Egy sem fog hiányozni ezek közül, sem az egyik, sem a másik nem marad el, mert az ÚR parancsa ez, az ő Lelke gyűjti össze őket.” (Ézs 34,16). A próféták ugyanakkor nagyon sok esetben maguk sem fogták föl még teljesen annak a tartalmát, amit Isten a szájukba adott, amint erre Péter apostol is rámutat (1Pt 1,10-12). Prófécia és beteljesedés, üdvtörténeti és kijelentés-történeti fokozatosság és összefüggés jellemzi „az ÚR könyvét”.
Sok-sok további részlet bizonyítja világosan, hogy a bibliai szerzők magukat a szavakat, az elhangzott, leírt szöveget nevezik Istentől adottnak, a Szentlélektől ihletettnek. Ha alázattal és becsületesen megvizsgáljuk azt, amit a bibliai iratok önmagukról és egymást is kölcsönösen hitelesítve állítanak, azt az igényt találjuk a Szentírásban, hogy szövege szó szerint inspirált! Ezzel lehet vitatkozni, de ez a Biblia igénye...
Mit kell érteni ezen? Az első fontos tétel, hogy ez az ihletettség, amire a szentírási szövegek igényt támasztanak, nem mechanikus inspiráció! Gépies, automatikus diktálást az írómédiumoknál, az okkultizmus, a spiritizmus, tehát a démoni befolyásoltság területén találunk! Isten emberei nem egyéniségüket vesztett médiumok voltak: amikor Isten közösségbe vonja az embert önmagával, nem szerszámokat vagy bábokat, hanem neki élő, megszentelt munkatársakat formál kegyelmének közlése és Lelkének munkája által! Mennyire különböző pl. Pál és János, vagy Jakab gondolatmenete, kifejezésmódja! Ott van a rengeteg kép, hasonlat és az irodalmi formák gazdagsága! Van, amit jelenségszerűen találunk leírva vagy éppen költői formában. Mindezt az ige helyes megértéséhez figyelembe kell venni, mert félreismerhetetlenül ott van a Bibliában az emberi oldal is.
„Csakhogy itt a hitnek tudatában kell lenni annak, hogy ez az, emberi tényező' nem az eredeti szöveg hibás voltát jelenti, azaz, hogy személyi, kortársi, történelmi vagy természettudományi tévedések keveredtek volna a szent szövegbe, hanem jelenti éppen az isteninek a beleszövődését a földi történelembe” (Erich Sauer). A másik fontos tétel tehát ennek kapcsán, hogy ez az ihletettség az eredeti szövegekre vonatkozik! Ezért rendkívül fontos a szövegkritikai kutatás: minél közelebb jutni a másolatok vizsgálatán keresztül az eredeti szöveghez! Számunkra pedig nagyon fontos és szükséges a Szentírás szövegét a hit alázatával megbecsülő jó fordítás is.
A hitelesség fölismerésének a kulcsa az, hogy a Szentlélektől ihletett Írásoknak minden részlete Krisztusban nyeri el valódi értelmét. Csak Őbenne tárulnak föl az Írás egészének igazi belső összefüggései, és így bizonyul igaznak a reformátori tétel, hogy a Szentírás önmagát magyarázza. Mert a Szentírás nem önmagában bírja, de önmagában hordozza tekintélyét, mivel az Írásból és az Írás alapján ismerhetem meg azt, aki maga az ÉLET. A Biblia középpontja Jézus Krisztus, ISTEN testté lett IGÉJE, a FIÚ: a megfeszített és föltámadott Megváltó. Őt dicsőíti meg az Írásban a SZENTLÉLEK (Jn 16,14).
Jézus Krisztus maga a legfőbb hitelesítője is a Bibliának. A Sátán kísértéseit azzal veri vissza, ami „meg van írva” (Mt 4,4.7.10 stb.). Kijelenti, hogy „az Írás fel nem bontható / nem lehet érvénytelenné tenni” (Jn 10,35), és be is teljesíti mindazt, „ami az Írásokban Őróla szólt” (Lk 24,27). Tanítványainak ezt mondta, amikor a kereszt felé indult: „Minden be fog teljesedni, ami a próféták által az Emberfia számára (tó hyió tou anthrópou!) megíratott.” Így kellett lennie: mert a próféták által az ATYA akarata íratott le perfektül (gegrammena), minden részletében! Íme, itt valami félelmetesen és szívszorítóan megrendítő tárul föl az eredeti szövegből: a testté lett Ige engedelmesen aláveti magát az írott igének! Ezek nemcsak róla, hanem neki vannak megírva: ezért egyetlen részlet sem elhanyagolható Jézus számára! És Zsolt 16,10 (eredeti szöveg szerinti), meg Dán 7,13-14 stb. próféciáinak dicsőségéhez azon a megváltó szenvedésen, gyötrelmen és gyalázatos megcsúfoltatáson keresztül vezetett az út, ami Zsolt 22; 69; Ézs 49,7; 50,5-6; 52,13-53,12, valamint Dán 9,26; Zak 12,10 stb. szakaszaiban meg van írva.
Az Úr Jézus maga hitelesíti az egész Ószövetséget, amikor a héber kánon szerinti első és utolsó könyvből vesz példát: „Ábel vérétől Zakariás véréig” (Lk 11,50-51; vö. 1Móz 4,10 és 2Krón 24,20-22). És Ő maga ad páratlan tekintélyt apostolainak is (Jn 15,26-27; ApCsel 5,32;26,16), hogy egyháza fölépüljön „az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus” (Ef 2,20). Minderre rámutatva, a Szentírás hitelességéről – sok őszinte hívő testvéremmel együtt – csak azt tudom vallani: „Azért hiszek az Írásnak, mert az Úr Jézusnak hiszek.”
Írta / összeállította:
Adámi László
(Ittzés István EKE-bibliaiskolai előadásainak és a hírTV 2010-05-25 „Érdekességek a Bibliáról és Jézus kereszthaláláról” cikkének felhasználásával)
