Van-e még egyáltalán kiút, lehetőség a megmenekülésre? Ez a férfi, Eugéne Ionesco Isten segítsége után vágyakozik, és azt keresi. Mit kellett tennie az embernek Nóé idejében, hogy megmeneküljön? El kellett hinnie, amit Nóé prédikált, vagyis azt, hogy küszöbön áll Isten ítélete, habár a víznek még nyomát sem lehetett látni. Amint azt a Bibliából tudjuk, a családján kívül senki sem vette őt komolyan.
Ma is megfigyelhetjük az emberek növekvő elvakultságát és megkeményedését. Habár az idő jelei viharra utalnak, igen gyakran ijesztő gyanútlanság uralkodik. Ahogy az Úr Jézus mondja: „Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Nóé bement a bárkába, és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta” (Mt 24,38-39).
„Semmit sem sejtettek.” Mennyire beteljesednek ezek a szavak a szemünk előtt! Igen, sok minden Lót helyzetére emlékeztet, aki leendő vejeit akarta kimenekíteni az ítéletre megért Sodoma városából. Amikor azt mondja nekik: „Keljetek föl, menjetek ki erről a helyről, mert az Úr el fogja pusztítani ezt a várost”, olvassuk a kijózanító választ: „De a vőinek úgy tűnt, hogy csak tréfál” (1Móz 19,14). Ez is nagy aktualitással bír. Habár az idő valószínűleg megért, a közelgő ítélet gondolata sokaknak nevetségesnek tűnik.
Ám még ha akkoriban, akárcsak ma, kilátástalannak is látszott a helyzet, ott volt a bárka. Mint már említettük, csak hinniük kellett Nóé üzenetében. Ugyanakkor szükség volt arra, hogy ez a hit kapcsolódjon egy tudatos cselekvéshez. Bár helyes volt az a meggyőződésük, hogy a bárka megvéd, de senkit sem menthetett meg, aki nem sétált be a bárka ajtaján. Hátat kellett fordítaniuk mindazoknak, akiknek a sorába előtte maguk is tartoztak, és akikkel együtt csúfolódtak.
Ma egyetlen láthatatlan bárkánk van Jézus Krisztus személyében. Az Úr Jézus azt mondja: „Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik” (Jn 10,9).
Wilhelm Bush, az áldott ifjúsági lelkész említi a „Jézus a mi sorsunk”35 című könyvében Sztálingrád tragédiáját. Az, ami kezdetben nagy katonai győzelemnek nézett ki, 1942 végén egyre inkább katasztrófává változott. A hatodik német hadosztályt körülzárták a szovjet csapatok. Áthatolhatatlan gyűrű képződött a németek körül. Amikor megérkeztek az utolsó repülőgépek az utánpótlással, hogy magukkal vigyék a sebesülteket, a körülzárt emberek vágya, írja Wilhelm Bush, hogy kiszabaduljanak ebből a gyűrűből, olyan kétségbeesetten erős volt, hogy fürtökben lógtak a gépek futóművein és szárnyain. Ám amikor a repülők megérkeztek a front mögé, ezek az emberek már nem voltak ott. Csak azok menekülhettek meg, akik a gép belsejében utaztak.
A Rómaiakhoz írt levélben ez áll: „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak” (Róm 8,1). Egyesek, képletesen szólva, közel vannak a bárkához, netán mellette, rajta vagy alatta vannak. Azt hiszik, hogy a bárka önmagában megmentheti őket. Csakhogy ezek az emberek valójában soha nem mentek be az ajtón, valójában nem romboltak le minden, az ítéletre megérett világhoz vezető hidat. Talán bátorkodtak megtenni néhány apró, vagy tétova lépést az ajtó felé, de attól tartok, hogy ezek az emberek nem mind lesznek ott, és csak azok fognak megérkezni, akik a bárkában vannak. „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak.”
