Egyszer egy hölgy azt mondta nekem: "Egyáltalán nem értem, hogyan imádkozhatnak az emberek Jézushoz, Nekem nincs szükségem Jézusra, én közvetlenül Istenhez imádkozom és biztos vagyok benne, hogy Ő meghallgatja imádságomat, éppen úgy, ahogyan meghallgatja a kisgyermeket, ha elmondja imádságát." - Sokan tévednek ily módon.

Azután egyszer alkalmam volt, egy világi dolgokban jártas, dúsgazdag és jótékonyságról ismert iparmágnással a hitről beszélgetnem. De alighogy a "veszélyes zónához" közeledtünk, ahol a dolgok sokak számára kényelmetlenek kezdenek lenni, kedvesen, de határozottan kijelentette: "Lüscher úr, én nem szoktam templomba járni, mivel kialakítottam a magam világnézetét és hitét. Nincs értelme tovább foglalkozni ezzel a témával! Ezzel kapcsolatos álláspontom szilárd és egyértelmű, nem látom szükségét annak, hogy tovább is beszéljünk róla." - Szinte megmagyarázhatatlan biztonságérzet - a léket kapott hajón.

Egy harmadik, úgynevezett intellektuel így vélekedett: "Az igazi hit abban áll, hogy szeretetté változik." - Ezen azt a nagyarányú egyházi szeretet munkát értette, amelyet a kultúrkereszténység mindmáig kifejt. Nos, valóban ez is hit, de olyan hit, amelyből hiányzik a lélek.

Mindenkinek megvan a maga hite, reménysége, véleménye, elképzelése és mennyországa és mindezekben megrendítő annak az ismeretnek a hiánya, hogy létezik egy abszolút mérték, amelyen minden hitnek a valódisága megvizsgálható! Ez a mérték a Szentírás. De tudomásul kell vennünk, hogy ezt a mértéket a legbravúrosabb szellemi akrobatikával teszik kérdésessé. A nagy nyomorúság és az ördögi csapda éppen az, hogy Isten megvesztegethetetlen Igéjét "keresztyén" díszítéssel ellátva az értelemhez igazítják. Így is mondhatjuk: az úgynevezett keresztény ember kiveszi a Bibliából - ha ugyan egyáltalán ismeri annak csodálatos egységét - mindazt, ami neki megfelelő, ezután összegyúrja saját megsötétedett elméjével valami meghatározatlan masszává, amelyből azután megformálja a keresztyén tanítás modelljét, vagy pontosabban: bibliaellenes tanítást. Így keletkezik azután az a formájában és tartalmában egyaránt tetszetős látszat igazság, amely mindenki számára igen vonzó, mivel az óemberünknek hízeleg, álláspontját nem vitatja, s barátságosan és jóakarattal biztosítja, hogy ki-ki a maga módján üdvözülni fog. - Milyen borzalmas félrevezetés! Milyen őrjítő elvakítása azoknak, akik azt hiszik, hogy Isten megvesztegethetetlen igazságossága mellett hamisított útlevéllel elhaladhatnak.

Amikor azonban alaposan tanulmányozzuk a Szentírást, egyszeriben világossá válik előttünk, hogy amilyen mértékben közeledünk a világ végéhez, úgy fokozódik Isten Igéjének az elferdítése, átértelmezése, elhallgatása és következményeként olyan mértékben otthonosodik meg mindenhol a hit anarchiája az intellektuális keresztyén magaslatokon épp úgy, mint a primitív intelligencia alacsony szintjén.

Mi semmiképpen sem akarunk a hit anarchiájában részt venni! Ugyanígy nem akarjuk magunkat (ahogyan az újra meg újra történik), nagyszerű, szinte mondhatnánk drámai taglajtésekkel és kegyes vallásos udvarlással az Ige fölé helyezni, hanem az Ige alá. S nem akarjuk az ugyancsak kérdéses, agyondicsért értelmünket hitünk legfőbb bíróságává tenni, hiszen olykor megvásárolható utcalányként viselkedik. Számunkra csak is Isten Igéje a mértékadó;mert az ég és föld elmúlik, tehát az értelem is, a vallásos értelem is, a csillogó értelmi hit;Isten Igéje azonban mindörökre megmarad!

Arra a kérdésre, hogy: "Milyen a hited?", válaszként idézzük a Róma 5, 1-et: "Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által."

Az első, ami ebből az Igéből szemünkbe ötlik, az a sajátos kifejezés: "megigazulni"! Ha Isten Igéje az ember megigazulásáról beszél, akkor előfeltételezi, hogy személyes bűnben kell élnie, mert csak az igazulhat meg, aki előzőleg nem volt igaz! Igen, így van. De hadd mondjuk kerülgetés nélkül és világosan: Az ember a szent Isten szemében átkozott! Félelmetes szó, nem mindenkinek tetszik! Érthető. Hiszen az emberi szellem, az agyon dicsért értelem arra igyekszik, hogy megalkossa saját értékmérőit, hogy ezek szerint ítéltessék meg. Nem csoda, hogy azonnal jelentkezik a felháborodás, annak minden formájában, ha a szépen megépített és kellemes etikai, filozófiai és teológiai rendszereket halomra dönti az egyszerű és örök bibliai megállapítás: "Te emberfia, tudod-e mi vagy Isten előtt? Átkozott!"

Hogyan lehet azonban egy ilyen borzalmasan éles ítéletet kimondani? Nem valamilyen fanatikus türelmetlenség fogalmazta meg ezt az egyszerűen megemészthetetlen és szeretetlen ítéletet, annál is inkább, mert Isten a szeretetnek és nem az átoknak Istene? Sőt: Ő minden dolgok Teremtője és Megtartója, tehát teremtményeit nem szolgáltathatja ki a pusztulásnak és az átoknak - gondolja az ember. Ez értelmetlen, szinte gúnyos játszadozás lenne. Itt találkozunk a túlságosan is emberi mértékek egyikével és ki mondaná, hogy ezekben az indoklásokban nincs valami megejtő? De nem fejeződik ki benne ugyanakkor valami elrémítő, logikátlan magatartás?

Ha valaki jogi kérdésben szakvéleményt ad, akkor ismernie kell a törvényeket, mert különben ostobának tartják. És ha valaki a "jó Istenről" és az örök kérdésekről akar beszélni, annak szükségszerűen alaposan ismernie kell Isten Igéjét, ha nem akarja kitenni magát annak a veszélynek, hogy ferdén látja a dolgokat és ezzel egyszer és mindenkorra elszakad Istentől!

Éppen ezért kell nekünk közvetlenül Isten Igéjéhez fordulni, mellőzve az emberi vélemények és elképzelések őserdejét. Azok egyszer majd száraz falevélként hullanak a földre, amikor majd Isten ítéletének vihara rázúdul a világra.

Ha azt mondjuk, hogy az ember Isten előtt átkozott, akkor a következő igehelyekre gondolunk: "Átkozott, aki a fán függ" (Galata 3, 13). Nincs még egy Ige a Bibliában, amely olyan élesen mutatná, milyen vétkes és bűnnel terhelt az ember Isten előtt. Azaz: a keresztfán, a golgotai átokfán lett nyilvánvaló, milyennek látja Isten az embert. Nem azon múlik ugyanis a dolog, hogy mi magunk hogyan látjuk és ítéljük meg magunkat, hanem azon, hogy Isten hogyan lát minket.

Ha van hozzá bátorságod - nézz a Golgotára, amelyen Isten az emberi bűnt és romlottságot, tehát a te bűnödet és romlottságodat is megítéli Fiában, Jézus Krisztusban. Olyan nagy és mindörökké halálos Isten átka, hogy Isten egyszülött Fia, Aki átokká lett érted, átható kiáltásban tört ki: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"

Isten elfordult az emberekért átkozottá lett Fiától és beletaszította az Istentől való elhagyatottságba. És ebbe az Istentől való elhagyatottságba taszítod te is magadat, ha nem veszi le rólad Isten átkát!

Az ilyen beszéd nyilván különösen hangzik. Főként azért, mert te nem sokat veszel észre a rád nehezedő isteni átokból. Még könnyedén járod életed napjait. Ezért úgy látod, hogy túl feketére lenne festve ez az egész dolog! Megértem. De gondold meg, hogy életed napjai egyszer véget érnek és azután? Át akarod vinni magaddal régi, általad összeácsolt értékmérődet? Még a sírodat sem tudod kimérni vele, s te az örökkévalóságot, a te örökkévalóságodat akarod meghatározni? Ostobaság!

Ha ma még bizar lehetetlenségnek is látszik előtted Isten átka, mivel egyáltalán nem érzed annak súlyát, mint gondolkodó ember, sose feledd, hogy Isten átka kevésbé hat ebben az életben - bár akinek van szeme annak meglátására, az fölismeri, milyen villámcsapásszerűen és pusztítóan hat itt is - , félelmetes komolyságában azonban az örökkévalóságban jut érvényre, ahogyan az Úr Jézus is utal rá: "Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre" (Máté 25, 41).

Talán mindez érthetetlen számodra, mivel a legjobb akarattal sem tudod belátni, hogy minden ember az isteni kárhoztató átok alatt áll. Annál kevésbé tudod ezt elhinni, mivel eddig - néhány téves lépéstől, hibától és félreértéstől eltekintve - tisztességes életet folytattál. De tudod-e, hogy Isten tűzláng szeme előtt a jótékony emberbarát éppoly vétkes, mint a gyilkos? A hagyományos erkölcsi érzék mindenesetre tiltakozik az ilyen elképesztő állítás ellen. Csakhogy ilyen döntő dologban nem az ember erkölcsi érzéke a mérvadó, hanem Isten Igéje. A Szentírás pedig azt mondja: "Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak és nincs aki jót tegyen, nincs egyetlen sem. Mindenki vétkezett és híjával van Isten dicsőségének" (Róma 3, 12.23). Ez a két ige megmutatja nekünk, hogy minden emberben ott lakik az eredendő bűn. Az ember semmi olyat nem tud felmutatni, ami Isten előtt igazzá tenné őt, még akkor sem, ha tengernyi jó cselekedetet mondhatna magáénak, akkor sem, ha életét áldozná is valamely jó és igaz ügyért. Mind a gyilkos, mind a jótevő, mind a tolvaj, mind a becsületes polgár bűnös Isten előtt. Mindnyájan Isten átka alatt állunk. Erkölcsi nézőpontból hatalmas különbség lehet tolvajok és jótevők, gyilkosok és tisztes polgárok között, de Isten egykor majd nem azt kérdi: "Milyen jót vagy rosszat cselekedtél?", hanem: "Megbocsáttattak-e neked a bűneid, elvétetett-e tőled a veled született romlottságod?"

Eredendő bűn? Velünk született romlottság? Ismét csak olyan fogalmak, amelyek hallatán az ember a fejét rázza. Lám, megszoktuk, hogy csak azt tekintjük bűnnek, amely gonosz cselekedetben nyilvánul meg. Ugyanakkor elfelejtjük, hogy minden cselekedeti bűnnek, mint valami felbugyogó víznek rejtett forrása van. Nehéz ezt a rejtett forrást (amelyet nevezhetünk eredendő bűnnek vagy velünk született romlottságnak) úgy kimutatnunk, hogy mindenki azonnal ilyennek ismerje föl. És mégis van valami, ami távoli villámcsapásként világít bele az emberi romlottság vaksötét éjszakájába.

Talán valamilyen szenvedély bilincsel meg. Talán harag, irigység, túlzott érzékenység, szexuális tisztátalanság, iszákosság. Próbáld csak meg akarati elhatározással a bilincseket széttörni, a szenvedélyt elhagyni! Még csak nem is máról holnapra, hanem kapsz hozzá egy egész hónapot, vagy ha akarod egy fél évet, vagy akár egy teljes esztendőt. Az eredmény minden esetben így fog hangzani: képtelen vagyok rá! Bizony nem vagy képes rá, még ha akarod is. A rendőrök ismerik az úgynevezett "ugróláncot". A szem elől rejtve összeköti a csuklót a bokával. Kívülről nem is lehet észrevenni, hogy a bűnöző meg van bilincselve. Tetszése szerint mozoghat - de menekülni nem tud! Ilyen ugróláncot visel minden ember. Külsőleg teljesen szabadon mozog, de menekülni nem tud;akárhogy akar is: meg van bilincselve és úgy is marad!

A tehetetlenség, az eredendő bűn, a velünk született romlottság abban is ilyesztő módon jut kifejezésre, hogy az ember képtelen teljesíteni Isten parancsait. "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből" (Márk 12, 30). Mi mást jelent ez, mint hogy egész lényed lángoljon az Isten iránti szeretetben. S ha nálad nem ez a helyzet, akkor halld meg, mit mond még Isten Igéje: "Átkozott mindenki, aki nem marad meg abban, amiről meg van írva a törvény könyvében, hogy azt kell cselekedni" (Galata 3, 10).

Láthatod tehát, hogy Isten előtt valóban nincs különbség a tolvaj, gyilkos és a becsületes, derék ember között. Még ha nem is gyilkoltál vagy loptál, rejtett bilincseidet nem tudod széttörni és még kevésbé tudod megtartani a mindent átfogó parancsot: "Szeresd az Urat a te Istenedet...". Isten ítélő válaszát azonban ismered: "Átkozott mindenki!"

Érted most már, miért van megírva, hogy Jézus átokká lett érted (és értem), aki olyan tisztességes polgári életet élsz? Isten, Jézus Krisztus érted halt meg, hogy levegye rólad az isteni kárhoztató ítéletet. És nem hallod, amit az Úr Jézus oly szívhez szólóan mond neked a keresztről: "Embernek fia, nem azért haltam meg érted, mert Isten téged elátkozott. Nem is azért, mert oly sok szép és jó cselekedetet hajtottál végre, hanem azért, mert beteg az életed, tele gennyes sebekkel. Életemet nem az erényeidért adtam oda, hanem azért, mert semmi olyat nem tudsz felmutatni, ami értékes lenne Isten bírói szeme előtt. Nem a kiválóságaidért adtam magam a keresztre, hanem bűnöktől szennyezett mezítelenségedért."

Nagy félreértést kell tisztáznunk! Jézus érted halt meg a kereszten, de te csak akkor szabadulsz meg az átoktól és csak akkor lehetsz igazzá Isten előtt, ha hittel megragadod Jézus átszegezett kezét!

Amikor a pusztában az engedetlen izráelitákat megmarták a mérges kígyók, Mózes Isten parancsára érckígyót készíttetett és póznára tűzte. Aki föltekintett az érckígyóra, nem halt meg, de aki nem tekintett fel rá, meghalt. Ezért mondja maga Jézus: "Ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne" (János 3, 14-15). Jézus Krisztus kereszten elvégzett áldozata egyáltalán nem használ neked, ha nem úgy fogadod el, mint amit érted vitt véghez, mert ahogy fuldoklónak sem használ a mentőöv, ha visszautasítja, éppoly kevéssé ment meg téged Jézus Krisztus áldozata a bűneid tengeréből, ha nem ragadod meg hittel. Más szavakkal: Jézus Krisztus kereszten elvégzett engesztelő áldozata ellenére is megmarad Isten kárhoztató ítélete mindaddig, amíg nem engeded magadat hitben megtisztítani Jézus Krisztus vére által.

Mindebből magad is láthatod, hogy a vallásos színezetű, szépen fésült hit sohasem elegendő ahhoz, hogy megigazultan léphess Isten színe elé. Határozott, céltudatos hitre van szükség ehhez, amely vallja: Jézus Krisztus értem halt meg! Halála elvette rólam az engem terhelő átkot és vére megtisztít engem minden bűntől. Ahogy meg van írva: "Mert Isten Őt rendelte engesztelő áldozatul azoknak, akik Őbenne hisznek, hogy igazságát megmutassa. Isten ugyanis az előbb elkövetett bűnöket elnézte" (Róma 3, 25).

Így leszel igazzá Isten előtt. Csodálatos megigazulás ez. Mert ez a hit nem mindenkié! Sokak számára túlságosan "masszív", túl "véres". A hit által való megigazulást nem találják meg azok, akik védekeznek ellene, akiknek a keresztről szóló beszéd bolondság, hanem csak azok, akik lelkükben összetörtek, akiknek világnézete, fölépített vallásossága gyufaszálként tört össze. És valóban, akiknél belső csőd következett be, akiknek az utolsó emberi támasztékuk is semmivé lett, azok boldogan és hálásan néznek föl a kereszten vérző Megváltóra, hogy belemerüljenek az Ő irgalmas, üdvözítő tekintetébe. Örömmel veszik át a szabaduló levelet, amelyet Jézus feléjük nyújt és amelyikben olvasható: "Megvásároltalak véremmel. Teljesen megszüntettem a téged örökre kárhoztató vádat. Mostantól fogva többé nem átkozottként állsz Isten előtt, hanem általam megigazultan."

Ebben a szent komolyságú vitában és párbeszédben szétporlik minden saját hírnév, minden saját cselekvés. Itt a hiú értelem is padlóra kerül. Minden fölött uralkodik a Jézus Krisztusban megelevenedett hit. Ez azt jelenti: nem tudsz mást hozni, csupán nyomorúságodat, elvetettségedet, romlottságodat és egyáltalán nem tehetsz mást, mint hogy hiszel és ismét csak hiszel és elfogadod a felkínált üdvösséget. De ne feledd, hogy semmiképpen sem hited érdeme miatt vagy Istennek kedves, hanem egyedül azért, mert Isten színe előtt Jézus Krisztus elégtétele, igazsága és szentsége a te igazságod!

Az emberi értelem számára szinte felfoghatatlan, hogy a felkínált isteni kegyelem gyermeki hittel való elfogadásának oly messze menő, az örökkévalóságba átívelő, az egész örökkévalóságra nézve érvényes kihatása van: a bűnszennyezte, átokkal terhelt embert Isten elfogadja gyermekének. - Amikor a tékozló fiú hazatért apjához, az úgy fogadta őt, mint ha mi sem történt volna. A lerongyolódott fiúval úgy bánt az apja, hogy az idősebbik fiú fellázadt ellene. Így cselekszik Isten, amikor valakit igazzá nyilvánít. Megajándékozza a megigazulás ruhájával, úgyhogy immár mint megkegyelmezett bűnös állhat meg előtte, mintha sohasem vétkezett volna. Csodálatosak az isteni kegyelem szavai: "Hiszen mi megigazultunk."

Az Isten által történő igazzá nyilvánítás következménye az Istennel való mély belső békesség. Kifejezetten így olvasható: békesség Istennel. Létezik békesség a világgal is, csakhogy ez valamiféle féregrágta békesség. Jézus Krisztus ezt mondja a világgal való békességről: "Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot (Mt 10, 34).

Isteni törvény, hogy azt, akinek békessége van Istennel, üldözi és gyűlöli a világ. De mit számítanak a világ támadásai, ha egyszer békességünk van Istennel? A világ ugyan szorongathatja az igazat, de Istennel való békességét nem tudja megrontani. Amikor Cajetán bíboros azon az emlékezetes augsburgi vitán azt mondta Luther Mártonnak: Úgy gondolod, hogy az urak és a fejedelmek majd befogadnak és megvédenek a római kúria előtt? Hol leszel biztonságban?", Luther teljes nyugalommal röviden és örvendezve csak ennyit válaszolt: "Az ég alatt!"

Az Istennel való békesség magasabb minden emberi értelemnél, még ha az fenyegetően közeledik is. Az Istennel való békesség olyan erődítmény, amelyet se világ, se pokol, se ördög nem tud legyőzni; mivel ez a béke nem földi, hanem mennyei, nem világi, hanem szellemi. Ezt a békességet adta nekünk Jézus, aki azt mondta: "Békességet adok nektek; nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen" (János14, 27).

Ha valaki azt kérdezné, hogyan magyarázható meg ez a békesség, azt felelhetjük: ez az a boldog tudat, hogy a haragvó Isten számomra Jézus Krisztus által megbocsátó Átyámmá lett! Naponta elhalmoz engem kegyelmének kimeríthetetlen gazdagságával és megadja szívemnek a boldog bizonyosságot, hogy a halálom olyan átmenet lesz, amely a hitből a látásba vezet.