Ez a téma napjainkban különösen időszerű, és egy olyan esemény segítségével szeretném bevezetni, amely első pillantásra kissé különösnek tűnhet. Ez pedig a Máté 21-ben található, ahol arról olvashatunk, hogy az Úr Jézus bevonult Jeruzsálembe, s a nép a Messiásnak kijáró „Hozsánna a Dávid Fiának!” kiáltásokkal fogadta. Azután ez következik: „Amikor korán reggel a város felé ment, megéhezett. Meglátott egy fügefát az út mellett, odament, de semmit sem talált rajta, csak levelet. Ekkor így szólt hozzá: ’Ne teremjen rajtad gyümölcs soha többé!’ És hirtelen elszáradt a fügefa. Amikor látták ezt a tanítványok, elcsodálkoztak, és azt kérdezték: ’Hogyan száradt el ez a fügefa ilyen hirtelen?’”
Márk evangéliumában, a történet párhuzamos leírásában arról olvashatunk, hogy még nem érkezett el a fügeérés ideje. Ekkor az Úr megátkozta a fát. Mit jelentsen ez? Ugyanebben a fejezetben (Mt 21) a gonosz szőlőművesekről szóló példázatban említést tesz az író még a szőlőtőkéről is. A 43. versben ezt olvassuk: „Ezért mondom nektek, hogy elvétetik tőletek az Isten országa, és olyan népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcsét.” A fügefa elátkozását látványos csodának is nevezhetnénk, hiszen az Úr Jézus teljhatalmát mutatja be az ítélkezésben.
Mit is jelentenek ezek a történetek? Mind a fügefa, mind a szőlőtőke mély jelentéssel bírnak. Az 1Királyok 5,4-5-ben ez áll Salamonról, aki előképe a Messiásnak, a Békesség Fejedelmének: „Mivel ő uralkodott mindenütt az Eufráteszen innen Tifszahtól Gázáig, minden királyon az Eufráteszen innen, ezért mindenfelől békesség volt körülötte, Júda és Izráel biztonságban lakott, mindenki a maga szőlője és fügefája alatt, Dántól Beér-Sebáig, Salamon egész életében.”
A szőlőtőke és a fügefa a Messiás békebirodalmának két klasszikus jelképe. Hasonlóan ír Mikeás próféta az Úr Jézusról könyvének 4. fejezetében, a 3-4. versben: „Ítéletet tart a sok nép fölött, és megfenyíti a távoli, erős nemzeteket. Kardjaikból kapákat kovácsolnak, lándzsáikból metszőkéseket. Nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul, mindenki a saját szőlőjében vagy fügefája alatt ülhet, senki sem rettenti őket. Maga a Seregek Ura mondta ezt!” Itt egészen világosan láthatjuk, hogy a szőlő és a fügefa kapcsolatban áll a békével, a biztonsággal és a félelem nélküli élettel.
Ebből a perspektívából szemlélve a fügefa megátkozása prófétikus jelentést kap. Említettük, hogy az Úr Jézus bevonult Jeruzsálembe, a nép pedig Messiásnak kijáró üdvözlésben részesítette. Első pillantásra azt gondolhatnánk, Izráel elismerte a királyát, és elfogadta Messiását. Elvégre a „Dávid Fia” megnevezés messiási cím. Tehát arra a meg győződésre juthatnánk, hogy kezdetét veszi az Ezeréves Békebirodalom ideje, és a szőlőtőke és a fügefa virágozni kezd. Ám az Úr Jézus megátkozta a fügefát, a szőlővel kapcsolatban pedig kijelentette, hogy Isten országa elvétetik a zsidóktól, és olyan népnek adatik, amely meghozza a gyümölcsét.
Isten a színfalak mögé is lát. A Bibliában ez áll: „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van” (1Sám 16,7). Kifelé látható vallásosság létezett, és sok dicsőítő ének hangzott el.
Ez a fügefa azonban zöld leveleivel a termékenység látszatát keltette, és így azoknak a farizeusoknak az álszenteskedésére emlékeztet, akik „kívülről szépnek látszanak”, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal (Mt 23,27). Ugyanaz a nép, amely lelkesen kiáltozta: „Hozsanna a Dávid Fiának”, néhány nappal később ezt harsogta: „Ezt öld meg! Barabbást pedig bocsásd el nekünk!” Az Úr Jézus itt már jelképesen előrevetítette Izráel közvetlen jövőjét. A Máté 23,37-39-ben panaszosan ezt mondja: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Íme elhagyottá lesz a ti házatok. Mert mondom nektek: nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön!”
Ház alatt a templomot értette, Izráel legnagyobb szentélyét. Más szavakkal: Az a nemzedék, amely Jézust megfeszítette, még meg fogja élni Jeruzsálem városának pusztulását. A történelem ezt meg is erősítette. Krisztus után 66-ban kezdetét vette a zsidók lázadása a rómaiak ellen. Kezdetben ez a felkelés sikeresnek tűnt, ám azután a római hadvezér, Titusz irányítása alatt áthatolhatatlan fal jött létre a város körül. A zsidók ennek ellenére példátlan fanatizmussal folytatták a harcot. Számukra a templom jelentett mindent, és készek voltak az életüket is feláldozni, annak megvédelmezéséért. Úgy gondolták, lehetetlen, hogy Isten megengedje szentélyének lerombolását. Hiszen mindig is ebben a templomban mutatták be az áldozatokat. Ők azonban nem ismerték fel, hogy az igazi áldozat, Jézus Krisztus már eljött. A városban szörnyűséges jelenetek játszódtak le. Josephus Flavius, Jeruzsálem lerombolásának zsidó szemtanúja ezt írta „A zsidó háború” című könyvében: „Mert városunknak az adatott, hogy bár egykor a Római Birodalom területén található városok között a leggazdagabb volt, mégis a legnagyobb szerencsétlenség sújtotta: Igen, nekem úgy tűnik, hogy soha nem történt vele nagyobb baj annál, mint amit a zsidók maguk hoztak rá.” Az ostrom tetőfokán szörnyű éhínség támadt. A várost betöltötte a hullák rothadó szaga, a holttestek eltemetésére már nem maradt szabad hely.
Itt a történelem szívszorító leckét ad nekünk. Az Úr Jézus, az élet fejedelme, néhány évtizeddel korábban ebben a városban tartózkodott. Csakhogy az emberek tudni sem akartak róla. Megölték Őt, minden életnek forrását. Aki elutasítja az Úr Jézust, az a halál mellett dönt. Egy nemzedékkel később Josephus Flavius a következőket írja: „Mély csönd telepedett a városra, és a halál éjszakája ült mindenen.”
Amilyen mértékben a világ elutasítja Jézus Krisztust, olyan mértékben aratja a halált. Az egész világra kiterjedő istenítélet előrevetítéseként sok legalább annyira nyugtalanító, mint tragikus esemény játszódik le. Kambodzsára például ráborult a halál éjszakája. És világszerte a rombolás kényszere űzi az embereket. Az Úr Jézus azt mondja: „Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat” (Jn 9,4).
Maga Titusz meg akarta kímélni a templomot, amely messze Júdea határain túl is híres volt szépségéről és dicsőségéről. Ám egy katona bedobott egy fáklyát az egyik ablakon a templomba. A lángok sebesen tovább terjedtek. Megpróbálták eloltani a tüzet, de már nem lehetett megfékezni. A hatalmas hő megolvasztotta az aranyat, amely átfolyt a kövek között. A katonák az arany utáni kutatásban szó szerint egyetlen követ sem hagytak érintetlenül, ahogyan azt az Úr Jézus előre megmondta.
Kr. u. 132-ben a zsidók még egyszer fellázadtak Simon Bar-Kochba vezetésével, akit Messiásuknak tartottak. Kezdetben hallatlan katonai sikereket értek el, ám aztán Hadriánusz csapatai módszeresen leverték a lázadást, és Jeruzsálemet Kr.u. 135-ben elpusztították. A várost nagyrészt porig rombolták, sót hintettek rá, és a zsidóknak halálbüntetés kilátásba helyezésével megtiltották, hogy ott telepedjenek le. Azután a várost átkeresztelték „Aelia Capitoliná”-nak, a szentély hegyén pedig Jupiternek emeltek templomot.
A fügefa gyökeréig kiszáradt, ám csak a tanítványok ismerték fel, hogy a fügefa csak szellemi értelemben fonnyadt el és ment tönkre. Szó szerint beteljesedett, amit az Úr mondott: „Kardélre hányják, és fogságba viszik őket mindenféle pogány nép közé; és pogányok tapossák Jeruzsálemet, amíg be nem telik a pogányok ideje” (Lk 21,24). Béke, beteljesedés, öröm és biztonság, a virágzó szőlőtőke és fügefa jelképei helyett üldözés, nyomorúság, háború és megfélemlítés várt a zsidókra, ahogy ezt a próféták előre megmondták.
Hogy miért is tértem ki ilyen részletesen a fügefa elátkozására? Az utolsó idő átfogó értelemben tulajdonképpen Jézus első eljövetelével kezdődik (pl. Zsid 1,1-2). Csakhogy a fügefával történt esetnek mély, szimbolikus jelentése van. Ugyanis három fejezettel később, nevezetesen a 23. fejezetben az Úr Jézus visszajövetelével kapcsolatosan ismét szó esik róla. Ott ez áll a 32. versben: „Okuljatok a fügefa példáján: amikor már zsendül az ága, és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár.”
Izráel katonailag és politikailag, és mint nép is egyaránt tönkrement. Brutálisan megsemmisítették. A zsidókat szétszórták a népek közé, és emberileg nézve, nem maradt csöppnyi reményük sem. Ez a példázat azonban azt mondja nekünk, hogy Izráel mint állam ismét fel fog támadni, amikor eljön az utolsó idő. Mindez a szemünk láttára fog bekövetkezni. Az Úr Jézus nem azt mondja: „Amikor meglátjátok, hogy a fügefa gyümölcsöt hoz…” Izráel mint nép még mindig egyértelműen elutasítja Jézus Krisztust mint Messiást. Csakhogy a szemünk láttára fog Izráel katonailag, politikailag és gazdaságilag újra feltámadni. A fügefa, amely átok alatt volt, ismét zöldellni kezd majd.
Már hallhattuk az Úr Jézusnak ezt a kijelentését: „…és pogányok tapossák Jeruzsálemet, amíg be nem telik a pogányok ideje.” Isten tehát beiktatott egy „amíg”-ot a Jeruzsálemmel és a népekkel való bánásmódjába. „Mert mondom nektek: nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Mt 23,39). Egy másik helyen ezt olvashatjuk: „…a megkeményedés Izráelnek csak egy részét érte, amíg a pogányok teljes számban be nem jutnak” (Zsid 11,25). Ma abban az időben élünk, amely ezeknek a próféciáknak a végső szakaszát előzi meg. Különösen az Úr Jézusnak ez a kijelentése: „…és pogányok tapossák Jeruzsálemet, amíg be nem telik a pogányok ideje”, nyert hallatlanul nagy jelentőséget 1967. június 7-én a zsidók által vívott (immár legendássá vált) hatnapos háborúban. Ebből is fel kellene ismernünk, mennyire és miért romlik világszerte egyre jobban a népek helyzete.
