Máté 27:34; Lukács 23:34; 2Korintus 1:3-4; Apcsel 16:19-25, 7:58-60
Máté elmondja evangéliumában, hogy amikor az Urat elvezették a Golgotára, hogy ott megfeszítsék: ,,Epével kevert bort adtak neki inni. Ezt megízlelte, de nem akart inni."
A keresztrefeszítés a leggyötrelmesebb halálnem volt, de meg volt engedve, hogy a kínszenvedés enyhítésére az elítéltnek mérget adjanak, amit borral vagy ecettel kevertek össze, és a bűnös kétségtelenül szívesen vette szenvedéseinek ilyen módon való enyhítését. Azonban a mi Urunk kivétel volt. Amikor megkóstolta az italt, amit a szájához emeltek, elutasította azt.
Miért utasította vissza? Mert az Ő keresztje nem olyan volt, mint a más emberek keresztje. Mások szíve tele lehetett haraggal azok iránt, akik ilyen halálra ítélték őket, de ehhez az Emberhez az ilyenféle gondolatoknak még az árnyéka sem fért, és Szelleme olyan szabad volt, hogy megbocsátás áradt belőle minden kínzója felé. Ilyen helyzetben így tudott imádkozni: ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek." Ezt az Embert igazságtalan vád alapján ítélték el, leköpték és megostorozták; a bűnösök elvetették és az átokfára szegezték, de mégsem volt benne semmi, ami kínjainak enyhítése után kiáltott volna.
Mi azt mondjuk, hogy viseljük a keresztet, de milyen mohón megisszuk az epével kevert bort! Bárcsak ráébrednénk arra igazságra, hogy ha fájdalomcsillapító után vágyunk, akkor a keresztünk nem Krisztus keresztje. Ó ugyanúgy érezte a szenvedéseket, mint mi, de nem háborgott szenvedéseiért, hanem készségesen elfogadta azokat.
Csak azoknak van szükségük enyhítő italra, akik megpróbáltasaikat keservesnek tartják. Isten sok gyermeke azt hiszi, hogy keresztet hordoz. Bánatos az arcuk, szánalmasra színezett hangjuk nyíltan hirdeti: "keresztet hordozok" és könyörögnek valamiért, ami enyhíthetné szenvedéseiket. Minden együttérzésért való kérés akár kifejezetten, akár kifejezetlenül, elárulja azt, hogy a kereszt, amelyet viselünk, egészen más, mint Krisztus keresztje volt.
Milyen sokszor eláruljuk magunkat! Milyen örömmel üdvözöljük mindenfajta szenvedés megkönnyítését! Mennyire szeretiük az együttérzést! Úgy látszik, hogy kielégíthetetlenül vágyunk vígasztalás után; minden elképzelhető helyen ezt keressük, és bánatosak vagyunk, ha nem adják meg önként nekünk. Akaratlanul, de így áruljuk el magunkat. Hogyan sóvároghatunk vigasztalás után, ha egyszer Istenben találtunk megnyugvást és akarata teljesítésében gyönyörködünk? Ezek a lelkies vágyak nincsenek kapcsolatban Urunk tiszta szenvedésével. Armikor Isten gyermekei megpróbáltatásokba kerülnek, akkor háromféleképpen válaszolhatnak rá. Egyesek külsődlegesen hatnak vissza. Haragra lobbannak és neheztelnek. Mások befelé fordulnak, és az önsajnálatban keresnek enyhülést. Vannak, akik erőt vesznek magukon, hogy elviselhessék a nehézségeket, elnyomják érzéseiket, és közömbösséget erőltetnek magukra. Egyik megkönnyebbülésre irányló kísérletünk az, hogy ellene szegülünk a szenvedésnek, vitába szállunk az emberekkel és a körülményekkel, és ezzel ki nyújtjuk kezünket az epével kevert bor után. Az önsajnálatban kényeztetés rejlik, mert a szenvedő furcsa örömöt szerez magának sebei ápolgatásával, és így öntudatlanul beleönti poharába az epével kevert bort. Azok, akiknek sikerült elfojtani érzéseiket, és ezért győzedelmes keresztyéneknek tartják magukat; valójában az epével kevert borral tompítják el fájdalmukat. De sebeik megvannak, és kábított állapotuk elárulja, hogy keresztjük nem Krisztus keresztje.
Isten gyermekeinek sok szenvedésben van részük. Ezek között vannak olyanok, amelyek az érte való szenvedésenke látszanak. Néhányan, akik szellemi emberek szeretnének lenni, felismerik, hogy a hívőnek szenvedés a sorsa ebben a világban, el is fogadják, és csikorgó fogakkal hogy eltökélik hogy elviselik. Soha egyetlen panaszos szó el nem hagyja az ajkukat, és úgy látszik, mintha csodálatosan győzelmes életet élnének, de belsejükben más után vágyódnak.
Vannak sokkal gyengébb természetú emberek is, akik kereszthordozók akarnak lenni: de titokban bőséges könnyeket ontanak. És megint mások mindig csodálatos gyózelmeikről beszélnek gyakori és buzgó ,,halleluja, dicsőség Istennek" felkiáltásokkal. Ezeknek nincs elfojtott zokogás a torkukban, és nem kérnek együttérzést; de hangos dicsőítésük valójában azt mondja: minden lelki kinlódásunkban az Urat dicsőítjük, és ezzel burkoltan kereszthordozásukra és győzelmükre hívják fel a figyelmet. Nem tudják, de tudtukon kívül az epével kevert bort kívánják. Egyesek otthagyják értelmi és érzelmi életüket a kereszten, addig, amíg ez a gondolat majdnem rögeszméjükké válik. Minden nehézség, ami útjukba kerül és minden, ami ellentétben van természetes kívánságaikkal, keresztté válik a számukra. De milyen mohón szürcsölik az epével kevert bort! Ezek sem tudnak sokat Krisztus keresztjének valóságáról.
Akkor hát mi a Krisztus keresztje? Nem más, mint Isten akaratát örömmel elfogadni. Az Ő akarata, amit felismertünk és hálaadással elfogadtunk "jónak, tökéletesnek és kedvesnek". Ha az igazi keresztet hordjuk és nem az utánzatot, akkor nincs önsajnálkozás mert Krisztus keresztjének elfogadásával az Ő örömét is adja; akkor már nincs bennünk harag, mert Krisztus keresztje megbocsátást jelent; már nincs bennünk vágy emberi együttérzés után, mert az Ő keresztje Isten akaratában való megelégedést jelent.
Krisztus a kereszten azért utasította vissza az epével kevert bort mert nem volt rá szüksége: az Atya akaratában gyönyörködött. Követői, akik elfogadják a keresztet, ugyancsak ezen az alapon teszik meg ezt; az Atya akaratának teljesítése lesz legmélyebb örömük. Nem sóvárognak emberi vigasztalás után, van elég vigasztalásuk, annyi, hogy még tartalékuk is marad belőle. Pál azt mondja ,,Áldott az Isen és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja az irgalomnak Atyja és minden vígasztalásnak lstene, aki megvígasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvígasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel lsten vígasztal minket. " Pálnak nem voltak ápolgatásra szoruló sérelmei, nem is sajnálta magát, de társai sajnálatára sem vágyott. Amikor őt és Silást igazságtalanul börtönbe vetették és megkínozták, akkor sem volt bennük olyasmi, amit részvétért való néma kérésnek nevezhetnénk. Annyira elégedettek voltak útjukkal és Isten rendelkezésével, hogy "imádkozással és énekkel dicsőítették az Istent. A foglyok pedig hallgatták őket". Hogy ők nemcsak egy utánzott keresztet hordoztak, hanem a valóságost, bizonyítja az is, hogy nem volt szükségük epével kevert borra.
István is megtapasztalta ugyanezt az igazságot, hogy Krisztus keresztjének elfogadása bőséges kegyelmet ad ahhoz, hogy örömmel viselhessük el azt a szenvedést, ami elkerülhetetlen velejárója a keresztnek. Amikor halálra kövezték, annyira szabad volt önmagától, hogy utolsó szavaival imádkozott azokért, akik gonoszul bántak vele: ,,Uram, ne tulajdonítsd nekik ezt a bűnt! És amikor ezt mondotta, elaludt''.
Adja az Úr, hogy világos különbséget tudjunk tenni Krisztus keresztje és más keresztek között! Óvjon meg bennünket attól, hogy epével kevert bor után sóvárogjunk! Adja meg nekünk, hogy örömteli dícséreteink folytonosan feljussanak hozzá, és így örvendeztessük meg szívét!
